Ha azt az időszakot kívánjuk tárgyalni, ami az európai és magyarországi krízisek történetében egészen kivételes volt, egy pillanatra vissza kell tekintenünk. Franciaországban 1830-ig egy kivételesen nagy király uralkodott. Kivételesen nagy király, aki talán nem rendelkezett olyan karizmával, mint mondjuk Szent Lajos, ennek ellenére a francia királyok legnagyobbjai között kell megemlíteni. Ez volt X. Károly, aki az utolsó trónon ülő király volt a Bourbonok fő ágából. Lényegesen nagyobb volt, mint idősebbik bátyja, XVI. Lajos, vagy mint az utána következő testvér, XVIII. Lajos. Igazi határozott, kemény, a hatalmat kezében megragadni és birtokolni tudó, az uralmat gyakorolni tudó király. Ennek ellenére olyan nagymértékben kumulálódtak a hátulról mozgatott sötét erők képviselői, olyan oppozíciót kezdtek kialakítani – nagyon is megtervezetten és megkomponáltan – X. Károly uralma ellen, hogy végül is 1830-ban forradalom tört ki.

A forradalom azután egy új uralkodót emelt a trónra. A Bourbonoknak volt egy Orléans-i ága, az ún. Bourbon-Orléans-ág. A Bourbon-Orléans-ág leghíresebb, leghírhedtebb képviselője Philippe Égalité volt. Egyenlőség Fülöp, aki nem csupán a forradalom oldalára állt, amely végül is kivégeztette, hanem a forradalom létrejöttében, megszervezésében is óriási szerepet játszott. Ő volt tulajdonképpen a mozgatója, lelke, nagymestere és irányítója a Grand Orient nevű, legsötétebb szabadkőműves irányzatnak. A felforgatás fő fészke az Orléans-i herceg palotája volt. A forradalom szélsőségesei közé tartozott, de egy még szélsőségesebb irányzat végül őt is megölette. Neki volt egy fia, Louis Philippe herceg. X. Károly jóindulattal gondot fordított arra, hogy Louis Philippe hercegnek ne legyen semmiféle hátránya gyászos és sötét emlékű apja miatt, és tulajdonképpen befogadta az udvari életbe, amiért Louis Philippe nagyon hálásnak is mutatkozott. Mérhetetlen tisztelettel viseltetett X. Károly iránt, úgyhogy amikor lemondott X. Károly, végül is azzal a szándékkal mondott le, hogy Louis Philippe herceg, aki akkor uralomra került, az ő unokájának mindenképpen át fogja adni a hatalmat. Louis Philippe egyáltalán nem volt olyan sötét lelkületű valaki, mint az apja, de rendkívüli mértékben mozgatható személyiség volt, és végül is nem így cselekedett, hanem mozgatottságának megfelelően. Ő volt az, akit – magyarosan – Lajos Fülöp, a „polgárkirály” néven ismertek. Számtalan anekdota van arról, hogy vagy kocsizott, vagy gyalog járt, mindig esernyővel, akár esett az eső, akár nem. Kocsiját megállította, vagy egyszerűen gyalog betért a legkülönfélébb üzletekbe, hentesekhez és szatócsokhoz, és kezet fogott velük. Az utcán megállított embereket, szóba elegyedett velük, és remélte, hogy őt is megállítják és szóba elegyednek vele, ami egy ideig valóban növelte a népszerűségét. Egy idő után azonban – mert ez mindig így van – már nem ezt eredményezte, hanem egyre inkább azt kezdték gondolni az emberek, hogy ez a király egy senki. Egyszóval ennyire karizmatikum nélküli uralkodója nemigen volt még Franciaországnak, mint Louis Philippe – Lajos Fülöp –, a polgárkirály. Ennek ellenére azért mégiscsak király volt, és a Bourbon főág – bár nagyon kevéssé ismerte el és becsülte meg őt – Lajos Fülöp életében nem akarta elfoglalni a trónt.

A főághoz a következők tartoztak: először is X. Károlynak volt egy fia, Berry herceg, akit egy merényletben megöltek. X. Károlynak volt egy második, fiatalabb fia, akit a főági Bourbon-legitimitás hívei XIX. Károlyként ismertek el. Berry hercegnek pedig volt egy postumus fia. X. Károly unokáját, aki később fél-inkognitóban Chambord grófja néven szerepelt, akit a francia főági Bourbon-legitimitás hívei V. Henrik néven Franciaország törvényes királyaként ismertek el. V. Henrik halálával a franciaországi Bourbon-főág kihalt.

Közben eljutunk 1848-ig, amikor először is Franciaországban kell megnézni, mik is történtek. A franciáknak még Lajos Fülöp is túl magas dignitást jelentett. Még ez is okot szolgáltatott arra, hogy ne férjenek a bőrükbe.

1848. február 22-én, illetőleg 23-án kirobbant az ún. 1848. februári, párizsi forradalom, amely – hasonlóan az 1830-as forradalomhoz – volumenében természetesen meg sem közelítette az 1789-est, mindenesetre jelentős változásokat léptetett életbe. Míg 1830-ban megelégedtek azzal, hogy egy erélyes és nagy király helyett egy erélytelen és jelentéktelen király kerüljön a trónra, itt már a köztársaságot arrogálták, és érték is el. Más kérdés az, hogy a köztársaságban milyen fejlemények voltak és hova konkludáltak, amiről alkalomadtán majd egy-két szót ejtünk.

