A szerkesztő magányossága

Lapunkban mindmáig nem szólaltam meg mint szerkesztő – nem tartottam stílusosnak –, most mégis kivételt kell tennem. (Egy szerkesztőnek nem dolga, hogy nárcisztikusan teleírja önmagával a lapot.) Nehezemre esik, de több éve gyűlik és felgyülemlik bennem a visszafogottan és -fojtottan enyhe düh, de leginkább melankólia. Lapunkat írtam, mert e folyóirat szerencsére már nem a sajátom: lassan körvonalazódik egy szűk, de annál hatékonyabb munkacsoport, akik önzetlenül, csakis a szellemi értéket és érdeket előtérbe helyezve munkálkodnak a lapban. A Frontban megjelenő szerzők többsége viszont különböző szellemi csoportokban alkot, és egymást nem igazán kedvelik – hogy finoman fogalmazzak. Folyamatos konfliktushelyzetben készül a lap – anyagi és technikai nehézségekkel nem foglalkozom, alantas és méltatlan hozzáállás volna –, és itt nem csupán csekély szellemi háború dúl; – és nem csak két fronton belül. Néha még olyan, magukat szellemi embernek hívők kritikáit is végig kell hallgatnom – jó esetben nem hátulról –, akik még életükben nem írtak le egy sort sem, vagy lehet, hogy csak otthon, a fürdőszobában: – Miért teszem be őt, miért nem a másikat, a két írás üti egymást, a lap túlságosan hungarista, „nyilas értelmiség folyóirata” (kedvenc olvasónk), az öreg hungarista nem érti, mit keres a lapban Fuvola, (így nevezi Evolát), még passzív zsarolásban is volt részem stb. Igen; több írás részleteivel maradéktalanul nem értek egyet; de képzeljük el: ha egy mondattal, gondolattal, stílusfordulattal, akár különböző felfogású – de érvényes (esetleg archaikus) – helyesírással a szerkesztő nem ért egyet – másképp fogalmazná: árnyaltabban, vagy karakterisztikusabban –, akkor minden alkalommal lábjegyzetelje? Az írásokra nem maradna hely. Ez abszurdum. A másik gyakori vád, hogy a Front eklektikus. Erre csak azt tudom válaszolni, hogy olvastam én már több megszűnt folyóiratot, ami nem volt eklektikus, mindenki ugyanazt írta, ugyanazzal a stílussal (több szinttel lejjebb), szóhasználattal, helyesírással – és sznobsággal. Egy folyóirat azért folyik, mert változik – tehát eleve antitradicionális képződmény.

A Tradicionalitás magányos hegycsúcs. Égiektől közvetített gondolatainak lineáris lejegyzése, kinyomtatása, forgalmazása már korántsem tradicionális aktus – a hegyormokból a völgybe folydogáló patak, amely az idők folyamán csiszolja, alakítgatja, ellopja-elpusztítja a hegy lábának szikláit, saját utakat vájva magának. De meder csak egy van. Szemmel és szellemmel alig követhető változásait évmilliókban mérjük. A patak különálló, de egy irányban csordogáló hajszálereit tehát nem illik összetéveszteni az eklekticizmussal.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a Front tökéletes – remélem, nem az. Ettől él – mert esendő. Minden sértő szándék nélkül állítom – hisz’ a melankólia inkább befelé fordulás, mintsem támadás –, hogy hazánkban egyre szűkülő és atomizálódó szellemi beltenyészetek alakultak és alakulnak ki, amelyek még materiálisan is megnyilvánulnak: öltözködésben, szóhasználatban, hanglejtésben, magatartásban és mozdulatban. A beltenyészetek paradox sajátossága a nagyon erős egymásra hatásuk. Az információkat az úgynevezett futárok hurcolásszák ide-oda, mindenki mindenkiről tud – többnyire persze hamisságokat –, s mindez azt eredményezi, hogy a beltenyészetek még zártabbá, gyanakvóbbakká, cinikusabbakká válnak, így egymást erősítik. A beltenyészet pedig torz utódokat és gondolatokat nemz. Nem lenne helyesebb, ha megtanulnánk László András gondolatait nemcsak olvasni, de meg is érteni? – „Ha a nacionalizmus egyébként hierarchikus állami-társadalmi tagozódást fogad el, akkor benne megjelenik még egy különbözőség, a magyarsághoz tartozás különbözősége, és ez tulajdonképpen a differenciáció finom rendjét árnyalja, fokozza és fejleszti. Ilyen, és kimondottan ilyen értelemben a magyarság, a nemzethűség, a nacionalizmus pozitív fogalmak.” (19. o.) Tisztában vagyok azzal, ha korunkban a semmiből megjelenik egy szellemi központ, a hiénák azonnal vonyítani kezdenek, és csak arra várnak, hogy belső bomlasztásuk sikere után a kimart cafatokat széthordják. A koncért később ők is egymásnak esnek. Hozzá vagyok szokva. A Front nem tartozik egyik beltenyészethez sem. Ezért magányos. De vértje vastagabb, mint Macbeth vértje. Hol van, kit nem asszony szült?

J. P. P.