|
|
Bár
a rovat, melynek keretében e rövid tanulmány megjelenik, a Történelmi Arcképcsarnok
címet viseli, célunk mégsem puszta arcképek, történelmi tények felsorakoztatása,
hanem – lehetőségeinkhez mérten – az arcképek „mögé” tekinteni, és körvonalazni
azt az esszencialitást, amit az adott személyiség megjelenít. A közel feledésbe
merült alakok esetében természetesen elengedhetetlenül szükség van arra,
hogy magát az „arcképet”, az illető életútját is minél pontosabban és élesebben
megrajzoljuk, jól ismert történelmi személyek esetében azonban felesleges
és unalmas lenne a tényekre ugyanolyan erővel koncentrálni, mint az emberfeletti,
a történelemfeletti irányba mutató lényegre. Ilyen esetekben elegendő a
tényeket csak akkor említeni, ha azok a szimbólum megértéséhez feltétlenül
szükségesek. Ez a helyzet akkor is, amikor legnagyobb királyunknak, Szent
Lászlónak a jobboldali történelemszemlélet számára kötelezően paradigmatikus
szellemi jelentőségét próbáljuk feltárni.
Szent László királyunk alakja elválaszthatatlan attól a dinasztiától, amelynek tagja volt. Az önmagát Álmoson és Attilán keresztül a hatalmas ázsiai hun birodalom papkirályáig, Mao-tunig visszavezetni képes Turul-dinasztia uralkodói egy olyan uralkodói láncolat utolsó tagjai voltak, amely láncolatban az uralkodás princípiuma igen hosszú ideig a szakrális királyságon, a király szakralitásán alapult. A szakrális király méltóságban az Istenkirály után következik. E fogalom lényegileg azt jelenti, hogy a király nem istennek született ugyan, azonban olyan erőket birtokol, amelyek képesítik arra, hogy a megistenülést megvalósítsa, akár életében, akár halála pillanatában vagy az után. E processzustól elválaszthatatlan, hogy az utat bejáró mágikus, méghozzá theurgo-mágikus erőkkel rendelkezzen, ami tulajdonképpen uralkodásának valós szellemi alapját jelenti. Mindezen erők magasan az általa uralt arisztokrácia és nép fölé emelik, olyan méltósággal ruházván fel, amely egy szellemileg megalapozott antropológia szerint ethnoszától elkülönült rasszként határozza meg dinasztiáját. Az istenivel való eleven kapcsolat, a mágikus erők birtoklása jelentették az uralkodó karizmáját, vagyis idoneitását. Az uralkodói méltóság öröklésében a szeniorátus elve tulajdonképpen az idoneitással függött össze, hiszen általában – de korántsem mindig, a kivételek pedig igencsak meghatározóak voltak a dinasztia életében – kapcsolat állt fenn a karizma birtoklása és az életkor között. Géza királyunk, Szent István atyja vezette be a primogenitura elvén alapuló öröklődési rendet, amely – mint tudjuk – érdekes módon Szent László király esetében éppen nem érvényesült (persze a szeniorátus sem), utalván az idoneitás elvének újbóli felbukkanására.
A dinasztia életében időről időre bekövetkeztek olyan korszakok, amikor dicsősége elhalványult, a hatalmat és dicsőséget jelképező mitikus folyam vékony patakká apadt. Emese álma egyrészt demonstrálta utódjának szakrális elhivatottságát, másrészt megerősítette a dinasztia folytonosságát és a dinasztiához való tartozást, harmadrészt pedig új és egyre növekvő dicsőséget ígért. Álmos, az „álommal megjelölt”, tehát szakrális fejedelem volt, akinek elhivatottsága abban állt, hogy népét Attila földjére visszavezesse, hogy az a hatalmas ős által megszentelt földet „öröklés jogán” újból elfoglalhassa.
