„Memento! Életed nemes célja legyen hűséggel, a vértanus halálig, szolgálni és védeni a pokol minden csóvája ellen a mult, a jelen és a jövő bármily eszmeáramlataiban, az évezredes magyar Eszmét: Szent István független és keresztény birodalmát..." 1
Jelen cikkünkben egy olyan ellenforradalmi személyiség eszméit, tetteit kívánjuk bemutatni, aki döntő befolyással bírt a „szegedi gondolat” néven ismerté vált eszmeiség megalkotásában, és gyakorlati megvalósításában.
Ez a személyiség uzdóczy Páter Zadravecz István ferences rendi szerzetes, aki 1920 és 1927 között a Magyar Királyi Honvédség tábori püspöke, az ellenforradalmi korszakban pedig számos egyházi és világi szerveződés feje és spiritus rektora volt. Személyén keresztül kíséreljük meg bemutatni az ellenforradalmiság lényegét és viszonyát a tiszta ultrajobboldalisághoz, megmutatva ezzel, hogy az ellenforradalmiság bár pillanatnyi reakcióként teljesen jogos és szükséges volt, elvi-eszmei alapvetésében – de különösen gyakorlati mmeggvalósításában – eltért a tisztán tradicionális ultrajobboldaliság által megköveteltektől. Már csak azért is szükséges ezzel foglalkoznunk, mivel kortársaink körében félreértés uralkodik e témával
kapcsolatosan. Nevezetesen az, hogy a tettek, a harc mezején kötött szövetség egy minden kritika nélküli elfogadásban
gyökerezik, és ebből táplálkozik, nem pedig – ahogy valójában van, vagy lennie kellene – a közös célok megvalósításáért folytatott harc szükségességének felismerésében. Ez a szövetség az ultrajobboldaliság helyzetében lévőktől bizonyos engedményeket követel meg, amely engedmények azonban erőink jelenlegi gyengesége miatt megengedhetőek. Jelentős lenne ebben a tekintetben, ha azok, akik az ultrajobboldaliság iránt elkötelezettek, mélyreható és intenzív tanulmányozásnak vetnék alá bizonyos vezető ellenforradalmi személyek2 eszmeiségét és ennek gyakorlati alkalmazását a baloldali rombolás erői ellen vívott harc során. Ehhez az elmélyüléshez próbál cikkünk néhány támpontot nyújtani.
Az ellenforradalmiság tulajdonképpen azóta létezik, mióta a baloldali erők a világba beléptek, amióta forradalmak vannak. A forradalmak alatt természetesen nem csupán a romboló erők fegyveres vagy erőszakos előretörését értjük, hanem minden olyan rejtett és kevésbé rejtett átalakulást, amely aláásta az ember létét, kapcsolódását bizonyos felsőbb ideákhoz. Így tekintve, áramlatként – persze nem nominálisan – már a történelmi idők kezdete óta létezik. Lényegi vonása, hogy míg a vegytiszta jobboldaliság doktrinális-teoretikus alapelveiből egy jodttányit sem engedett, csupán a harc megvívásához alkalmas ruhába öltöztette azokat, addig az ellenforradalmiságban döntő átalakulások mentek végbe. Ez kezdetben szinte jelentéktelen volt, mivel az ellenséges erők gyengesége nem váltott ki erős ellenállást. Ám mikor ezek rohamai felerősödtek, nézeteik általánosan elfogadottá, sőt kedveltté váltak, az ellenforradalmiság erősen megkérdőjelezhető engedményeket tett. Ugyanakkor ez szükségszerű is volt, hiszen a valami ellen való fellépés – kellő kontroll és eszmei tisztaság nélkül – az eredeti hozzáállás meggyengülését hozza magával. Így tekintve az ellenforradalmiság tehát a tiszta jobboldaliságnak egy alászállott és az eredeti princípiumok irányában bizonyos érzéketlenséggel rendelkező formája. Képviselői között igen magasan kvalifikált, és igen gyenge nívón egzisztáló személyek is megtalálhatóak voltak. A mai helyzetben ennek a jelentősége is erősen lecsökkent, hiszen állásainkat olyan mértékben hátra kellett vonnunk, hogy az aktív politicitás síkján már szinte semmilyen harc nem vállalható fel, mivel a legegyszerűbb, de ugyanakkor konzekvens ellenforradalmiság is olyan falakba ütközne, és fellépése olyan reakciót váltana ki a hatalom jelenlegi bitorlóiból, amely a romboló erők teljes győzelmét segítené elő. Ma már a harcot nem lehet a tömegek bevonásával vívni, mivel az általános tudati nívó olyan alacsony szintre süllyedt, hogy már nem lehet vele mit kezdeni. Princípiumok és észérvek alapján ugyanis nem lehet sem érzelmi rohamok motíválta jelszavak, sem pedig kispolgári tunyaság és tompaság ellen harcolni.
