* Báró Julius Evola, a faji gondolkozás Olaszországban ismert legkiválóbb képviselője bocsátja rendelkezésünkre az itt következő fejtegetéseket, melyeknek szívesen adunk helyet. Báró Julius Evola előadásai és tudományos publikációi által vált ismertté Németországban.

     A szerkesztőség

A matematikai tudományágak modern képviselői között a zsidók jelentős része meglehetősen különös és szembetűnő irányt határoz meg. Az emberek általában nem tudják, hogy mit is gondoljanak róluk. Úgy tűnik, hogy az antiszemita polémia itt egy nem is olyan könnyen hárítható akadályba ütközik. A matematika teljességgel objektív és absztrakt tudomány hírében áll. Milyen jelentőséggel bírhat tehát egy rasszokon alapuló értékelés ezen a területen? Hogyan lehet itt komolyan zsidó felforgatásról beszélni? Ha az ember jogszerű és pártatlan akar maradni, úgy a kutatás reménytelennek tűnik.

Az itt feldolgozásra kerülő probléma tárgyalása közben természetesen nem kerülnek elő a zsidó matematikusok mellékállításai, illetve kiegészítő kulturális és politikai tevékenységei. Albert Einstein németellenes és erőteljesen cionista beállítottsága például mindenki számára közismert. Mindazonáltal el kell fogadnunk, hogy Einstein ezen beállítottsága semmiféle következménnyel nem járt azon matematikai tanításaira vagy felfogására nézve, amelyek által neve ismertté vált. Megragadva az alkalmat, talán célszerű lenne a relativitás kifejezéssel kapcsolatban felmerülő félreértéseket tisztázni. Aki nem rendelkezik ilyenirányú kompetenciával, könnyen abba a tévedésbe eshet, hogy ezt a fogalmat zsidóellenes vitára szításnak tekinti. A „relativitáselmélet” megnevezés által az einsteini teória minden bizonnyal akaratlanul is veszedelmes befolyást gyakorolt. Általa a laikus azt hitte, hogy még maga a tudomány is a relativitást, a biztos vonatkoztatási pontok tarthatatlanságát, az értékek és szemléletek káoszát állítja, azaz azt a fajta modern hangulatot, amelyhez a zsidók „alkotásai” és „felfedezései” más területeken oly jelentős mértékben hozzájárultak. Azonban a dolgok másképpen állnak: az einsteini tan a fizikai jelenségek világában csupán azért vette figyelembe az általánosított relativitást, hogy kiküszöbölhesse azt; az úgynevezett „átalakulási képletek” csak azért állítják helyre ezt a tant, hogy eljussanak az „invariánsokhoz”, ti. melyek a fizikai jelenségek meghatározásához kellenek, és amelyek teljesen függetlenek a relativitás vonatkoztatási pontjaitól. Ezzel az eljárással Einstein csak addig jutott el, hogy minden tapasztalati kapcsolódási pontot megszüntetett, és felépített egy teljesen absztrakt, matematikai-algebrai fizikát. Ebben a fizikában csak számok, egyenletek, integrálok és differenciálok találhatók, tehát csak a lecsupaszított intellektuális absztrakció rendszerei, miközben szigorúan száműzetik minden intuitív elképzelés, minden konkrét tapasztalat és kép a világból, amelyben élünk. Ez a fizika túlzott eltolása a matematika irányába. Ez Einstein specialitása, de ugyanez jellemző a fent említett zsidó matematikusok irányzatára is. Ezzel már közelebb jutottunk a kifejtendő témához, és feltárhatjuk a zsidóság absztrakt matematikához való vonzódásának jelentőségét.