A lényeges az, hogy ez a forradalom meglehetősen gyorsan, mintegy három hét alatt végigáramlott Európán. Áthaladt az ún. német országokon (mert akkor Németország nem volt, csak német országok voltak), mindenütt helyi skandalumokat idézve elő, és végül Bécsben, egy meglehetősen nagyszabású – kezdetben mégis aránylag visszafogott – forradalom robbant ki. Egyébként ezeknek a forradalmaknak az volt a jellemzője, hogy több hullámban bontakoztak ki. Pl. Franciaországban, Párizsban is volt egy munkáslázadás júliusban, és Bécsben sem egy forradalom volt ezekben az időkben, hanem legalábbis kettő, és ezeket is különböző megnyilvánulásokra lehet felosztani.

A bécsi forradalom 1848. március 12-13-án jött létre. Mi volt a magyarországi helyzet ezt megelőzően? Gazdasági szempontból Magyarország igen lassan ugyan, de a Monarchia egészébe tagozódva prosperálni kezdett. A politikai szabadságjogok meglehetősen szélesek voltak. Mint tudjuk, két politikai fogoly volt, az egyik Táncsics Mihály. Tehát semmiféle politikai terror nem volt. Még azt sem lehet mondani, hogy keményebb diktatórikus rendszer lett volna. A rendszer elég határozott vonalvezetésű volt, amely a maga szabályai szerint működött.

A magyar kormányzat kettős kormányzat volt, ami két összetartozó magas szerv „kezében összpontosult. Az egyik az ún. Magyar Kancellária volt. Ez a Kancelláriának alárendelt szervezet volt, amelynek élén egy kancellár állt. Néha főkancellárnak is nevezték, tekintettel arra, hogy alkancellárok is voltak, és ez a személy többnyire egy magyar arisztokrata volt. A másik pedig a Helytartótanács. A magyar kancellária Bécsben volt, és megfelelő összekötőkön keresztül, valamint a kancellár sűrű magyarországi látogatásai útján érintkezett a Budán székelő Helytartótanáccsal. A Helytartótanács elnöke abban az időben a mindenkori nádor volt. Hosszú időn keresztül József nádor, és 1848-ban a fia, István nádor. Ezért jött létre a Habsburg-Lothringen háznak az ún. nádori ága. Ebből a nádori ágból két nádor volt összesen, de a többieket is. Úgy emlegették mindig, mint potenciális nádorokat.

A nádor nádori hatalmát, vagyis király-helyettesi hatalmát gyakorolta. Pest vármegye örökös főispánja volt, és ugyanakkor a Helytartótanács elnöke. Tehát a Helytartótanács elnöke és a Magyar Kancellária vezetője irányította Magyarország életét. Természetesen a Magyar Kancellária alá volt rendelve a mindenkori államkancellárnak, aki abban az időben, hosszú időn keresztül Metternich volt.

Érdemes szót ejteni arról, hogy I. Ferenc halála után milyen hivatalok jöttek létre, és ezeken belül Metternich milyen funkciókat töltött be. Már hosszú ideje külügyminiszter volt, Außenminister. Ezen kívül államkancellár volt, és mint államkancellár az Államtanács elnöke. Az Államtanács megfelelt a Minisztertanácsnak, kormánynak. Emellett volt egy államfői ügyeket intéző tanács is, amely az Államkonferencia nevet viselte, ami különbözött az Államtanácstól. Az Államkonferencia élén Lajos főherceg állt, primus inter paresként Tagja volt Ferenc Károly főherceg trónörökös, Ferenc császár fia és Ferenc József apja, Metternich, Franz Anton Graf Kolowrat Liebsteinsky, aki a belügyek legfőbb felelőse volt. Kari Friedrich Freiherr Kübeck von Kübau, aki tulajdonképpen a gazdasági ügyeknek volt a legfőbb felelőse. Általában még meghívtak egy-egy reszortminisztert az Államkonferencia üléseire. Az Államkonferencia konszenzuális határozatait végül is aláíratták Ferdinánddal. Minden külügyi kérdésben Metternich szava döntött, minden a birodalom egészét érintő kérdésben is Metternich szava döntött, a belügyi kérdésekben azonban nem, ott – gyakran egy rosszul értelmezett egyensúly elvét követve – a főhercegek olykor Kolowrat nézetei mellé álltak. Kübecknek gazdasági javaslatai voltak, ezek általában korrespondenciát mutattak a Metternich-féle elképzelésekkel. Tehát Metternichnek rendkívül nagy szava volt a birodalom egészében, és – mint államkancellárnak – alá volt rendelve a Magyar Kancellária. De a Magyar Kancellária rendelkezései csak akkor juthattak teljes mértékben érvényre, ha ahhoz a Helytartótanács elnöke és a nádor – aki egy személy volt – is hozzájárult.

A helyzet Magyarországon 1838 és 1842 között bizonyos lazulásokat mutatott. 1842-ben, de már ezt megelőzően is, a szabad birtokszerzés kezdett érvényre jutni. Addig ugyanis birtokot szerezni nem lehetett, nem lehetett venni, nem lehetett eladni, birtokot csak kapni lehetett. Tehát feudumot csak a király adhatott, amit tovább lehetett adományozni a jobbágyok felé. De eladni, elkártyázni, vagy bármiféle módon elvesztegetni nem lehetett, ahogyan venni sem lehetett. Itt egy lazítást bevezettek már 1842 előtt, egy olyan lazítást, amely szerint egy feudális birtokot egy másik feudum ura a király és a megfelelő közbülső közegek hozzájárulásával megvehetett. Ezért vette meg Széchenyi Deák Ferenc birtokának – ami nem volt nagyon nagy – jó részét. Széchenyi nagyon méltányos áron vette meg, mert az volt a szándéka, hogy Deák minden energiáját a politikának tudja szentelni. Széchenyi olyan tehetségnek tartotta Deákot, hogy ily módon akart segíteni. Ilyen módon már főurak, tehát feudumok urai feudumok uraitól engedéllyel vehettek földet. 1842-ben ez odáig lazult, hogy mindenki vehetett birtokot.