Árpád királynak és főleg dinasztikus utódainak volt az a feladata, hogy megtegyék azt, ami a nemzet életében jelentős – talán máig is tapasztalható – traumát okozott: az alapvetően nomád szellemiségű és nomád érzületű népet letelepíteni és a birodalmi eszme lényegileg római mintáját meghonosítani. Erre a hatalmas volumenű cselekedetre mindenképpen szükség volt, sokkal inkább szellemi, mint politikai okokból kifolyólag. Intuitív módon felismerték ugyanis, hogy a Vaskor lezáródásának közeledtével a nomádság sokkal fokozottabb módon ki van téve a belső és külső sötét erők fenyegetésének, mint az önnön világát fallal, „gyepűvel” körülvevő letelepedett népek. 1 Nagyon valószínű, hogy a keresztény tradícióra való átváltás is ezen irányultság keretei közé tartozott. (László András azon kijelentése, mely szerint már Attila meglátta a kereszténység felvételének majdani szükségességét, 2 abban is igazolódni látszik, hogy az Attila-leszármazott Kovrat 619-ben Bizáncban megkeresztelkedett.) A Kárpát-medencében letelepedett nemzet részéről a kereszténység felvétele – másodsorban – persze elemi szükséglet is volt: a környező keresztény népek gyűrűjében nem maradhatott volna fenn.
Az a szakrális erő, amely a dinasztiának az emberfeletti karizmát megadta, illetve a nép felett való uralkodást legitimálta, a keresztény Turulokban is továbbélt, főképpen a „szentkirályokban”. Természetesen szó sincs arról, hogy pogányok lettek volna. Teljes szívükből keresztények voltak, az előbbi kijelentéssel csak azt szerettük volna érzékeltetni, hogy a mitikus, emberfeletti eredet, a Turultól való származás tudata és birtokoltsága nem szakadt meg a letelepedéssel és a kereszténység felvételével. 3 A szentség religio- és konfesszió-felettiségével magyarázható mindez; azzal, hogy a szentség meglétéhez elsődlegesebb a transzcendencia immanenciája, mint a vallási, vagy akár a religiózus keretek. Szentkirályaink intitulációi a Dei gratia Rex formula szerint a legelterjedtebbek, vagyis önmagukat Isten kegyelméből való királynak tartották. Bár nyilvánvaló, hogy e keresztény meghatározásban is egy, az uralt nemzet fölé emelő méltóság tükröződik, mégis egyfajta passzivitást sejtet, ami mellett, és amivel ellentétben nincs okunk azt gondolni, hogy ne lettek volna aktívan birtokolt szellemi méltóság és szellemi erő szerint is királyok, röviden, hogy ne lettek volna királyi lények.
Ferdinandy Mihály Árpád-házról írott szép könyvének címe Az Istenkeresők. A könyv vezérmotívuma, hogy a számos Árpád-házi szent és szent életű ember spirituális mozgatóereje és a szentség felé való orientációja mögött az istenkeresés rejlik, amiről végül is a könyv a címét kapta. Bár egy bizonyos szempontból ez a meghatározás teljesen igaz, hiszen egy kereszténységet megelőző származású dinasztia reprezentánsai a kereszténység felé fordultak és a transzcendenciához illetve a transzcendentáléhoz való keresztény viszonyulást próbálták meg – sikerrel – megvalósítani, szentségük, spirituális áthatottságuk – éppen a dinasztia mitikus, emberfeletti generáló ereje miatt – mégis mintegy elővételezetten adott volt, azt nem kellett „keresni”, legfeljebb a megnyilvánulását biztosító kereteket. Pontosan ez az, amire Szent Lászlóval kapcsolatos szemléletünket és megfontolásainkat alapozzuk, nem állítván azt, hogy a magyarságnak a kereszténység felvétele előtt életet adó tradícióval közvetlen kapcsolata volt, határozottan állítván viszont azt, hogy uralkodói attributumai egyrészt univerzális jelentőségére és nagyságára utalnak, a személyét övező legendák pedig univerzális jelentőségük mellett mintegy rejtett módon utalnak a dinasztia eredetével kapcsolatos hagyományra. Ennek a jegyében fogunk most néhány szót szólni attributumairól és legendáiról.
A királyt övező attributumok olyan szimbólumok, amelyek sokkal alkalmasabbak arra, hogy segítségükkel egy személynek a szellemi rendben való arculatát megítéljük, mint a történeti tények. Természetesen több szinten értelmezhetők, hiszen legmagasabb mivoltuk szerint az isteneket jellemzik, az isteneknek a világ felé irányuló megnyilvánulási módjára utalnak, azonban végigkísérhetik azon köztes állapotokat is – egészen az emberig – amelyek egyazon, centrumból kiinduló sugár különböző létszinteken levő pontjait jelenthetik.
