Jézus Krisztus nem volt demokrata.
Hatalmát nem népszavazástól kapta, az emberi
(sic!) jogokat semmibe vette. Tanítványait szintén
nem szavazással nyerte meg. Nők, négerek vagy más
etnikum nem jutott szerephez. Ha Isten fia a mai világon öltene
testet, az emberbarát csőcselék rögtön beperelné
antiszemitizmus és gyűlöletre való felbujtás
miatt. Ezt kell szem előtt tartanunk, ha a jelenlegi katolicizmust
elemezzük szerte a világon.
Az elmúlt hetekben, hónapokban két esemény történt a Vatikánban, ami a haladó internacionálét felháborította: Ratzinger bíboros közzé tette a „Dominus Iesus” enciklikát, és a Szentatya boldoggá avatta IX. Piusz pápát, a „Syllabus” megalkotóját. Az anglikán, protestáns „egyházak” és az ökumenikus mozgalom szószólói nagy visszalépésről hebegtek. Nekik IX. Piusz boldoggá avatása azt mutatja, hogy Rómában a szélsőjobb került túlsúlyba. A kiközösített Hans Küng teológus „középkori visszamaradottság”-ról és „vatikáni nagyzási őrület”-ről beszélt. Eugen Drewermann, egy másik antikatolikus popsztár és esküszegő plébános pedig arról tudósította a világot, hogy ennek a folyamatnak az Opus Dei szervezet az oka. Érdemes tehát rávilágítani, hogy mi rejtőzik e megnevezés mögött.
Az Opus Dei-t (Isten alkotása) 1928-ban alapították Madridban. Az alapító, Escrivá de Balaguer y Albás (1902—1975) szerint a szervezetnek az a célja, hogy a közönséges embernek mutassa meg, hogyan tud szentté válni a mindennapi életben. Tehát itt nem arról van szó, hogy a hivatottak visszahúzódnak a kolostori csendbe, és ott, a transzcendens lépcsőkre koncentrálva kövessék Krisztust. Nem, az Opus Dei tagjai a zűrzavaros modern életfomát akarják áthatni, a világi küzdelemben keresik a szentséget.
Escrivá 1930-ban megalapította a női ágazatot is, és 1943-ban létrehozta a saját papképzési intézetét. Az évek során dinamikusan fejlődött társaságnak ma már több tízezer tagja van. 1950-ben hivatalosan is elismerte a Szent Szék, 1982-ben pedig, Escrivá halála után, az Opus Dei elérte azt az egyházjogi format, ami talán mindig is végcél volt számára: személyi prelatúra lett, azaz egy határok nélküli egyházközség. E „globális plébániának” rendszerint egy püspök a vezetője és utasításokat kizárólagosan a pápa adhat.
Escrivá életét főleg egy esemény határozhatta meg: a spanyol polgárháború. Amikor a vörös hordák ellepték Madridot, bujkálnia kellett, mert őt különösen keresték a Leninfiúk. A kommunista humanisták köztudottan kegyetlenül bántak az egyház tagjaival. Tömegesen gyaláztak meg nővéreket, papokat henteshorgonyokra akasztottak fel, és ahol csak lehetett, rombolták és pusztították az oltárokat. A malterkeverő bérencektől Franco tábornok csapatai szabadították meg az országot. Az Opus Dei pedig újra virágozni kezdett. Ez, és hogy Escrivá állítólag Franco gyóntatója volt, elegendő a mai emberbarátoknak, hogy ott „fasiztázzák” a szervezetet, ahol csak lehet. A tagok egyébként valóban aszketikus élteformát élnek. Aki a papokon kívül a belső körhöz tartozik, nem él nemi életet, naponta részt vesz szentmisén, és könyörtelenül vizsgálja lelkét, ami akár sajátkezű, önkéntes fizikai büntetést von maga után.
A modern embernek, aki szinte „szétfolyva” éli jellegtelen életét, figyelemre méltónak tűnik a katonai fegyelmezettségre utaló Opus-tag magatartása. Akár arra is gondolhatnánk, hogy itt valamifajta „modern lovagi rend” alakult meg – ha nem tudnánk, hogy Escrivának aktív szerepe volt a II. Vatikáni Zsinat eredményeinek létrehozásában. Ez egy olyan sötét folt, amely mellett eltörpül a materialista szférához tartozó, pusztán emberi fegyelmezettség. A II. Vatikáni Zsinat elfogadása vagy el nem fogadása alapvető kritérium: aki elfogadja a reformokat, az nemcsak nem „konzervatív”, de még katolikusnak sem vallhatja magát. Mert modern katolicizmus nem létezik!