Nem lesz érdektelen itt kitérni a Római Katolikus Anyaszentegyház – amelyhez Páter Zadravecz István is tartozott – és az ellenforradalmiság viszonyára. Az Egyház a középkorban fékezte a romboló erők megjelenését, döntő kérdésekben megőrizte ultrakonzervativitását és ragaszkodását a feudális Rend elemeihez. A statualitás vonatkozásában pedig – mely legdöntőbb az ultrajobboldali ideák közül – megőrizte az Isten kegyelméből uralkodókhoz való hűségét. Később ezen ellenálló erői kimerültek, és mára már majdnem semmivé foszlottak. Az Egyház a századelő hazafias ellenforradalmi szervezkedéseit még úgy-ahogy támogatta a baloldali csőcselék visszaszorítására irányuló harcukban. A szociális kérdésekben már a múlt század vége óta egy a forradalmak kirobbanását elodázó vagy lehetetlenné tevő álláspontot tett magáévá, amelyben azonban erősen megkérdőjelezhető engedményeket tett. A középkori egyház talán legfényteljesebb időszakában néhány tagja még a harc metafizikai jelentőségét is felismerte, és
ez a felismerés a különböző lovagrendekben realizálódott. Ezt azért kívántuk megemlíteni, mivel Zadravecz – bár a XX. századi Egyház már nem birtokolta vagy támogatta az előbbi felismerést – bizonyos harcosi kvalitásokkal rendelkezett, amelyeket a rombolás erőivel folytatott harc során méginkább kifejlesztett. Ezeknek – bár nyilvánvalóan nem a fegyveres harcokban
hasznosította őket – bizonyosan nagy hasznát vette az Egyház, mikoron Európában, respektíve Magyarországon a földalatti erők elszabadultak, hogy végképp az emberalatti állapotok felé taszítsák az általános emberi-tudati nívót. Ezekben az időkben
lépett fel Páter Zadravecz István, akit minden bizonnyal joggal nevezhetünk harcos papnak, Kapisztrán Szent János örökösének.
Eljött az ideje, hogy röviden áttekintsük Páter Zadravecz
István életútját. Mindazonáltal ennek jelentősége itt másodlagos, ezért életének csupán legfontosabb állomásait ismertetjük, nem térve ki a sokszor rendkívül érdekes részletekre sem.
Uzdóczy Zadravecz János néven született az Úr 1884. évében Csáktornyán, egy nemesi család sarjaként. A család a letenyei-Dóczy család egyik ága, nevének jelentése annyi, mint „Dráván túlról jöttek”. Nemesi előneve is horvát kifejezés: Dóczyak vagy Dóczról valók. Anyai részről (Bernáthok) szintén nemesi vér folyt az ereiben. Apja Zadravecz Elek egy grófi uradalom ispánjaként a társadalmi hierarchia középső-felső részében foglalt helyet, úr volt.