A korona, a palást és az országalma magától értetődően minden királyunknak attributuma volt, ezért ezekről itt nem beszélnénk, ellenben mindenképpen szót kell ejtenünk egy olyan szimbólumról, ami kifejezetten Szent László alakjához kötődik. Ez a szimbólum a csatabárd. A csatabárd összetett szimbólum, mely legelső soron az axialitást fejezi ki. A csatabárd nyele jelenti azt a vertikális tengelyt, amely köré a lét szintjei, a világok rendeződnek. Nemcsak rendeződésről van azonban szó, hanem eredésről, kibontakozásról is. Ez a tengely ugyanis nem egy adott exisztenciális szinten, hanem mintegy a világok összességében, a Létben tükröződő kondicionálatlan Abszolútumot jelképezi, amely mozdulatlan, és amelyből az egyes létszintek kibontakoznak. Ez a Világfa, amelynek törzse áthalad a három (de nyugodtan mondhatjuk, hogy lényegében meghatározatlan számú) világon, és mint a fa ágai a törzsből a nedvet, úgy kapják az egyes létezők azt az alanyi fényt, amely létüket fenntartja.
Mindezek mellett a csatabárd éle ezen tengely akcióját is szimbolizálja, a metafizikai szintről eredő, felülről lefelé ható tettet. Ez egyrészt pusztít: levágja az égi rend ellen fellázadó titáni erőket; másrészt hasít: vagyis differenciál, teremt, kijelöli egy rendezett világ határait és falait, amelyek az alsó káosz betörését hivatottak megakadályozni. A mítoszkutatók szerint a csatabárd Zeusz, illetve általában a legfőbb Égi Atya villámának feleltethető meg, eredetileg meteoritvasból, „égi vasból” készült, tehát ez is az égi, égi eredetű akció jelentésvilágára utal.
Szent László másik fontos attributuma az oroszlán. Ugyan az oroszlán is általános uralkodói jelkép, a csatabárddal való gyakori összekapcsoltsága miatt szimbolizmusát mégis érdemes lesz érintenünk. Az oroszlán a zoodiákusban a Nap uralmi jegye. Bár a Nap szimbolisztikailag a földi-emberi világ centrumának reprezentánsaként értelmezhető, és ez az értelmezés bizonyos szemszögből el is fogadható, mindazonáltal árnyalni kell azzal, hogy lényegében a centrum fényének a megmutatkozása a fizikai kozmoszban, hiszen a centrum elsőrendűen topocentrumként értelmezhető. Egy adott létszint szellemi áthatásáról van tehát szó, ahol a szellemi fény soha ki nem merülő kiáramlása olyan uralmi pozíciót eredményez, aminek egyenes következménye a sebezhetetlenség és a rettenthetetlenség. Ezzel áll analógiában az a fajszellem, ami az oroszlánt, mint állatot generálja. A Nap és az oroszlán tehát egy adott létszinten, mint centrum reprezentálja a kondicionálatlan abszolútumot, szemben a tengellyel, amely a létállapotok teljes hierarchiáján végighúzódva jelzi ugyanazt. Ebből az következik, hogy bizonyos értelemben az axialitás a szolaritásnál primérebb. Mindezt pedig azon tény miatt írtuk le, mely szerint a Szent László ábrázolásokban a csatabárd nagyon gyakran az oroszlán mancsában van. Kézenfekvő ebből az az értelmezés, hogy az uralkodó szolaritása szorosan a „markában” tartja az axialitást, abból meríti hatalmának legitimitását. Mindez a kasztfelettiség jele, vagyis annak, hogy az uralkodó principiálisan „papkirály”, a harcos és a pontifikális kasztokat is felülmúló szellemi méltóság birtokosa. Nem állítjuk azt, hogy a Szent László király által megjelenített szellemi méltóság pontosan megegyezne azzal, amit e szimbolizmus az ind-hindu tradícióban jelent, de az analógia bizonyos.
Szót kell még ejtenünk a Szent László pajzsán megjelenített nyilaskeresztről. Ez a szimbólum szintén a szolaritás jegyében áll: az uralt középpontból a periféria felé irányuló akció, amely a perifériát áthatja a centrum fényével, a centrumot mintegy a periférián is megjeleníti. A lovagiság, a birodalomépítés, a törvényalkotás mind ennek a szimbólumnak a világi lenyomata. Mint tudjuk, e szimbólum a magyar történelem során majd’ kilencszáz esztendővel később újból felbukkant, és a jelen időszakban mint „önkényuralmi jelképet” tiltották be. A nyilaskeresztet Hóman Bálint történész javasolta Meskó Zoltánnak; az a Hóman Bálint, akit e jelkép betiltóinak lelki – jó néhány esetben vér szerinti – „felmenői”, e közönséges gyilkosok és arcátlan gazemberek istentelen és hazátlan hordája gyötörtetett és gyötört halálra a váci börtönben.