Bevezették a magyar nyelvet hivatalos nyelvként, miután az ezzel való veszkődés körülbelül 100 évig tartott. Soha senkinek nem jutott eszébe az, hogy itt hogyan járjanak el helyesen. Ugyanis az első dilemma az volt, hogy melyik legyen a hivatalos nyelv: a latin vagy a német. A magyar fel sem merült, a magyarok a latint akarták. Az jóval később merült fel, hogy a hivatalos nyelv vagy a német legyen, vagy a magyar. Tulajdonképpen a kezdet kezdetén oly módon kellett volna dönteni, hogy legyen Magyarországon három hivatalos nyelv: a latin, a német és a magyar. Ennyit ugyanis meg lehet tanulni, hogyha ezt szorgalmazzák. Pozsonyban még egész napjainkig gyakorlatilag mindenki tudott németül is, magyarul is és szlovákul is. Horvát területeken annak idején mindenki tudott magyarul, németül és horvátul. Ha Magyarországon a latin, a német és a magyar egyaránt hivatalos nyelv lett volna, akkor csak az tölthetett volna be köztisztviselői és közalkalmazotti állást – legyen akár portás vagy bakter aki ezt a három nyelvet jól tudja. Ha pedig ez így elterjedt volna, Magyarország kulturális hatalom lenne. De történetesen senkinek nem jutott eszébe, hogy mindhárom nyelv hivatalos legyen. Tehát bevezették a magyart hivatalos nyelvként.

Megkezdődött a Lánchíd építése, ami hosszú ideig tartott, és tulajdonképpen csak a forradalmi időkben, sőt ezeket követően fejeződött be maradéktalanul. De mielőtt a Lánchidat felépítették volna, már egy határozat született, hogy az új hídon mindenki köteles hídpénzt fizetni. Jobb lett volna, ha azt mondják, hogy senki sem köteles, mert korábban a nemesek nem fizettek hídvámot. Ebben az esetben pedig bevezették, hogy mindenki fizessen, vagyis a pozitív értelemben vett differenciációkat eltörölték. (Ugyanis ezek pozitív értelemben vett dolgok voltak, annak ellenére, hogy ma mindenki úgy gondolja, hogy negatívak.) Ekkor mondta – nagyon helyesen – a konzervatív gondolkozású Cziráky Antal gróf országbíró, hogy ezt az országot már semmi sem mentheti meg.

Magyarországon ebben az időben különböző pártok működtek, mert Magyarországnak volt országgyűlése. Az országgyűlés ugyan nagyon sok mindent nem tehetett a király ellenében, de bizonyos jogköre kétségtelenül volt. A követek – így nevezték a képviselőket – csak nemesek lehettek, és a magasabb fórumon – a főrendi házban – pedig csak főrendek és örökös főispánok. Voltak ún. örökös főispán családok, de akár volt címük, akár nem, grófoknak számítottak. Magyarországon a Dessewffy Aurél, Dessewffy Emil-féle konzervatív körök önmagukat fontolva haladóknak nevezték. A Magyarországon meginduló változásoknak és átalakulásoknak nem voltak ellenségei, de ezeket igen proporcionálisán akarták megtenni, tartva attól, hogy a diszproporcionálisan bevezetett újítások később felforgatási tényezőkként fognak funkcionálni.

Ezen kívül voltak szélsőbaloldali pártok. A szélsőbaloldal vezére Kossuth volt, a szélsőbaloldalhoz közel álló vonulatok vezére pedig Batthyány. Tehát Batthyány igen negatív szerepet játszott már abban az időben is. Voltak olyanok, akik a határozott reformerek közé tartoztak, és ha nem is úgy, mint a fontolva haladók, de azért bizonyos értelemben ezek is egyfajta megfontoltságot képviseltek. Ide tartozott maga Széchenyi, Deák, a később meglehetősen negatív szerepet játszó Eötvös, és egy ideig ide tartozott, majd azután balra sodródott Wesselényi. (Akit egy időre be is börtönöztek, mert olyan lázító röpiratok terjesztésével foglalkozott, amelyek komoly veszélyt jelentettek.)

Március 15-én Magyarországon is kitört a forradalom. Március idusa különben is démoni időpont, hiszen Iulius Caesar meggyilkolását kötik ehhez a naphoz, tehát önmagában is rossz óment és baljóslatú pontot jelentett. A forradalom vértelenül kezdődött és első menetben a követelések aránylag visszafogottak voltak, bár mind a 12 követelés olyan, hogy tradicionális pozícióból nézve nem lehet egyetérteni egyikkel sem. Ebben a periódusban fel sem merült, hogy például köztársaságot követeljenek. Fel sem merült! Ez egyébként Bécsben sem merült fel. Ott Metternich lemondását követelték, Magyarországon pedig a kormány felállítását és egyebeket. A követelésekből sok minden teljesült: például a státusfoglyok szabadon bocsátása, amikor is kiszabadították az egyik politikai foglyot, a másikat a börtönben felejtették, és egy rövid időre mintha lecsendesedtek volna a folyamatok.