Szülei papi pályára adták, ami számára a pap, a katona, az orvos, a mérnök, a tudós és a művész hivatását egyesítette. Tizennégy éves korában lépett be Szent Ferenc rendjébe, és itt szerzetesként vette fel az István nevet. Ekkor kötelezte el végleg magát az aszketikus papi élet mellett, amiről később, 1918-ban így beszélt: „Szabadságomtól akkor fosztottam meg magamat, mikor az aranyifjúság gyönyörű színpompás légköréből a zárda falai közé léptem. Mikor az álmokat, ábrándokat egy kardcsapásra ketté vágtam, füsté csaptam és magamra vettem a szerzetes rendnek – ha úgy tetszik – érdes kordáját, nehéz láncát, hogy lelkemben, szívemben annál hatalmasabb, annál
szabadabb legyek!”3
A csáktornyai négy polgári (saját akaratából latin
különórákra is járt) után Pesten járt gimnáziumba. Ezután Zágrábba ment a rendi neveldébe filozófia tanulmányokat folytatni.
A teológiát Gyöngyösön az előbbiekhez hasonlóan dicséretes eredménnyel és kitüntetésekkel végezte el. Kiváló képességei, eredményei és latintudása révén kikerült Rómába a Collegium Germanicumba, a pápai egyetemre, ahol korának legjobb képességű növendékei tanultak. A latint ekkor már anyanyelvi szinten beszélte, és kiváló szónoki képességeit szinte a tökélyre fejlesztette. Ebben nagy segítségére volt kellemes orgánuma, jó fellépése és megnyerő külseje, amik együttesen korának egyik
legkiválóbb szónokává tették. Jellemzésében a pápai egyetem kiemelte szorgalmát, hatalmas tudását és emellett megőrzött
szerénységét, engedelmességét, valamint a parancsok szinte katonás teljesítését.
A doktorátusok megszerzése után 1907-ben X. Pius pápa szentelte pappá. Hazafiúi elkötelezettségét jól mutatta, hogy első római szent miséjén a magyar nemzetet és hazát áldotta meg. Ezután hazarendelték, és Baján, majd Gyöngyösön tanított dogmatikát és morált. Amikor a pápai egyetem meghívta rendes tanárának, ő elöljáróinak engedelmeskedve nem fogadta el a felajánlott állást. Feljebbvalói indoklása szerint: „itthon is szükség van kivételes szervező erejére és lelkeket alakító szónoki képességeire”.4
1915-ben Szegedre került, ahol a helyi ferences zárda házfőnöke és az alsóvárosi Mátyás templom plébánosa lett – az itt született politikai, elvi fejtegetései a következő
fejezetben kerülnek megtárgyalásra.
Az első világháború alatt kitartásra, hűségre buzdított, és a győzelemhez lelki feltételt szabott. Már két évvel a gyászos események előtt érzékelte az ezeréves Magyar Apostoli
Királyság felett tornyosuló gomolygó viharfelhőket. Az 1918. október 31-én kitört felfordulásban igyekezett megőrizni és megszervezni katolikus híveit, hogy a kavargó indulatok közepette megtartsák sziklaszilárd hitüket. Harcolt a katolikus sajtóért, amelynek támogatására pénzt is gyűjtött. A katolikus népszövetség aktív tagja volt, és már ekkor tanúbizonyságot
tett a szociális kérdések, a szegények sorsa iránti rendkívüli érzékenységéről. Közvetlen célja azonban a vörös világ letörése volt, melyért Kapisztrán Jánosként harcolt. Itt, Szegeden lett a különítményesek apostola, és az általa alapított legényegylet révén a mars-téri vöröslaktanya lefegyverzésében is részt vett. Késöbb ezen akciót tekintették az ellenforradalmi Nemzeti Hadsereg létrejöttének. Fellépett a francia megszálló csapatok packázásai ellen, és habitusának megfelelően tárgyalt Gondrecourt francia tábornokkal is, ami az adott helyzetben igen bátor tett volt.
Zadravecz: „Én bátran felelek. Az ezerháromszáz főnyi hadseregünket engedjék tízezerre kiegészíteni, adják vissza elvett fegyvereinket és akkor megvívjuk a mi kis harcainkat. Csak némi tüzérségi segítséget kérünk."
G.: „…százötvenezer főnyi vörös hadsereg ellen tízezer ember – komolytalanság, lehetetlenség."
Z.: „Az a százötvenezer főnyi vörös hadsereg, tudja meg tábornok úr, csak papíron vörös. Lélekben fehér az és
már az első puskagolyónál szétbomlik mint a kártyavár. … És aztán beolvasztjuk őket a nemzeti hadseregbe, indulunk a határokra velük és biztosítjuk az ország területi integritását."