Szent László legendái a mai napig élnek mind a néphagyományban, mind pedig az emlékezet más jellegű megnyilvánulásaiban. Mi elsősorban a mítoszra vagyunk kíváncsiak, mert a mítosz az, ami egy magasabb és „reálisabb” realitásra utal: az esetlegességek felettinek a megnyilvánulását mutatja meg az időben és a térben. A modern attitüddel szemben nem az intimitás, a személyesség, a tényszerű események iránti érdeklődés kell, hogy az elsődleges legyen, hanem a személyben, a mulandóban megnyilatkozó változhatatlan és kikezdhetetlen iránti. Ezért kell ebben a tekintetben a legendák felé fordulnunk. Egy hasonlattal azt mondhatnánk, hogy Szent László lényegisége egy kemény és törhetetlen pecsét, melynek befogadó viasza (a legendai emlékezet) ugyan meglágyulhatott – és így a lenyomat deformálódhatott – az idők folyamán, a pecsét formája azonban változatlan maradt, és a meglágyult viaszból is visszakövetkeztethető.
A legendák sorában azért említjük az első helyen a kettéhasított hegy motívumát, mert egy létrendbeli viszonyra hívja fel a figyelmet, amely viszony Szent László és az „ellenség” között áll fenn. A történet legtisztább és leghíresebb formájában a Tordai-hasadék eredetmondájaként maradt fenn, de ismeretes a Torna-Abaúj vármegyei Szádelői-völgy, valamint a szentkúti Szent László ugratása kapcsán is. Idézzük most az eseményeket A magyarság néprajza III. kötete alapján:
„Egy alkalommal Szent László, csak kevés számú vitézétől kísérve, az ütközetben seregétől elszakadt és a kunok sűrű tömegébe jutott. A kunok a kis csapatra rárohantak, hogy a királyt foglyul ejtsék. A menekülő Szent László Istenhez fohászkodott és meghallgatásra talált: a hegy ugyanis Szent László és az üldöző kunok között kettérepedt s a pogány ellen emberei a mélységbe hullva elpusztultak. A király és kísérői lovainak nyomai volnának a Patkós-kő tetején ma is látható lópatkó alakú mélyedések.” 4
A legendának vannak olyan változatai is, amelyekben a hegy nem fohász nyomán nyílik ketté, hanem Szent László a kardjával hasítja szét, vagy a lova vágja oda a patáját egy repedéshez, s ettől történik meg a csoda. Mindezek keresztény és kereszténység előtti elemek keveredését mutatják, melyre később visszatérünk.
A legendát természetesen több síkon lehet értelmezni, az egyik lehetséges kiindulópont az, hogy a királyt nem lehet utolérni. Az üldözött és üldöző között támadó szakadék létrendbeli szakadékot jelent. A király egy magasabb létsíkba tartozik, már nem ember, és aki emberi módon és emberi indíttatásból próbál meg a nyomába eredni, az aláhull a királyt tőle elválasztó abyssusba, feloldódik a semmiben. Talán nem lesz erőltetett, ha egy alkímiai analógiával is élünk: a király itt a rubedot, a beteljesedett állapotot szimbolizálja, amit ha célul tűz ki valaki, előbb meg kell valósítania önmaga teljes megsemmisítését, a nigredot, nem pusztán áthaladva a potentia passiva pura állapotán, hanem teljesen azzá válva. Újszövetségi analógia is kínálkozik: a feltámadást és a szent szellem kiáradását meg kell előznie a halálnak és a sírbatételnek.
A király által véghezvitt csodálatos vízfakasztásokkal kapcsolatos történetek az egész Kárpát-medencében elterjedtek. E szentkutak már a középkortól ismeretesek, említi az Érdy-kódex Karthauzi Névtelenje is, aki az 1520-as évek második felében működött: „hol ott ees nagy zeep kwth feyek vannak ky folywaan kyk korwl meg lattathnak zent kyralnak laba nyomay czwczayanak es sysakyanak helye kyk mynd bel enyeztenek az eross kew zyklaban, kykbol mynd dycheertetyk wr isten es az kegies kyral.” A vízfakasztás módja lényegében háromféle módon fordul elő: az első típus az, amikor a király szavára (legtöbbször fohászára) tör fel a forrás, a második, amikor Szent László csatabárdjával, dárdájával vagy kardjával a sziklába vág, a harmadik pedig az, amikor a lova patkója nyomán fakad a víz. A középkor vége óta ennek a cselekedetnek az ábrázolása a legelterjedtebb, a képi megjeleníthetőség miatt természetesen a forrás a szimbolikus fegyverek által fakad.