Létrejött a magyar kormány, a felelős magyar minisztérium (akkor nemcsak az egyes minisztériumokat nevezték minisztériumnak, hanem az egész kormányt is). A folyamatok azonban kezdtek megállíthatatlanok lenni. Először is kifejezett balra tolódás jött létre a kormány politikájában. Ezzel összefüggésben vita alakult ki, hogy a horvát bán alá van-e rendelve a magyar miniszterelnöknek vagy sem. Ez ugyanis jogbizonytalanságot jelentett. Valamikor a horvát bán laza alárendeltségben volt a kancelláriával és a nádorral szemben, ez esetben azonban nem rendezték, hogy a horvát bán alá van-e rendelve a magyar miniszterelnöknek vagy sem. Batthyány, a magyar miniszterelnök úgy vélte, hogy alá van rendelve, a horvát bán azonban úgy, hogy nincs. Az összképhez hozzátartozott az is, hogy a horvát bán, Jelašić, erősen konzervatív beállítottságú férfiú volt, szemben Batthyányval. Tehát itt voltaképpen nem horvát-magyar konfliktusról volt szó, hanem a Jelašić és Batthyány közötti oppozíció robbantott ki egy fegyveres összetűzést. A fegyveres konfliktusban a bécsi kormányzat explicit módon nem foglalt állást, de a rokonszenv érthetően erősebben hajlott a bán felé, mint Batthyány felé. Mindazonáltal ez a konfliktus polgárháborús és bélháborús viszonyokat hozott létre Magyarországon, mert a bán igen jelentős fegyveres erőkkel rendelkezett.

A bécsi kormányzati körök úgy vélték, hogy célszerű ezt a dolgot harmonikusan elrendezni. Éppen ezért egy teljhatalmú megbízottat küldtek ide, Lamberg személyében. Teljhatalma azt jelentette, hogy a viták elrendezése miatt felette állt Batthyánynak is és Jelašićnak is. Ő lett volna hivatott teljes rendet teremteni. Egyébként Lamberg személy szerint is rendkívül jóságos és joviális volt. Kossuth ekkor tárgyalt két rossz szellemével, a Madarász testvérekkel. Madarász László volt Pest-Buda rendőrkapitánya. Madarász József pedig képviselő. (Egyébként a Guinness rekordok könyve megemlíti, hogy a világon ő volt leghosszabb ideig képviselő, 101 éves kora után halt meg.) Mindketten szélsőbaloldaliak voltak, annyira, hogy később Kossuth baloldali ellenzékének számítottak. Ezután a Madarász testvérek összeszedték agitátoraikat, az ún. Madarász-féle zsidófiúkat – kimondottan fenntartottak agitátorokat –, ezek az agitátorok pedig a csőcseléket felizgatták oly módon, hogy az Lamberget és kíséretét megtámadta és Lamberget megölte.

Lamberg megölésével, meggyilkolásával minden jóindulatot elveszített a magyar kormány. A király az országgyűlést feloszlatta és a kormány működését megszüntette. Kinevezett egy új miniszterelnököt, Récsey Ádámot, aki soha nem tudta elfoglalni a miniszterelnöki széket. A magyar kormány bizonyos tagjai ezt követően lemondtak és visszavonultak. Ilyen volt Deák, Széchenyi, aki különben ezekben a napokban őrült meg, Eötvös, Klauzál stb. Batthyány azonban nem vonult vissza a politikától, Kossuth sem, és el tudták érni, hogy az országgyűlés, a feloszlatott országgyűlés, ami attól a pillanattól fogva nem volt országgyűlés, ha megfogyatkozott létszámmal is, de működőképes maradt.

Menjünk egy kicsit előre az időben. Régen eldöntött dolog volt, hogy 1848. augusztus 18-án Ferdinánd le fog mondani, a trónörökös Ferenc Károly is le fog mondani, és azonnal Ferenc József lesz a császár és király Ezt mindenki tudta, minden nemes, minden polgár tudta, Kossuth is tudta. (Előző évben Kossuth egy ünneplő beszéddel fogadta Ferenc Józsefet, aki Magyarországon járt.) Ez a kaotikus idők miatt nem augusztus 18-án következett be, hanem később, 1848. december 2-án. Ekkor Ferdinánd lemondott, lemondott Ferenc Károly is, és Ferdinánd, azokkal a szavakkal, hogy „szívesen mondtam le, szívesen tettem, légy jó”, magához ölelte Ferenc Józsefet, és ebben a pillanatban Ferenc József császár és király lett. Ehhez semmiféle hozzájárulás nem kellett. Ugyanis ha egy király, egy uralkodó lemond vagy meghal, az utóda abban a pillanatban király illetve császár lesz akkor is, ha erről ő maga nem is tud. Az előd uralkodói jogai gyakorlásának a megszűnési pillanatában az utód, és ez volt Magyarországon a bevett törvényesség alapján végbemenő utódlás.