G. (visszafojtott dühvel): „Most már csak azt szeretném tudni, hogy ki győzött a háborúban, mi vagy pedig önök?"
Z. (mély lélegzetet vett): „Magyarországot nem győzték le. Ez a nemzet csak öngyilkosságot kísérelt meg, de már gyógyulóban van és éled."
G. (felpattanva, dühösen): „Ez már mégis csak sok!" – revolveréért kapott, de látva a barát hűvös nyugalmát, szégyenkezve hátrált – „Bocsánat, nincs szándékomban Istennek egy védtelen szolgáját bántani, de azt most már nagyon szeretném tudni, hogy mi bátorította fel, hogy ilyen vakmerő kijelentéseket tegyen."
Z. (rózsafüzérét morzsolgatva): „Az örök igazság. Magyarország olyan egységes-egy, hogy megcsonkítani büntetlenül
nem lehet. Ez az ország megcsonkítva életképtelen és a nemzet ősi erői kifelé törve követelik az igazságot. És én tudom, hogy eljön az az idő, amikor a tábornok úr is visszaemlékszik majd szavaimra, mert megéli még, hogy a most belopozkodó megszállók
vert seregként takarodnak ki Magyarország ősi földjéről."5 Szegeden ismerkedett meg a későbbi korszak vezető politikusaival és irredenta „kemény magjával”, többek között Horthy Miklós ellentengernaggyal, Gömbös Gyula századossal
és Prónay Pállal, a külö***
alatt a kitartásra, a vörös rém elleni harcban tanúsítandó helytállásra buzdított, amiért a háború elvesztése után az úgynevezett népbíróság két évi börtönbüntetésre ítélte, mint „háborús- és népellenes bűnöst”. 1947 végén szabadult fogságából, és azt folytatta tovább, ami lényének legtermészetesebb kifejeződése volt: a harcot a keresztény, integráns
Magyar Apostoli Királyságért.
Az ötvenes években újraéledt a szabadkőművesek réme,
az Ex (Etelközi Szövetség) valamint 1954-ben – az ekkor hetven éves Páter vezérsége alatt – az illegalitásban megalakult a Magyar Keresztény Nemzeti Párt, amelyben helyet foglalt többek között: P. Bónis Arkangyal, P. Ábrahám Dezső és távolabbról Eckhardt Tibor is. Az 1956-os szabadságfelkelésben és szabadságharcban nyíltan nem vehetett részt nevének közismertsége
miatt, de a háttérben aktív szerepet vállalt.
1956 után részt vett a Tabódi István által szervezett
jezsuita mozgalomban, a Missziós Egyház létrehozásában, melynek célja az Egyház és a teljesen illegitim, hazaáruló,
szovjetbérenc „Magyar” Népköztársaság közötti megegyezés megakadályozása volt. Ennek keretében 1960-ban olyan kispapokat szentelt fel, akik szembefordultak a megegyezéssel, miáltal maguk az egyházi vezetők zárták ki őket a központi papi szemináriumból. Ezekben a bestiális időkben összekötő szerepet játszott a búvópatakként létező magyar jobboldal és a Vatikán reakciós-konzervatív körei között. Küzdelmeinek és a Szent István-i Magyar Apostoli Királyságért folytatott harcának
csupán 1965-ben bekövetkezett halála vethetett véget.
Ezzel elérkeztünk cikkünk tulajdonképpeni lényegi részéhez.
Megkíséreljük bemutatni Páter Zadravecz István – mint az ellenforradalmi szegedi gondolat talán legnagyobb apostolának – vezéreszméit, némi kitekintéssel a tiszta jobboldaliság princípiumaira, és ezek konzekvenciáira.