A vízfakasztás első két módja összefügg. A legkorábbi szövegek Szent László fohászának tulajdonítják a csodát, aminek analógiája a Logosszal nyilvánvaló. A teremtő, életet fakasztó isteni rendű szó, egy mágikus parancs megnyilvánulásáról van tehát szó. A csatabárddal, dárdával vagy karddal történő vízfakasztás az axiális szimbolika miatt kapcsolódik a Logoszhoz. Ahol ugyanis a vertikális világtengely a földet, mint passzív potencialitást metszi, ott élet fakad, vagyis horizontálisan kibontakozik egy létsík.
A legenda azon változata, amikor a király lovának patkója nyomán fakad fel a víz, a Turulok által a kereszténység felvétele előtt hordozott egyik meghatározó tradícióra utal: a ló ugyanis táltos. A táltos ló legáltalánosabb értelemben azt a hordozó erőt szimbolizálja, amely lovasát, vagyis a megvalósító tudatot akadálytalanul viszi át egyik létsíkról a másikra. A forrásfakadás során ez az erő érintkezik a földi síkkal, ez hagyja a földben a lenyomatát, amiből a víz feltör. Tulajdonképpen a ló és a víz közötti analógia jelenik meg ebben a képben: erővel való feltöltekezést jelentenek; míg azonban fizikai víz pusztán egy létsíkon adja és jelenti az életet, a táltos mindhárom síkon: az égben, a földön és az alvilágban is. (Szent László lovának még az axiális szimbolikával való összefüggésbe hozását is megkockáztatjuk: a neve ugyanis Szög.)
Szent László és a kun legendájának leírását a Képes Krónikából idézzük: „Aztán Boldog László herceg megpillantott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leánykát vitt. Szent László herceg tehát, abban a hitben, hogy a váradi püspök leánya, bár súlyosan meg volt sebesülve, mégis sebesen nyargalva űzőbe vette lován, amelyet Szögnek hívott. Mikor azonban már annyira volt, hogy lándzsát vethetett volna rá, nem tudta megtenni, mivel sem a maga lova nem szaladt gyorsabban, sem amannak a lova nem maradt semmit vissza, hanem körülbelül egy könyöknyi távolság volt a lándzsa és a kún háta között. Tehát szólt Szent László herceg rákiáltott a leánykára és azt mondta neki: »Szép húgom, ragadd meg a kunt az övénél fogva és ugorj a földre!« Amit meg is tett. Mikor pedig Boldog László herceg távolról lándzsát döfött volna a földön heverőbe, hogy megölje, a leányka igen kérte, hogy ne bántsa, hanem, hogy elbocsássa. Amire nézve megjegyzendő, hogy hűség asszonynépben nincsen, mivel talán biz’ fajtalanságra áhítozva akarta őt megmenteni. A szent herceg pedig sokáig küzdött véle, inát elvágván, megölte őt.”
Szokták mondani, hogy mindez a kereszténység pogányság feletti győzelmét, Szent László lovagias lelkületét hivatott jelképezni és ábrázolni, és ez részben igaz is. Emellett azonban a szintén már leírt népmesei táltosküzdelem szimbolizmusa elsődlegesebb ebben a történetben. Ezt a falképciklusokbeli ábrázolásokon a lovak színe is demonstrálja. Mindig „Szög” a világosabb színű, az ellenfél lova vagy sötétebb nála, vagy pedig fekete. A színszimbolika így diametrálisan ellentétes kozmikus erők harcát jeleníti meg. Számos freskón, illetve a Képes Krónikában is, nemcsak a két vitéz, hanem lovaik is küzdenek egymással, amely motívum népmeséinkben szintén fennmaradt, de nem ezen történet nyomán, inkább ugyanazon mítikus kiindulópontból táplálkozva.