Mint sok más esetben, most is a kezdetekből kell kiindulnunk. Ha nem abból a felismerésből indulunk ki, hogy a mai világ az értékek összezavarodása, de legfőképp a szellem elkorcsosulása által annyira meg van bénítva, hogy a tisztább értékek és jelentéstartalmak után való kutatás majdhogynem reménytelennek tűnik, akkor kultúránk legfőbb kérdéseiben sem tudunk tisztán látni. A zsidók matematikához való vonzódása a létszemlélet néhány főbb vonásának szekularizálásából következik, amely hozzáállás a zsidókra már az ókorban jellemző volt. Ezt a létszemléletet azonban ugyancsak nem lehet helyesen értelmezni, ha vele párhuzamosan nem ismerjük ennek ellentételezését, az ősi árja világképet. Vegyük tehát figyelembe, hogy az ősi árja világkép két fő pilléren nyugodott: a „kozmosz” gondolatán és a „szolaritás” ideáján. Az ősi árja-hellén idea a kozmosz volt (ami megfelel az indo-árja „rta” fogalomnak) mint egy organikus világ- és létszemlélet, azaz az élet mint rend, mint természetes és egyben természetfeletti törvény jutott kifejezésre. Itt természetesen nem „panteizmusról”, hanem a mélyebb összefüggések felismeréséről volt szó, tehát minden jelenség és létforma egy magasabb értelemben vett szimbolikus, gyakran akár rituális jelentőséget kapott. Az ősi árja világ nem ismert szétforgácsolódott dualizmusokat. Legmagasabb ideája az olümposzi volt, egy majdhogynem természetes természetfelettiség, mint a két világ szintézisének és azonosságának kifejeződése. Ebből következik a második fő vonás, a „szolaritás”. Az árja ember a lét őserejével összefüggésben tapasztalta önmagát; egy időben két életet, pontosabban az életet (Leben) és az életet felülmúló életet (über-Leben) élte. Ez olyan állapot volt, amely nem vezetett bénító antinómiához vagy tragikus hasadáshoz, hanem a szellem uralkodott benne, és az isteni nem a világtól való eltávolodással elérhető túlvilág volt, hanem a mélyebb értelemben vett élet középpontja. Ebből származik minden „centrális” és „sugárzó” sajátosság, amely – a természet által nyújtott analógiának megfelelően – a „szolaritás” jelentéstartalmát meghatározza.

Térjünk át az ősi szemita népek, ezen belül is különösen a zsidóság világszemléletére, és ekkor kiderül, hogy olyan karakterisztikummal bír, amely a világ és a világfeletti világ, valamint az élet és az életet felülmúló élet közötti ősi árja szintézist rombolja le. Az előtérben itt egy dualizmus áll, amely néha egyenesen szélsőséges vonásokat mutat, és minden belső nyugalmat, minden egyensúlyt és a szemlélés minden tisztaságát a porba dönti. A test itt a „bűnök” gyökereként felfogott „hússá” válik, ami a „szellemmel” összeegyeztethetetlen. A világ nem isteni rend, nem kozmosz többé, hanem valami szentségtelen. A valóság puszta anyagiság, és a szellem ennek megfelelően valami valótlanná, rossz értelemben vett transzcendenssé válik. Az ember „teremtménnyé” lesz, egy alapvető passzivitás által meghatározva, ami „lunáris” természetet kölcsönöz neki – mint a Hold, ő is egy rajta kívül álló princípiumból meríti és kapja a fényt. Ezért lehetséges az, hogy a zsidó lélek örökre a szélsőséges materializmus, a nyers érzékiség és a „megváltásra”, az elérhetetlen „szentségre” való sóvárgás között lebeg. De már a valójában nem zsidó, hanem általában szemita kultúrkör is hasonló káros hasadásokat mutat. Itt Asszíriára és Káldeára gondolunk, – ahol Káldea még egy fontos gondolati lehetőséget is kínál nekünk ahhoz a kutatáshoz, amellyel most tulajdonképpen foglalkozunk.

Ahogy az mitológiájából világosan látszik, Asszíriának egyrészt erőszakos, nyers érzékiségű, kegyetlen és vadul harcias típusú rasszai és istenei vannak, másrészt egy olyan szellemisége, amely női alakokban csúcsosodik ki, – olyan alakokban, akik végső fokon felülmúlják isteni férfias társaikat és az afroditéi királyi nők és a nagy természetistennők csoportjába tartoznak. Felesleges volna itt egy szoláris és természetfeletti férfiasság olümposzi és égi árjaságát keresni. Ebben az összefüggésben a tipikusan szemita kultúrák legmagasabb rendű típusa többé már nem a királyi ember, mint az ősi árjáknál, hanem a papi közvetítő.