Az első kérdés tulajdonképpen az, hogy mit tekintett Zadravecz saját nézetei vezérmotívumának, mi volt az, amiből minden egyéb területre kivetíthető szilárd alapokkal rendelkezett. Hiszen „minden népnél kell, hogy valami legyen ami centruma, ami középpontja. Ami felé irányuljon az ország, ami felé törjön mindenki.”9 Ez a központi fundamentum maga a Szent Korona, mint a magyar jog, az irredenta követelés és az élet alapja. „És mi a tróndöntéssel éppen ezt sikkasztottuk el! … Nincs csomópontunk, melyből hatalom,
erő sugározzon, nincs összetartó erőnk, mely a haza minden vérlüktetését, minden szemecskéjét, minden atomját összefogná. Sőt folytatom: ezzel a tróndöntéssel megdöntöttünk még valamit: – az Istenség trónját a szívekben!”10
Joggal kérdezhetjük: mi ennek a fundamentumnak az önmaga jogát adó alapja? Ez nem más, mint Isten. A statualitás alapja, lényege ugyanis az, hogy a földi rendnek valamiképpen az égi
Rendből kell származnia, különben legitimitása nem különbözik mondjuk egy köztársasági elnökétől, aki tulajdonképpen nem más,
mint az emberek kénye-kedvének, hangulatának marionettbábuja, egy egyszerű földi halandó. Pedig az ország csak addig létezik, amíg szellemi fundamentumán nyugszik minden.
És mit látott ezzel szemben Zadravecz: „Gúny tárgyává
lett ma a régi mondás: »Isten kegyelméből!« Pedig uralkodni nem lehet mással, mint erővel. Az erőt nem a testi erő adja! Amint az édes apáknak, édes anyáknak, hogy a családban rend legyen, valami kell, hogy bennük legyen a tekintély. – éppúgy, a ki országot ural, abban is erő kell, hogy legyen. Nem testi – nem szuronyerő, nem ágyúerő, nem is a nép adta erő, valami más, tudjátok erre mondjuk, hogy: »Isten kegyelméből.« Hiába valaki köztársasági elnök, ha nincs az benne – hiába! – csőd elé indul az ország és bolsevizmusba jutunk! és soha se lesz béke!! Valami szellemi fölénynek kell lenni, mely szentesíti a törvényt. Ez a valami megint az Isten! Dobjuk ki ezt a kormányzó hatalomból, összeomlott minden… Nálunk magyaroknál ezt az erőt a sz. Korona képviseli.”11 E nélkül – de iure – Magyarország egész egyszerűen nincs.
Itt érkezünk el egy másik kérdéshez, amelynek sajnos aktualitást adott a hanyatló világ. Ha az emberek agitátorok és egyéb sötét elemek befolyásának engedve felrúgják azt, ami pedig itt minden élet fundamentuma volt több mint egy évezred óta – s az kellene, hogy legyen ma is –, mit lehet, mit kell akkor tenni. Zadravecz e tekintetben kettős állásfoglalást tett beszédeiben. A katona, a harcos számára egyértelműen meghatározta útmutatását a Prónay-zászló felszentelésekor mondott beszédében: „…én nem azt mondom türelem,
türelem, hanem önbizalom, hatalom, lázongó erő – és nyomán meg fog teremni a magyar szabadság!”12 A maga számára viszont hivatásával analóg küldetést szabott meg, amit szegedi búcsúbeszédében így fogalmazott meg: „Ott a legelső helyen akarok lenni úgy, hogy elöl én megyek, – képviselve a megértést, képviselve a szeretetet, képviselve a magyarságot,
képviselve az édes keresztény Hazát! És csak messze, távol tőlem jöhet a szurony, jöhet a puska, az ágyú! Magam megyek elől!”13 A magunk részéről ehhez hozzáfűznénk, hogy a tiszta jobboldal állásfoglalása ez ügyben csak egy lehet: a Status Absolutus-ról magukat és a világot leszakítani akarók ellen a meggyőzés, a jobb belátásra bírás ma már sajnos
általában nem elegendő. Mivel létünk legmagasabb hatalmi lehetőségét érte támadás, csak egy valódi választási lehetőségünk
van: harc az utolsó csepp vérünkig. Megjegyzem, hogy ezen felfogás Zadravecztől sem volt idegen, hiszen a Második Világháború idején a Ludovika Akadémia hallgatóit is így buzdította: „Memento! Életed nemes célja legyen hűséggel, a vértanús halálig, szolgálni és védeni a pokol minden csóvája ellen a múlt, a jelen és a jövő bármily eszmeáramlataiban, az évezredes magyar Eszmét: Szent István független és keresztény birodalmát…”14 És csak ilyen emberfeletti célokért érdemes
embervért hullatni, nem pedig földi érdekeink eléréséért, hiszen a keresztény ember számára ilyen célokért minden csepp kiontott vér kárbavész.