Az ún. váci szarvasjelenés talán az egyik legismertebb és legtöbbet emlegetett Szent Lászlóval kapcsolatos legenda. A történet: „És amikor ott állottak Vác alatt, ahol most Boldog Péter apostol egyháza van, egy szarvas jelent meg nekik, agancsa telis-tele volt égő gyertyákkal, és futni kezdett előlük az erdő felé, és megállt azon a helyen, ahol most a monostor van; a vitézek rányilaztak, mire a Dunába szökkent és többé nem látták. Ennek láttára szólott Szent László: »Bizony nem szarvas volt ez, hanem Isten angyala.« És mondta Géza király: »Mondjad, kedves öcsém, mit jelentenek az égő gyertyák, miket a szarvas agancsában láttunk?« Felelte Szent László: »Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak voltak, nem is égő gyertyák voltak, hanem fényes tollak, s ahol lábát megvetette, azzal a helyet jegyzette, ott építsük fel a Boldogságos Szűz egyházát s nem másutt!«” 5
Keresztény és nem keresztény szimbolika összefonódása e helyütt a legteljesebb. Bár tudjuk, hogy már az egyházatyák korában a szarvas Krisztust szimbolizálta, valószínű, hogy ez a szarvas egyszerre Krisztus, illetve Hunor és Magor „csodaszarvasa”. Mindkét esetben „vezetőt” jelöl, olyan princípiumot, amit soha szem elől nem tévesztve a végső cél elérhető. A célban eltűnik, olyan állapot feletti állapotot jelezvén, ami a Lét egészéhez képest a Semmi (semmi sem), pontosabban a „nem valami” kifejezésekkel közelíthető meg. Mindazonáltal amellett, hogy a szimbólumok megfeleltethetősége a legendából nyilvánvalóan kiderül, az is egyértelmű, hogy nincs szó azonosságról. Vagyis a magyarság által a kereszténység felvétele előtt hordozott tradíció nem ugyanaz, egy teljesen más szellemi tapasztalati mezőt jelent teljesen más szellemi vonatkoztatási pontokkal. A tapasztalás megváltozik: „Isten angyala” hordozza ettől fogva ennek a szimbólumát, azt is jelentvén, hogy a Turul-házi Szent László teljesen és végérvényesen, tényleg keresztény.
A szentség birtoklásának egyik jele, vagy egy más szempontból szinte kritériuma is, hogy – egyik oldalról – a szentnek ne essék bántódása a legvadabb fenevadaktól sem, illetve – másik oldalról – hogy a vadállatok is minden félelem nélkül közeledjenek felé. Erre az egyik példa a seregének táplálására siető vadállatok története. A szöveg Szent László legendájából:
„Ezután besenyő zsiványok törtek be Magyarországra, és férfiakat-nőket hurcoltak onnan rabságba. Seregével üldözvén őket a király nagy pusztaságba jutott, s nem volt mit enniük. S míg a sereget az éhség kísértette, ő eltávolodott tőlük, imádkozva földre borult, és Isten irgalmáért könyörgött, hogy aki egykoron Izráel fiait mannaesővel táplálta, ne engedje a keresztény népet éhségtől-koplalástól elpusztulni. Mikor pedig imájából felkelve visszaindult, íme szarvas- és marhanyáj ballagott vele szemben, s vadságát levetkezve, a királlyal együtt vonult a sereg közepébe. Szedett ki-ki az állatokból annyit, amennyire szüksége volt, dicsérve és dicsőítve szentségében Istent, aki így megkönyörült rajtuk.” 6 Bár ez a szöveg – és a néphagyományban fennmaradt történetek is – „szarvast és marhát” említ, a Magyar Anjou Legendárium ide vonatkozó képén ragadozók is ábrázoltatnak, képileg megerősítvén a szentség egyik velejáróját.
A mogyoródi csata előtt, ahol László és Géza hercegek csaptak össze Salamonnal, esett meg egy másik, állattal kapcsolatos csoda: „László herceg pedig a sereg előtt ülve magas lován, hogy övéit buzdítsa, körben lovagolt. És midőn lándzsájával megérintett egy csipkebokrot, egy kis hófehér hölgymenyét csodamódon lándzsájára ült és azon végig futva egész öléig jött.” 7 Mindez szerencsét is jósol a hercegnek: tudjuk, hogy a csipkebokor Szűz Mária-szimbólum, és a menyét is a női elvet képviseli. A lándzsára felfutó kis állat tehát Virtus és Fortuna szintézisével mutat analógiát.