azonnal uralkodó lett. Tehát ehhez senkinek a hozzájárulására nem volt szükség. Magyarországon a XVIII. század végétől nem volt királyválasztás. Nem választották a királyt. Volt egy ünnepélyes beiktatás, országgyűlés révén, de ez nem volt sem alaki, sem egyéb lényegi feltétele a királyságnak, mint ahogyan a megkoronázás sem. A megkoronázás akkor következik be, ha annak semmilyen akadálya nincs. Szokásjogi alapon ekkor a király fél éven belül megkoronáztatja magát. De ha ennek akadálya van, akkor nyilvánvalóan nem, és ha egyébként saját tetszése szerint nem koronáztatja meg magát, akkor sem történik semmi, akkor is király. Semmiféle alakiság nem kell hozzá, semmit nem tesz hozzá vagy von le a királyságból, csupán megpecsételés és szimbolikus megerősítés. Ennek természetesen megvan a méltósága, de király azáltal lett király, hogy elődjének az országlása megszűnt, így az országlás megszűnése az egyetlen feltétele annak, hogy a királyság örökített és átvett legyen. Ugyanis Magyarországon a királyok a XVIL század végétől örökölték a királyságot. Addig a trónörököst meg is kellett választani. Ez sem volt feltétlen előfeltétel, de az akkori szokásokhoz a trónörökös királlyá választása még hozzátartozott. Különben a királlyá választott trónörököst általában már apja életében megkoronázták, pontosan azért, hogy abban a pillanatban átvehesse a királyságot, mihelyst annak eljön az ideje. Amikor Magyarországon örökletessé vált a királyság, akkor nem volt többé szükség a trónörökös előzetes megkoronázására, mert elegendő volt pusztán az országlás megszűnése az új király trónra lépéséhez.

Ferenc József esetében ebből következően semmiféle puccs nem történt, mint ahogy ezt némelyek állítják. Egyébként nem is történhet, hiszen a király nem alkalmazottja a nemzetnek. Ezek nagyon lényeges tradicionális elvek. Ő nem ‘munkaviszonyt’ kezd, abból nem lehet őt sem felmenteni, sem elbocsátani, sem tőle megfosztani. A királynemzet dualitásban, ami végül is egységet alkot, a királyé az elsőbbség. Ezt általában másképp gondolják, de aki másképp gondolja, az antitradicionálisan gondolkozik. Nekünk pedig mindennél fontosabb, hogy a tradicionális elvek szerint mi az, ami adekvát és mi az, ami inadekvát. A tradicionális elvek szerint Ferenc József királysága 1848. december 2-án kezdődött és nem a ‘67-es koronázáskor. Ettől kezdve Ő Magyarország törvényes királya volt, méghozzá – a felfüggesztett országgyűlést is figyelembe véve – korlátlan jogkörrel. Ausztriában és Magyarországon is sokkal nagyobb jogkörrel, mint amit egy diktátor vindikálhat magának. Magyarországot is teljes mértékben alárendelte az összbirodalmi kormánynak, így Magyarország felett a végrehajtó hatalmat az összbirodalmi Államtanács gyakorolta. A végrehajtó hatalom felügyelete és az államfői hatalom pedig a király és császár kezében volt.

Ekkor következtek be azok a baljós dolgok, amik bekövetkeztek, gondolva elsősorban a ‘49-es detronizációra. Detronizációt egy törvényes országgyűlés vagy nemzetgyűlés sem mondhat ki, ráadásul amelyik kimondta, nem is volt országgyűlés, hanem csak ún. conventiculum illegitimum. A conventiculum illegitimum nem más, mint olyan összejövetel, amely magát esetleg országgyűlésnek, nemzetgyűlésnek, birodalmi gyűlésnek, vagy ehhez hasonlónak nevezi, de ehhez nincs jogalapja. Mert például nem a király hívta össze, vagy nem az hívta össze, aki a királyt helyettesíti. Magától is összejöhet, restauratív céllal. Ugyanis jogi feltételektől függ, hogy valami conventus legitimus lesz-e, vagy conventiculum illegitimum, azaz törvénytelen összejövetel. A trónfosztást kimondó összejövetel egyrészt conventiculum illegitimum volt, mert nemhogy a király nem hívta össze, hanem már az előző király feloszlatta, másrészt, ha törvényes lett volna, akkor sem tartozott jogosítványai közé a trónfosztás. Tehát a trónfosztás abszolúte törvénytelen aktus volt, ami természetesen egyáltalán nem is jelentett trónfosztást.

Említsünk meg még valamit, amire hivatkozni szoktak: nem kell a katonáknak újra felesküdniük a következő uralkodónak. Ha erre alkalom adódik, akkor ünnepélyes aktusként megtehetik. Uralkodóváltás esetén tehát az előző uralkodóra tett eskü továbbra is érvényben marad.

Lényegében már korábban is, de ettől kezdve a forradalmi hullám végletesen polgárháborúba, a polgárháború pedig belháborúba ment át. Mi a különbség a kettő között? A polgárháborúban vagy irreguláris csapatok harcolnak irreguláris csapatok ellen, vagy irreguláris csapatok reguláris csapatok ellen. A belháborúban viszont irreguláris és reguláris csapatok harcolnak reguláris csapatok ellen. A különbség az, hogy az irreguláris csapatokkal harcoló reguláris csapatoknak nincs legitimitása; regularitása van, de legitimitása nincs, a másiknak azonban regularitása is és legitimitása is van. A belháború egyik oldalán forradalmi lázadók álltak, reguláris de legitimitás nélküli csapatok élén, akik esküt tettek a királyra és császárra.

Később a hadsereg egy részét császári és királyinak nevezték – Kaiserlich und Königlich, K. u. K. – de akkor nem így nevezték, hanem kötőjellel írták: császári-királyi. Vagyis a később felelősségre vont tisztek császári-királyi tisztek voltak, akik esküt tettek a császárra és királyra, esküjüket megszegték és minősített módon, fegyverrel szálltak szembe uralkodójukkal.