Látható, hogy Zadravecz haza- és országmentő ideái döntően
a katolicizmusból táplálkoznak. Ezért, és mert harcosi életet élő szerzetes-pap és püspök volt, foglalkozzunk néhány megállapítás erejéig az ő kereszténység-felfogásával.
A közismert sóhajokat, panaszokat meghallgató és segítséget nyújtó Krisztus-kép mellett előtérbe helyezte – önmaga és hívei számára egyaránt – a fékezést parancsoló, valamint gondolkozási- és életnormát követelő Krisztust. Szentül hitte, hogy a modern világ földi és föld alatti törvényei helyett a normális embernek a krisztusi törvényeknek kell magát alávetnie, hogy testét legyőzhesse. Ezen***
sebeket, igazságtalanságokat….”30 Nézete szerint a kérdés lényege nem is a már meglévő javak igazságos
elosztása, hanem az emberi szemlélet megváltoztatása. Nem lehet abszolút cél a „minden eszközzel a meggazdagodás
után!”-elv, hiszen „az élet nem azért van, hogy a hatalomvágy feldúlja, a kapzsiság csak egyesekkel szürcsöltesse mézét, – hanem azért, hogy minden tisztességes és nevéhez méltó ember emberhez méltó tehát bár verejtékes és fáradtságos, mégis kiegyensúlyozott és gondok közt is számításait elérő életet élhessen.”31 Célja volt, hogy a munka eredeti
helyét a világban visszaadja, mert – mint mondta – a munka nem piaci érték, „nem a kenyér megszerzéséért van”, hanem „Istennel összedolgozás a világ és élet nagy misztériuma beteljesítéséért!".32 A következő bibliai idézetet mind az úgynevezett munkaadók, mind pedig a munkások számára irányadónak tartotta: „Keressétek először az Isten országát
és az ő igazságát, s ezek (kenyér, pénz) mind hozzáadatnak néktek.”33 „E magaslatról bukott le a munka, midőn alacsony materiális síkra csúszott…”34 „Valósággal prostituálódott a munka…”, és ez a valódi oka az egész szociális kérdésnek. Mint látható a megoldást keresztény alapon akarta megvalósítani, nagyrészt a Rerum Novarum… kezdetű pápai enciklika alapján, amely mindkét felet a „szent magaslatra parancsolja”.35
Ebben a kérdésben is észrevehető, hogy a valódi megoldásokhoz, az igazi és pozitív változásokhoz a teljesen külsődleges beavatkozások nem elegendőek, azokat egy benső forradalomnak kell életre hívnia az emberben és a világban egyaránt. A cél az organikus társadalom harmonikus, szeretetteli megvalósítása összhangban valódi természetünkkel, az Isteni Renddel. Mert „erény és hit nélküli tömegek nem maradhatnak sokáig szabadok … Rabszolgákká süllyednek…”36 Mégpedig az anyag rabszolgáivá, és így elvesztik azt a keresztényi lehetőséget, hogy az anyagot a valódi, spirituális szabadság és az üdvözülés eszközeként használhassák fel. És éppen
ez volt a valódi célja a baloldali radikalizmustól a bolsevizmusig minden romboló irányzatnak, és nem a hírhedt frázis: „szabad nép”. Ennek az erőnek a szervezetei azok, amelyek „gyilkosai lesznek a munka isteni rendeltetésének
és a munkáshoz méltó és jogos emberi egzisztenciának”.37 Zadravecz nemcsak a munkások jogairól, hanem kötelességeiről is beszélt: ha keresztényien élnek és dolgoznak, akkor „már nem csupán kétségbeesetten jogokat kiáltozók” lesznek, hanem duplán erősek, hiszen így követeléseikhez végre megteremtették a jogalapot is.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy a Páter Zadravecz István által képviselt ellenforradalmi eszmeiség – pár lényegi kérdéstől és néhány megfogalmazástól eltekintve – pozitíve értékelhető a baloldali felforgatás erőivel vívott harcunkban. A már elhalványult jobboldaliságnak, melyet a fellázított
proletár tömegek szinte ellenállás nélkül el tudtak söpörni a vesztes háború és a szociális elégedetlenség teremtette összezavarodást kihasználva, új lendületet adott. Ezen lendület erejével újra létrejöhetett a legitim Magyarország,
és a világfelfordulás közepén mintegy huszonöt évig ismét létezhetett. Ez a világ – a már említett engedményekkel – jobboldalinak volt nevezhető, és megszülethettek belőle a szélsőjobboldaliság radikálisabb formái.