Mindezek mellett Szent László alakja még számos más legendás és csodás történetben is hátrahagyta lenyomatát. A legfontosabbakat már számba vettük, a többit csak megemlítjük, hiszen a szentség jelenlétét, kereszténység előtti és keresztény formájában már egyaránt demonstráltuk. Ezek a Szent László pénzével, a sátorhalom-építéssel, az imádkozás közbeni levitációval, Szent László szekerével kapcsolatos történetek. Szent László pénze keletkezésének mondája úgy szól, hogy a László elől menekülő kunok pénzeiket eldobálták, hogy az azokat felszedő magyarok lemaradjanak az üldözésben. A pénzek azonban Szent László fohászára (más változat szerint parancsára) lapos kövekké változtak.
A sátorhalom-építés a Képes Krónikából: „Azután a magyarok három hónapig ostromolták Krakkó várát. Ezalatt az ostromlók és az ostromlottak éhezni kezdtek. A király és a főemberek azt kérték minden magyartól, hogy csendes éjszakán ki-ki hozzon egy csizmaszárnyi földet; úgy is történt. A vár előtt ebből a földből nagy dombot raktak, azt beszórták liszttel. Az ostromlottak látták, hogy az ostromlóknak bőven van eleségük és sokáig maradhatnak a vár alatt: mindennel együtt megadták a várat a királynak, és a király akarata szerint békét kötöttek.”
„Egy éjszaka, amikor szokása szerint belépett a váradi templomba, hogy imádkozzon, kamarása kint várakozott. Elunva a hosszas várakozást felkelt és benézett. Azt látta, hogy Szent László megdicsőült testtel csodálatosan ragyogva lebeg a légben.” Így ír róla Temesvári Pelbárt Pomeriumában. 8
A szekér története a Szent László legenda hosszabb változatából: „Míglen a hívek a nyári napok hősége s a hosszú út miatt haboztak, hogy testét Váradra vigyék-e (ugyanis az ő meghagyása szerint ide kellett volna temetni, de úgy látszott, okosabb a fehérvári egyház mellett dönteni, minthogy az volt közelébb), egy fogadóhoz értek, ahol a fáradtságtól és a szomorúságtól elcsigázva elaludtak. miután elnyomta őket az álom, a kocsi, amelyre a testet rakták, mindenféle állati vonóerő nélkül magától indult Váradra a helyes úton.”
A szent sírjánál történt csodák amúgy is kritériumai a szenttéavatásnak, ezért most nem is térnénk ki rájuk. Nagyon fontos azonban az a Szent Lászlóhoz kapcsolódó történet, amely jóval a halála után esett meg. A Dubniczi Krónikából idézve: „A székelyek az Úr 1345-ik évében, vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három álló napig tartott. És beszélik, hogy míg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére; akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve, nehéz munkából vagy forróságból tért volna vissza. Az őr elmondta a csodát a kanonoknak és egyéb jámbor embereknek; egy öreg tatár pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és a magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előtte, magas lovon, fejében aranykorona, kezében szekerce; és mindnyájokat elfogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklött csodálatos fényességben, fejében aranykorona. Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejökbe és sokaságokba vetették bizodalmukat.”
A hegy mélyén elrejtőzött uralkodó egyetemes képével mutat e történet erős összefüggést. Az uralkodóval, aki nem halt meg, csak elrejtőzött, hogy az idők végezetén újra megjelenjék és győzelemre vezesse a spirituális értelemben vett Jó oldalán még megmaradt erőket. Egyrészt bizonyos, hogy egy ilyen magasrendű lény abban az értelemben nem hal meg, ahogyan a közönséges emberek meghalnak. Még ha hátrahagy is átszellemített emlékeket, melyek az anyagi világ szférájába tartoznak, lényegileg egy égi hierarchia tagja lesz. Így nyilvánvalóan rejtett a közönséges szem számára; azt lehet mondani, hogy a potencialitás birodalmába tartozik, nem pedig a latenciáéba. Mindezek alapján az is egyértelmű, hogy a király nem nyilvánul meg akárki számára. Csakis a hit, a pistis ereje képes arra, hogy egy adott értelemben jelenvalóvá tegye. A pistis, amely nem egyszerű elhívést jelent, hanem a transzcendencia irányában megmutatkozó bizonyosságot. Nem érdekes ebben az esetben, hogy Szent Lászlót csak az ellenség látta; ő tényleg az övéivel volt, legalább annyira, mintha mindenki látta volna. Ezért azt is mondhatjuk, hogy a Szent jelenvalóvá válása a konkrét esetben sokkal inkább a megjelenítő spirituális erején és erényén múlik, mint a megjelenőén.