Ha a forradalmi időket tekintjük, akkor láthatjuk, hogy Franciaországban és a német országokban is, valamint Ausztriában is közvetlen vagy közvetett módon a monarchia ellen lázadtak fel.

Idegen elnyomásról szó sem volt. Magyarországon a forradalmat ugyanilyen erők hozták létre, és később mesterségesen kötötték össze azzal, hogy itt tulajdonképpen az idegen elnyomás ellen harcoltak. Mindez azonban aljas forradalom volt, nem pedig az idegen elnyomás elleni harc, annál is inkább, mert nem volt idegen elnyomás. Magyarországon egyáltalán nem volt elnyomás. Hátulgombolós koruktól kezdve ezt tanítják a gyerekeknek otthon és az óvodában és az iskolában is, és mindenütt, holott ennek semmi alapja nincs.

Ha pedig a lázadást követő „szabadságharcot” tekintjük, az is teljesen törvénytelen volt. Ha Magyarországot megszállnák a románok, akkor szabadságharcot lehetne vívni ellenük, de a törvényes király ellen szabadságharcot nem lehet vívni, annak logikailag sincs alapja. A belháború körülbelül egy évvel tartott volna tovább, ha az orosz cár nem ajánlotta volna fel segítségét és nem avatkozott volna be a csapataival. Vannak olyan becslések, amelyek szerint ez túlzás, és csak fél évvel tartott volna tovább. Tehát szó sincs arról, hogy a forradalom három, vagy öt évvel tovább tartott volna, esetleg győzött volna. Az orosz cár ezen beavatkozása volt a Szent Szövetség utolsó, utórezgésszerű megnyilatkozása.

Mellesleg az orosz cár nem avatkozott volna be – és ezt kerülő úton a magyarok tudomására hozta –, ha nem fogadnak be lengyel tiszteket Magyarországra. Közölte azt is, hogy ellenkező esetben feltétlenül beavatkozik, valamint akkor is, ha detronizációról kezdenek fecsegni. Mind a kettőt megtették. Nemcsak hogy megtették, hanem a tehetségtelen és ostoba Dembinskyt még fővezérré is kinevezték. A lázadók tehát nagyon jól tudták, hogy lépéseik milyen következményekkel járnak.

Közben Kossuth a maga sajátos dolgaival foglalkozott: a magyar koronát felajánlotta először István nádornak, aztán Batthyány Lajosnak. István nádor érthetően nem fogadta el, és Batthyánynak is volt annyi esze, hogy visszautasította. Magyarország ún. államformája, amit az ún. országgyűlés kreált, nem köztársaság volt, hanem Magyar Álladalom. A Magyar Álladalom kormányzó elnöke – nem kormányzója, ez rövidítés – volt Kossuth. Miért volt ez Magyar Álladalom, nem pedig köztársaság? Azért, mert Kossuthnak az volt a titkos vágya, hogy ő legyen a király. Miután mindketten, Kossuth és felesége is, felpróbálták a várban a koronát, Kossuth felesége elfecsegte némelyeknek, hogy „Lajosomnak kéne királynak lenni”, és csak azt fecseghette el, amit ők bizonyosan megbeszéltek. Álladalom egyrészt azért lett Magyarország, hogy Kossuth király lehessen, másrészt pedig azért, hogy felajánlható legyen a korona. Kossuth ugyanis felajánlotta a koronát a cár kisebbik fiának is, secundo genitura alapján, és magának a cárnak is. Végül odáig alacsonyodott, hogy felajánlotta Paszkievics herceg tábornagynak is. Nem lehet tudni, miből indult ki, mikor Paszkievicset olyan lelkületű embernek feltételezte, hogy őt a cár ideküldi, és ő egyszer csak magyar király lesz? Kossuth alantas lelkivilága és butasága együttesen motiválta ezeket a dolgokat.

Megtörtént a fegyverletétel, ami nagyon helyesen történt. Görgeynek ez a tette nem állt az árulás jegyében, egyébként áruló volt, de nem emiatt, hanem azért, mert az uralkodó ellen harcolt. Görgey számára azonban a cár külön kegyelmet kért, amit meg is kapott, Klagenfurtba száműzték, megfosztották a rangjától, de mert a korábbi rangja százados volt, századosokat megillető nyugdíjat kapott. Magyarországon az első katonai főparancsnok Alfred Fürst zu Windisch-Graetz tábornagy volt, de miután ő nem ért el átütő eredményt, őt követően Welden táborszernagy lett Magyarország katonai parancsnoka, és végül pedig Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagy. Haynau minden további nélkül engedte a magyar nyelvet is hivatalos nyelvként tovább, egyáltalán nem volt magyarellenes. Akkori, valamint később szerzett birtokai is Magyarországon voltak. Kemény, határozott katona volt, aki felállíttatta a katonai bíróságokat, amely katonai bíróságok a hatályos törvények alapján hozták az ítéleteiket. Ha egy katona megszegi az esküjét és szembeszáll azzal, akinek az esküt tette, annak büntetése mindenütt a világon halál. így volt ez azelőtt is, így volt akkor is és azután is. Ezért ítélték halálra azokat a tiszteket, akiket aradi vértanúknak szokás nevezni.