Zadravecz Páter kiváló szónoki teljesítményével és tántoríthatatlan elszántságával jelentősen emelte az ellenforra almiderők harci értékét, és intellektuális ellenállását a mindig beszüremkedni akaró baloldali „eszmékkel” szemben. Így, ebből a szempontból volt ő harcosa az ellenforradalmi magyar igazságnak. Meg nem szűnő lelkesedéssel bíztatta harcos testvéreit: a szikla szilárdságával álljanak a felforduló világban, ennek minden egzisztenciális következményét felvállalva. Bebizonyítva azt, hogy harcolni, háborúzni nem pusztán a materiális
területén lehet, hanem valóban isteni irányultságú politikai ideákat magunk elé tűzve is, amelyeket ő a „szent ellenforradalom”-ban talált meg. „Az Eszme él, az Eszme örök, bár apostolai, hősei kidőlnek, meghalnak… Testvéreim! Bajtársak! Élők! Előre, törhetetlenül a szegedi munka magyar útján! … ”38
1 In: P. Zadravecz püspök a szegedi Kapisztrán, szerk.: Nagymihály Sándor, Budapest
1942., Helikon Kft.
2 Itt el kell tekintenünk ezen személyek esetleges egymás közti konfliktusaitól, és meg kell próbálnunk meglátni azt a közös motívumot, amely őket a baloldallal szembeni reakció
vezetőivé tette.
3 In: Páter István, a mi kapisztránunk a forradalmi évben, Szeged 1920, Juhász István Könyvnyomdája
4 In: P. Zadravecz püspök a szegedi Kapisztrán
5 In: uo.
6 In: Páter Zadravecz titkos naplója, szerk.: Borsányi György, Budapest 1967, Kossuth Könyvkiadó
7 In: P. Zadravecz püspök a szegedi Kapisztrán
8 In: uo.
9 In: Páter István a mi Kapisztránunk a forradalmi évben
10 In: uo.
11 In: uo.
12 In: uo.
13 In: uo.
14 In: P. Zadravecz püspök a szegedi Kapisztrán
15 In: uo.
16 In: uo.
17 In: uo.
18 In: uo.
19 Olyan engedményekről van szó, amelyek egy koherens jobboldali szemlélet számára elfogadhatatlanok. Megjegyzendő, hogy a forradalom során tett engedményeit később maga Zadravecz is szégyellte, és azokat a hallgatóság megnyerésére használta csupán fel. Ezekre itt nem érdemes kitérnünk. Voltak ellenben olyan kérdések, amelyekben a későbbiekben is felfedezhetők bizonyos ellentmondások. Ilyen például – elvi szempontból – a földi uraalkodó teljesen és kizárólag földiként való felfogása, és íly módon szembeállítása az Égi Királlyal, Krisztussal; vagy – gyakorlati síkon – a Habsburg-Lothringen dinasztia legitimitásának vagy uralkodásra való méltóságának kétségbevonása.