Megpróbáltunk tehát felvillantani néhány olyan attributumot és mítikus elemet, amelyek elsődlegesebbek annál, hogy milyen is volt Szent László a hétköznapiság értelmében vett személyesség vonatkozásában. Azért elsődlegesebbek, mert a személyével kapcsolatos, krónikákban és a történelemkönyvekben fellelhető leírásokban szereplő tulajdonságok mind e személyfeletti erőkből következnek.
„Mert bőkezű volt az ínségben, nagytürelmű a tűrésben, derűs király a kegyességben, a kegyelem ajándékaival teljességben, az igazság gondozója, a szemérem pártfogója, meggyötörtek vigasza, elnyomottak támasza, árvák megkönyörülője, gyöngék gyöngéd gyámszülője, a nyomorultak s nincstelenek szükségét bensőséges irgalommal gazdagon orvosolta. Természeti adottságaiban pedig az isteni irgalom különös kegyelme a kiválóság kiváltságával a közönséges emberi értékek fölé emelte. Mert erős volt a keze, tetszetős a külseje, s miként az oroszlánnak, hatalmas lába-keze, óriási a termete, a többi ember közül vállal kimagaslott: így árasztotta el az adományok teljessége, s ez már testileg is méltóvá nyilvánította a királyi koronára.” Legendája írja ezt a királyról, akit szigorú törvényei ellenére a „kegyes királyként” őrzött meg az emlékezet. Ez a király egyházrendi intézkedéseket hozott, és bár a pápa leveleiben többször nyíltan célzást tett rá, VII. Gergelynek nem tett hűbéresküt. Lovag volt, akit a Képes Krónika szerint a német-római császár méltóságának viselésére kértek fel. Ha e momentum másutt nem is nyert megerősítést, lényege az, hogy Szent László birtokában volt az erre a méltóságra alkalmassá tevő kvalitásoknak.
A
jobboldal számára nyilvánvalónak kell lennie, hogy nem elég pusztán politizálni,
nem elég, sőt értelmetlen a politikát a politika szintjén és szintjéről
megragadni. Tisztában kell lenni azzal, hogy a politika csak egy horizontális
mező, amelyben olyan erőket – vagy ha úgy tetszik, egy alacsonyabb szinten,
értékeket – kell megjeleníteni, amelyek az időfelettiség értelmében örökkévalóak,
változhatatlanok, az esetlegességektől mentesek. Ha egy történeti figura
személyében, mint Szent László személyében is – e változhatatlanság megjelenik,
tisztelni kell, és ezért kell tisztelni. Az esetlegességek tisztelete anakronizmushoz
vezet.
Jegyzetek
1 A témáról bővebben lásd Baranyi Tibor Imre két tanulmányát: „A magyarság szellemi küldetése”; „Vertikális nomádság” In: Kard, kereszt, korona, 21-47. ill. 45-52.o. Kvintesszencia Kiadó, 2000.
2 Lásd: „A magyar királyok szent koronájáról”, uo. 14.o
3 Ha szemügyre vesszük a korabeli többi európai uralkodói dinasztiát, ugyanez a tendencia figyelhető meg: a legkiválóbb dinasztiák szakrális erejüket és eredetüket szintén a kereszténység előtti időkre és kereszténységet megelőző mitikus síkokra vezetik vissza. Például a merovingok egy sertés formájú tengeri totemlényre (más legendák szerint azonban egyenesen Jézus Krisztusra), a szászok Wotanra, a skandináv uralkodók a Freyrrel azonos Yngwire.
4 A továbbiakban – ha külön nem jelezzük – az idézeteket Magyar Zoltán: Szent László a magyar néphagyományban c. könyvéből vesszük. Osiris, 1998.
5 Képes Krónika, 1978. 122-123.
6 In: László király emlékezete, 54. o. Ford.: Kurcz Ágnes
7 Képes Krónika
8 In: László király emlékezete. Temesvári Pelbárt: Első beszéd Szent László királyról élete olvasmányával együtt - Pomerium de sanctis. Pars aestivalis, sermo XIV., 73-80., ford: Vida Tivadar