Ezek között külön megemlítendő Dessewffy Arisztid. Dessewffy Arisztid apja lovassági tábornok volt, és a magyar testőrség parancsnoka. Fiát egész életében császár- és királyhűségre nevelte. Fiát először megtagadta, majd mikor megtudta, hogy halálra ítélték, elutazott Bécsbe, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a fia császári és királyi kamarás is, és nehogy elfelejtsék törölni a császári és királyi kamarások névsorából is, és esetleg mint császári és királyi kamarást végezzék ki. Közölte, hogy az a felségáruló lázadó nem a fia, és nem említendő a Dessewffy család tagjai között, a családból törölni kell.

Egyébként a magyaroknak egész seregei voltak császár- és királyhűek. Több százan jöttek Haynauval együtt az ország békéért munkálkodni. Voltak prominens személyek, például Haynau hadsegédje, később Magyarország helytartója, gróf Pálffy Móric volt, Haynau szárnysegédje Andrássy Norbert gróf. (Görgey szárnysegédjének kijelölve egy időben Andrássy Gyula gróf volt.) Jóformán nem volt olyan főúri család, amelynek legalábbis bizonyos tagjai ne tettek volna tanúbizonyságot király- és császárhűségükről. Szóval kiváló emberek egész seregei voltak, sokkal kiválóbb tehetséggel, műveltséggel, jellemmel, mint akik a forradalom mellett álltak. Szécsen Antal gróf például egészen kimagasló személyiség volt. Szécsen Antal gróf később a Magyar Történelmi Társulat elnöke és a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Amikor mindkét szerveződés Kossuth halálát követően gyásznapot tartott, kilépett az Akadémiából is és a Történelmi Társulatból is.

Magyarországon 1849 és 1867 között, de mondhatjuk úgy is, hogy bizonyos tekintetben a ‘60-as, ‘61-es év idejéig egy szigorú katonai diktatúra volt, amely egyre inkább polgári irányba ment át, amiben egyébként nagyon kellemesen lehetett élni. Sokak szerint sokkal kellemesebben, mint bármikor azután. Lassan ismét létrejött a magyar országgyűlés, és egy üggyel kapcsolatban két párt alakult ki, a határozati párt és a felirati párt. A felirati pártot Deák vezette, a határozati pártot pedig Teleki László, később Tisza Kálmán. Ugyanis a királyhoz akartak fordulni, és a megcímzés volt a probléma. A felirati párt azzal a megszólítással fordult oda, hogy: „Felséges Úr!” Ez volt a király hivatalos megszólítása. A határozati párt pedig a „császári és királyi felség” megszólítást tartotta helyénvalónak, ami nem ismerte volna el a királyt királynak, Magyarország királyának. Királynak, uralkodónak ismerte el, de nem Magyarország uralkodójának. Ezen kínlódtak, míg végül Deák végül is nagyon szellemes és találó módon érvelésével meggyőzte a határozati pártot. Azt mondta ugyanis, hogy ha nem ismerik el Ferenc Józsefet királynak, akkor az összejövetel nem országgyűlés. Ha pedig conventiculum illegitimumról van szó, akkor a továbbiakban teljesen értelmetlenné válik minden. Az ún. határozat-pártiak végül ezt felfogták, és a határozatot elejtették.

Maga a „kiegyezés” szó is nagyon alantas kifejezés. Mert mi az, hogy az ország kiegyezik a királyával? Az ország vagy nemzet és a király dualitásában a királynak primátusa van, a király a több és az elsőbb. A nemzetnek semmibe sem kell beleegyeznie. Maga a kiegyezés démoni, tiszteletlen, megbecstelenítő jellegű és -értelmű szó. Ugyanekkor érdekes módon az ún. kiegyezés főleg a császár és király jogainak – császári jogainak is – a korlátozásával foglalkozott. Az osztrák parlamentet szinte sose hívták össze, ekkor azért kellett összehívni, mert a magyarok ezt követelték. Minden a magyarok kedvéért történt. A magyarok pedig olyasmibe avatkoztak be, ami nem a magyarság kibontakozásával függ össze, hanem tulajdonképpen az uralkodó jogok korlátozásával.

Miért egyezett ebbe Ferenc József bele? Azért, és ez menti fel bizonyos mértékig Deákékat, mert akkor fejeződött be a poroszokkal egy konfliktus. Tartott attól, hogy újabb konfliktusok lesznek, és egy fellázadt Magyarországgal a hátában Poroszországgal harcban állni – Poroszország akkor Európa legerősebb hatalma volt – végveszélyt jelent. A monarchia élet-halál kérdését látta ebben, nem azonnali akut veszélyként, hanem potenciális veszélyként, ami bármikor akut veszéllyé válhatott volna.

Deák szerepe negatív szerep volt, és kizárólag a tőle balra állókkal egybevetve pozitív. Más kérdés, hogy Deák maga okos és tisztességes ember volt. De az ő politikai vonala nem volt adekvát vonal. Voltak olyanok – az ún. ‘47-es párt –, mint például Zichy Hermán gróf, Szécsen Antal stb., akik a ’47-es állapotokat akarták visszaállítani. A ‘48-as párt önálló külügyet akart Magyarország számára biztosítani. ‘49-es párt azonban nem volt. A ‘49-esek a ‘48-asok mögé bújva sorakoztak fel, ugyanis tovább akartak politizálni. Még Madarász József sem lépett fel nagyon ez ellen, mert különben nem maradt volna a parlamentben.