Ez a „süllyedés”, amely az anárja dualizmus következménye, már az ősi káldeai kultúra szellemében is visszatükröződik, és életre hívja benne a tudománynak egy különös formáját, amely a minket foglalkoztató tudomány őse. Egy papi, matematikai-lunáris tudományról van szó. Egy asztronómiai tudományról, amely inkább fordul a bolygókhoz, mint a mozdulatlan égitestekhez, inkább fordul a Holdhoz, mint a Naphoz. Így tehát a babiloniaknak szentebb volt az éjszaka, mint a Nappal, (a Nap és a napfény szimbolikájából született viszont a nagy árja istenségek összessége, Dyaustól Zeuszig és Apollóig); Sin, a Holdisten magasabban áll, mint Samas, a Napisten. Ez a régi tudomány alapjaiban elválaszthatatlan egy olyan fatális hangulattól, amely egy idegen törvény mindenhatóságának ideájáról, egy valós transzcendencia nem tudásáról, röviden a szellemi természethez kötött és antiheroikus korlátozásáról ismerhető fel. Asszíriában és Babilóniában már magánál az időszámításnál is a Hold volt az alap, (Egyiptomban a Nap), ami nem csupán jelentéktelen körülmény. Ez a létszemlélet olyannyira korlátozta a zsidókat, hogy számukra a halhatatlanság gondolata eleve ismeretlen volt; csak a Seol létezett, ahol kivétel nélkül minden lélek, maguk az „ősatyák” és Izrael papi királyai is haláluk után beárnyékolt, kioltott létben éltek; tehát egyfajta Hádész vagy Niflheim [Hel], amelyben azonban, az árja pusztáktól eltérően nem volt ellenpólus, nem volt hely a „hősök” kiváltságos halhatatlanságának.

Aligha kell az ilyenfajta szemléletek romboló hatását hangsúlyoznunk, sem azon képességüket, mellyel bomlasztó fermentumként hatnak az árja eredetű rasszokon és kultúrákon belül. Most azonban nem azokat a folyamatokat vizsgáljuk, melyek a különböző etikai és vallási ellentéteken keresztül e szemléletek kifejlődéséhez vezettek; hanem sokkal inkább ezek azon hatásait, melyek a megismerés területére vonatkoznak. Egy olyan tudás helyére, amelynek alapja a kozmosz-gondolat, tehát az élő összefüggés a természetes és az érzékelésen túli, az élet és a szellem között, most egy ellentétes premissza által meghatározott tudomány lép. A természet anyagiságával szemben most olyan élettelen törvények és függvények állnak, melyek először lunáris-asztronómiai, majd később lunáris-matematikai természetűek, és amelyek először lunáris-panteista harmóniák által, később azonban – a szekularizáció miatt – univerzális-racionális hatások által határozódnak meg. Erről a tőről már elkerülhetetlenül kifejlődik a zsidó matematika „tradíciója”, amely tehát az ősi árja szoláris ideák kártékony feloldását, tökéletes tagadását mutatja fel.

Egyébként jellemző, hogy a pythagoreizmus, ahol a matematika közismerten rendkívül fontos szerepet játszott, a női nem jelentőségteljes kiemelése által már a régiek szemében is nem-hellén illetve anárja jelenség volt; azaz egy olyan pelazg-ázsiai kultúra szelleméhez való visszatérés, ami tipikus volt a preárja Földközi-tenger mentén. A saját, mély és formáló ideáinak tudatában lévő Róma száműzte a pythagoreizmust. Jelentős továbbá, hogy a régiek Pythagorast az etruszkokkal hozták összefüggésbe, hogy a Numa Pompilius könyvéhez fűzött kommentárok száműzésével éppen ezt az összefüggést hangsúlyozták, és hogy Itáliában a pythagoreizmus a nép azon rétegei között terjedt el leginkább, ahol a pelazg elem dominált – az etruszkok kivételével  – a szabinoknál és Dél-Itália sok törzsében és városában. A pythagoreizmus arra törekedett, hogy újra életre keltsen egy olyan népi, Rómát megelőző alapot, amelyet Róma egy „szoláris” kultúra képviselőjeként leigázott, és amely a római szellemiséggel ellentétes volt. Ugyanez érvényes az etruszkokra is. Közismertek Senecának azon szavai, melyekben egy, a római világban elterjedt vélemény tükröződik: Tuscos Asia sibi indicat. A majdhogynem azonosságig elmenő hasonlóság az etruszk és káld jövendőmondó módszerek között csak egy jel a sok közül.