Zadravecz történelmi retrespekcióiban is ezen engedmények köszönnek vissza, mikor olyan személyeket ítél meg pozitívan, mint például Mátyás király, II. Rákóczi Ferenc vagy akár Kossuth Lajos. Természetesen itt meg kell említenünk azon történelmi
alakokat is, akik a mi szemléletünk szerint szintén megérdemelnek minden vagy szinte minden elismerést. Ilyen egyaránt pozitíve megítélt személyek voltak például: Kapisztrán Szent János, Hunyadi János, Tomori érsek, I. Ferenc József császár
és király vagy a magyar asszonyok elé példaként állított Árpádházi Szent Margit. Látnia kellett volna, hogy az egyébként jobboldalisághoz közelítő – később deklaráltan legitimista – szemléletével az előbbbi személyek előnyös megítélése inkoherenciát mutat. Az általa rendkívüli módon favorizált Horthy Miklós mint kormányzó legitimitása nem vonható kétségbe,
de kétségtelenül alacsonyabb fokú volt, mint IV. Károly császár és királyé, hiszen Ő a Magyar Apostoli Királyság megkoronázott királya volt. És a legitim magyar királynak még egy katolikus tábori püspök sem szabhat feltételeket
trónja elfoglalásához…
20 In: uo.
21 In: uo.
22 In: Páter Zadravecz titkos naplója
23 In: Páter István, a mi kapisztránunk a forradalmi évben
24 In. Páter Zadravecz titkos naplója
25 In: Páter István, a mi kapisztránunk a forradalmi évben
26 In: uo.
27 In: P. Zadravecz püspök a szegedi Kapisztrán
28 In: Páter István, a mi kapisztránunk a forradalmi évben
29 In: P. Zadravecz püspök a szegedi Kapisztrán
30 In: uo.
31 In. uo.
32 In: uo.
33 Máté, 6.33., In: uo.
34 In: uo.
35 In: uo.
36 In: uo.
37 In: uo.
38 Elhangzott: az ellenforradalom huszonkét éves évfordulójára rendezett fővezérségi vacsorán, In: uo.
Gondrecourt: „A bolsevizmust hogyan lehetne letörni Magyarországon?"
Ebben az időben lett tagja mind az Antibolsevista Comité-nek (ABC), mind a Horthy-korszak talán legjelentősebb titkos szervezetének, az Etelközi Szövetségnek (Ex). A meddő vitákat gyakran ő mozdította ki a holtpontról. Álláspontja szerint „a végleges konszolidálás előtt a pogromot nem lehet kikerülni".6 Egy táborba szólította a haza minden rendű és rangú emberét, hiszen belátta, hogy az ellenséget másképp legyőzni lehetetlen. Beszédeinek, szónoklatainak eredménye az lett, hogy a szegedi hívek nagy része védetté
vált a felforgató eszmékkel szemben. Már ekkor élesztgette – talán elsőként – a később fellángolt irredenta tüzet, amely az évek folyamán a számtalan ilyen irányú szerveződésben öltött testet. Ezen szerveződések, és egyáltalán a szervezés kapcsán meg kell említenünk, hogy Zadravecz az Eszme élő valóságát nem egy szűkre szabott párt egyéni érdekektől mérgezett légkörében, hanem egy kizárólag az ideák diadalra jutásáért harcoló mozgalomban kívánta megvalósítani, úgy egyházi, mint világi vonalon. A későbbi nemzeti hadsereg toborzó bizottságának tagjaként jelentős szerepet vállalt a fehér csapatok tényleges felállításában. Számtalan szervezkedés elindítója és vezetője volt már a kommün alatt is, ami miatt a kommunisták elfogták, és később kolostorának elhagyását is megtiltották neki. Mikor ennek ellenére tovább folytatta a titkos szervezkedést, halálosan megfenyegették: „könyörtelen halállal lakolsz Zadravecz páter!”7 Vállalt harcát azonban
élete kockáztatásával is töretlenül folytatta. Ennek közvetlen célját az ABC egyik ülésén – mikor a franciák álláspontja enyhült az ellenforradalmárokkal kapcsolatosan – így fogalmazta meg: „Akkor itt legelőször a politikai hatalmat kell félelmet nem ismerően megragadni. Utána nyomban megalakulhat a nemzeti hadsereg, aztán irány Budapest, ahol most a szovjet rém trónol."8
Jegyzetek