Végül is egy úgynevezett 47 és feles – így nevezték tréfásan – megoldás született. A ‘48-as alapokra tértek vissza, de bizonyos megszorításokkal, ami azt jelentette, hogy Magyarországnak nem volt önálló külügye, valamint Ausztriának sem volt önálló külügye. Volt egy ún. közös minisztertanács, három közös miniszterrel: a közös külügyminiszterrel, aki egyszersmind a császári és királyi ház minisztere is volt és a közös minisztertanács elnöke. Ide tartozott még a közös hadügyminiszter és a közös pénzügyminiszter. De honvédelmi minisztere és pénzügyminisztere külön is volt Ausztriának is és Magyarországnak is. Három hadsereg jött létre: az osztrák Landwehr, a magyar honvédség és a császári és királyi hadsereg, persze közös vezérkar alatt. A történelmi retrospekción alapuló nézeteink szerint az lett volna a nagyobb pozitívum, ha létrehoztak volna egy magyar kormányt, magyar külüggyel is, egy osztrák kormányt, osztrák külüggyel is, és létrehoztak volna egy teljes közös kormányt is, amiben közös belügy is van. Minden minisztériumnak közös formáját is meg kellett volna alkotni, ezen kívül a császárnak és királynak korlátlan jogai lettek volna. így is meglehetősen széles volt a jogköre. Volt törvény-előszentesítési és előszentesítés megtagadási joga, valamint törvény-szentesítési és törvény-szentesítés megtagadási joga. Az előszentesítés azért volt szükséges, hogy ne tárgyaljanak meddő módon olyan törvénytervezeteket, amit a király eleve el fog utasítani. Tehát ezért a törvénytervezetet a kormány előzőleg bemutatta a királynak, aki ha ezt előszentesítette, akkor kezdték tárgyalni. A király a hadsereg felett ellenjegyzés nélkül is gyakorolhatta a hatalmát.

Ferenc József egész életében korrekt módon tartotta magát az ún. kiegyezéshez, bár azt elkerülhetetlen ballépésnek tekintette. Korrekt módon tartotta magát ehhez, hiszen egy bizonyos idő múlva a Német Császársággal szoros baráti szövetség jött létre, tehát a monarchiát semmilyen veszély nem fenyegette, így könnyűszerrel visszaállíthatta volna a legautokratikusabb berendezkedést, ami sok szempontból tulajdonképpen helyesebb is lett volna. De miután ő ígéretet tett, ehhez tartotta magát. Az Osztrák-Magyar Monarchia határozottan feljövőben levő birodalom volt. A magyarok állandóan morogtak és akadályozták a dolgokat, de azért titokban mindenki – a jobbak nem csak titokban – megállapította, hogy tulajdonképpen nagyon rendben mennek a dolgok. Ezt szüntette meg, semmisítette meg az első világháború, amit úgy konstruáltak meg, hogy Európa még valamelyest tradíció-őrző birodalmai – Német Császárság, Osztrák-Magyar Monarchia, Orosz Cári Birodalom és a Török Szultanátus – megszűnjenek.

1848-49-ben egyértelműen baloldali volt minden, ami történt, kivéve azokat a cselekményeket, amelyek a forradalmak és a belháborúk elfojtására irányultak. Nagyon különös az a skizofrén állapot, amikor valaki jobboldalinak nevezi magát, és közben lelkesedik Kossuth Lajosért, Petőfi Sándorért, netán Táncsics Mihályért is, meg a magyar jakobinusokért. Ez skizofrénia. Ha valaki jobboldalinak nevezi magát, és ugyanakkor baloldali eszményképeket és baloldali ideákat tart követendőnek, akkor mitől jobboldali? Minden arra utal, hogy az ilyen személy baloldali. Azért, mert valaki nacionalista, nem nevezheti magát jobboldalinak, hiszen a nacionalizmus nem eleve és egyértelműen jobboldali képződmény. A nacionalizmusnak vannak olyan speciális formációi, amelyek jobboldalinak tekinthetők. A nacionalizmus és az internacionalizmus eredendően baloldali, és „logikusan” kapcsolódnak egymáshoz. A nacionalizmus azt mondja, hogy semmi más nem számít, csak a nemzethez tartozás. Mindegy, hogy valaki gróf vagy utcaseprő, a lényeg az, hogy egy nemzethez tartoznak, ami egyértelműen lefelé való nivellációt jelent. Az internacionalizmus továbbmegy ezen a nyomvonalon, s azt mondja, hogy a nemzethez tartozás sem nagyon lényeges, hiszen elegendő az, ha valaki ember, ez a legmagasabb méltóság. Tehát a nacionalizmus azt mondja, hogy a legmagasabb méltóság franciának lenni, vagy németnek lenni, vagy magyarnak lenni, az internacionalizmus szerint a legnagyobb méltóság embernek lenni. Egyik sem olyan nagy méltóság.

Befejezésül annyit, hogy az akkori szituációkban, de kizárólag az akkori veszélyhelyzetben mérlegelve, a kiegyezésnek volt pozitív aspektusa. A kiegyezést szokták balról támadni, a kiegyezés balról való támadását elutasítjuk. Ugyanakkor a kiegyezés feletti jobboldali kritikát meg lehet tenni, és bizonyos keretek között ezt meg is tettük. ‘48-nak és ‘49-nek jobboldali szempontból – hangsúlyozzuk – jobboldali szempontból nincs menthetősége. Baloldali szempontból pozitívum volt, de tradicionális szempontból – ami itt egyet jelent a jobboldali szemponttal – nem.

(A Szerző 1996. február 5-én, Nyíregyházán tartott előadása nyomán.)