Térjünk azonban vissza a zsidóságra. A zsidóság már a legősibb idők óta kialakított magának egy kifejezetten matematikai és intellektualisztikus világnézetet. Más népek tradíciói közül egyetlen egyben sem játszik a szám ennyire mérvadó szerepet, mint a zsidó kabbalában és általában Mózes könyveinek a Zohárban található ezoterikus magyarázataiban. Ahogy a modern matematika a tapasztalati világot a számban feloldja, úgy oldotta fel a kabbalizmus az isteni világot; a számot és betűket (melyekhez szintén számszerű jelentés kapcsolódik) a transzcendentális metafizika legtitkosabb területeinek alkotóelemeivé tette. Alapjában véve ezek a spekulációk a zsidóság magasabb aspektusának felelnek meg, amelyeket jellemző módon a rabbinikus ortodoxia irtott ki (a kabbalizmus a rabbinikus-talmudi ortodoxia számára eretnekség). Antropológiai szempontból is bizonyítható, hogy az általunk intellektualistának titulált irányzatot legfőképpen szefárd zsidók képviselik, tehát olyan zsidók, akik az askenáziakkal összehasonlítva Chamberlain, Drumont, Lapouge és mások szerint is a nemes nemzeteknek számítottak a zsidók között. Ténylegesen szefárd zsidók Avicebron, Moses de León, Spinoza, León el Hebreo, Maimonidész, Jacobi és a már említett irányzat más képviselői.

Spinozánál szembeszökő módon látható, hogy a régi, már szemita Földközi-tengeren felbukkanó lunáris és fatális szellemiség évszázadokon keresztül változatlanul megmaradt. Az örökkévalóság szempontjából nézve – sub spaecie aeternitatis – a spinozai szemléletmód a „geometrikus minőség” szemléletmódjával – more geometrico – válik egyenértékűvé. Ugyanaz a gondolkozásmód, amely a geometriai és a matematikai gondolkozás sajátja, a teológiában és a filozófiában is ennek megfelelő eredménnyel kerül alkalmazásra: és így egy fatális világ- és istenfelfogáshoz vezet, ahol minden okok és okozatok szigorú láncolataként kerül kifejtésre, mely okok és okozatok automatikusan bontják ki magukat, úgy mint a számok minőségei illetve a geometriai idomok a definíciókból. A „lunáris” és determinisztikus szellemiség Spinozánál oly tökéletesen jut kifejezésre, hogy eredménytelenül keresnénk a kultúrtörténetben ehhez fogható ellentételezését a „szoláris” beállítottságnak.

Ahhoz, hogy a zsidó szellemiség e régi megnyilatkozásaitól eljussunk a „pozitív” matematikai tudományok modern zsidó képviselőiig, csupán a szekularizálódás azon folyamatát kell figyelembe venni, amely a nyugati kultúra további menetét jellemzi. A régi szellemiség új formákban él tovább. Amint rámutattunk, az einsteini tan a fizika matematikában való feloldódásának határesete, és tiszta absztrakciója egy olyan tudásnak, amely a bizonyosság eléréséhez tisztán algebrai összefüggésekből álló és az emberi átélés konkrét helyzeteivel szemben teljesen közömbös világba húzódik vissza. Ehhez még ki kell emelnünk, hogy az einsteini teória megalkotását még az infinitezimális számításnak egy másik zsidó – Levi-Civita – által megvalósított reformja tette lehetővé, mint ahogy Einstein fizikai-algebrai világképének a továbbfejlesztése is egy másik zsidónak – Weyllnek – köszönhető.

Az ősi szemita szellemiség és modern megjelenési formája közötti azonosság még nyilvánvalóbbá válik, ha a spekulatív terület felé közelítünk. Ezen a területen a zsidóság két csoportra oszlik, amelyek az ősi árja szoláris szintézis felbomlásából fakadó zsidó dualizmus mindkét terminusával szoros összeköttetésben állnak. Egyrészt tehát tehát találhatunk zsidókat az élet, az irracionalitás, a fejlődés, a tudatalatti és a mindenható ösztön modern felmagasztalói között – Bergsontól Simmelig és Freudig; másrészt a zsidók egy olyan csoportban is képviseltetik magukat, amely egyfajta absztrakt racionalizmus, sőt egy új matematikai pythagoreizmus útjára lép. Benda és Meyerson is elismeri, hogy az úgynevezett Marburgi Iskola – melynek legfőbb képviselői, Hermann Cohen és Cassierer, zsidók – ebben a vonatkozásban rendkívül jelentős. Ahogy a kanti filozófia azon fáradozott, hogy a lehetséges tapasztalatok körülményeit absztrakt a priori fogalmakra vezesse vissza, úgy a Marburgi Iskola a fogalom és a kanti a priori teóriák helyére a számot és az algebrai funkciót helyezi. Ennek a filozófiának az orgánuma az a fajta eredendően feltétlen „gondolkozás”, amely az infinitezimalitás princípiumából, az érzékeléstől és az érzékeléstől függő elképzelésektől való teljes eloldással az egész matematikai és matematikai-fizikai tudományt kivonja, és úgy gondolja, hogy ilyen módon az említett filozófiák legtöbb fogalmát és problémáját helyesen kezeli. Láthatjuk tehát, hogy a szóban forgó „tradíció” mekkora állhatatossággal maradt fenn az új formák között az évszázadok során.

Ha az értékelés kérdését kellene felvetnünk, világos, hogy a megoldás különös nehézségekbe ütközik, amennyiben az ember a „modern” kultúra álláspontjáról indul ki, ugyanis egy ilyen álláspont egyenesen a káosz álláspontja. Tehát éppen ezért szükséges azon ősi tradíciókhoz és ellentételezésekhez visszanyúlnunk, amelyekre már hivatkoztunk, és amelyek az olyan kifejezéseket, mint a „szoláris”, a „lunáris” és így tovább, jelentéssel töltik meg. Egy ilyen fordulat természetesen minden „haladó” és „kritikus” szellemnek nehezére fog esni. Eme szellemek ma még aligha látják be, hogy a „haladás” a nyugati világot egy olyan lejtőn indította el, ahol csupán a zuhanás lehetséges, és hogy a nyugati kultúra eme zuhanásának illetve visszafejlődésének utolsó szakaszaiban olyan nézetek láttak napvilágot, amelyek a zsidó nép lelkéből származó nézetekhez rendkívül hasonlítanak.

Végeredményben ez az egyetlen ok, amiért a zsidóság ilyen mérvadó befolyást tudott gyakorolni a „modern” kultúrára. A zsidóság az involúciós folyamatok által elviekben előkészített talajra talált, és így egészen könnyen nyert teret és gyorsította fel az amúgy is ingatag és nem teljesen tiszta tényezők felbomlását. A dolgok ilyen állása mellett a „modern” gondolkozók legtöbbje a zsidóellenes viták eredményeiben bizonyos zavart vél felfedezni; néhány területen, ahol az absztrakció és a teoretikusság túlsúlyban van, attól tart, hogy nem találja el a zsidókat anélkül, hogy „magát” el ne találná, hogy meg ne kérdőjelezné azon tudományok jelentőségét és értékét, melyek nem kizárólag zsidó eredetűek. Ez a félelem teljesen jogos. Azonban amire mindez vonatkoztatható, az csupán az európai ember fajidegen és involutív gondolkozásmódjának az eredménye – tehát egy nagyon hamis „önmagam” (selbst). Az árja örökséggel, a megismerés és a kereskedelem árja ideájával, az élet értelmének és az emberi értelemnek árja felfogásával való kapcsolat megszakítása minden radikalizmust ellehetetlenít, és bezárja a  modern embert egy olyan labirintusba, amelyben hiába is keresné a megfelelő harchoz való vonatkoztatási pontokat. Amit a zsidó matematikáról, annak eredetéről és eredetével összefonódó szellemi felbomlásáról mondtunk, talán példaként szolgálhat és alkalmat teremthet hasznos megfontolásoknak. A júdaizmus minden területen a hanyatlás egy formájával áll összefüggésben. Ha tehát a zsidó egy olyan veszélyre mutat rá, amelyet elsőként kell legyőzni, ezzel egyúttal megmutatja nekünk azt az irányt, amelyen az árja lélek eredendően rossz útra tévelyedne. Amikor ez az eltévelyedés egy belső cselekedet által meghaladottá válik, akkor lehet majd az újabb hanyatlásokat csírájában elfojtani, és az árja embert minden fajidegen elemből táplálkozó bomlasztó hatástól megóvni.
 

Fordította: Jákli Ildikó