Az egymást kizáró okok akkor válnak mindenki számára világossá, ha közelebbről vizsgáljuk azokat a személyeket és eseményeket, amelyek a II. Vaticanumhoz vezettek.
A XIX. század közepétől indul el egy úgynevezett Liturgikus Mozgalom, amely a szentmisét az adott nemzeti nyelven akarja olvasni, imádkozni. E mozgalom tehát lázad a szakrális – latin – nyelv használata ellen. Protestáns oldalon pedig megjelenik az Ökumenikus Mozgalom, hogy megállítsa a reformáció óta robbanásszerűen több száz „egyházra” és izmusokra széttagolt struktúrát. Az ökumenizmust még a konzervatív katolikusok is érdeklődéssel fogadták, de számukra az egységesítés azt jelentette, hogy az egykori szakadárok „hazatérnek” az Anyaszentegyházhoz. E szerint egy kompromisszumos párbeszédről szó sem lehetett! A XIX. század közepétől az egyházon belül tulajdonképpen ugyanaz mutatkozik, ami a politikai síkon már akkor is sokkal nyilvánvalóbban észlelhető volt: azaz a nivelláló nacionalizmus kibontakozása. Ahogy az univerzális szent hierarchia ellen fellázad a nemzeti (partikuláris) eszme, úgy rombolja szét a nacionalizmus a szupranacionális királyságokat. Itt tehát szépen megfigyelhető, hogy a politikai szférában hogyan kondenzál a metapolitikai, illetve metafizikai rombolás.
Az I. Vatikáni Zsinaton megfogalmazták a pápai tévedhetetlenség dogmáját. Ezt akár egy szorongató túlkapásnak is lehetne értelmezni. A szent hierarchia már érezte az ostromot. A pápai „Syllabus” – amely oly hevesen elveti a modernitás minden lehetőségét, és amelyről Evola azt mondta, hogy ez a tradicionalitás minimálkövetelése – szintén egyfajta kihelyezett lövészárok a Sötétség frontvonala előtt.
A XX. század-ban XII. Piusz az utolsó Szentatya, aki – bár visszafogottabban – ellenáll a reformfolyamatoknak. A „Mediator Dei” enciklika mégegyszer leszögezi, hogy a rítust nem szabad megváltoztatni. De hiába. Gianbattista Montini, milánói érsek, aláaknázza a teológiai védőbástyát. Ő az, aki mint VI. Pál, elszabadítja a pokoli zűrzavart. De nála talán még fontosabb volt egy másik személy: Annibal Bugnini érsek, aki rendkívüli módon élvezte VI. Pál bizalmát. Pedig modernitása miatt XXIII. Jánosnál kegyvesztett volt, ami már csak azért is érdekes, mert XXIII. János semmiképpen sem mondható konzervatív egyházfőnek. Tehát itt is szépen látható a katolicizmus rohamos zuhanása. Bugnini a Liturgia reformbizottság vezető tagja. Credoja röviden, hogy minden genuin katolikus elemet el kell távolítani a rítusból, hogy a zsidók, protestánsok, muzulmánok ne tudjanak megbotránkozni, illetve hogy az ökumenizmus ne akadályoztassék. Egy olyan ökumenizmus, ami mindent relativizál, ami nem ismer többé bűnt, sötétséget, Sátánt és felforgató, romboló erőket. Ami elveti azt, hogy a szellem, a fény, az igazság mindig és mindig hadban áll a démoni erők ellen. Bugnini törekvése, motivációja akkor válik érthetővé, ha megtudjuk, hogy a Legfelsőbb Pápai Bíróság jogerősen elítéli szabadkőműves tagsága miatt, mert megtalálnak egy levelet, amelyben a Grand Orient Nagymestere sürgeti a liturgikus reformokat, és testvérnek nevezi az érseket. Amikor kiderül Bugnini súlyos vétke, VI. Pál állítólag mélyen megrendül, de – és ez igen sokatmondó – a reform-dokumentumokat már nem vonja vissza. Egyetlen bíboros nem hajlandó alárírni a II. Vaticanumot, sőt, élesen támadva azt, egyenesen szembe helyezi magát vele: Marcel Lefebvre („Láttad már Lefebvre arcát? [...] Nagyon magasrendű arc. Sugárzik róla a méltóság” – László András) 1970-ben megalapítja a Szent X. Piusz Társaságot, szintén saját papképzéssel, hogy ne vesszen el az igazi katolicizmus. A szent – latin – rítust már csak náluk lehet „élvezni”. És valóban: aki egyszer ott járt, az szinte fizikailag érzi azt az erőt, ami kisugárzik az oltár felől, és ami áthatja az egész termet és az imádkozó, éneklő közönséget. A modernistáknak ez az ellenállás persze nem tetszik, ezért sokszor azt lehet hallani, hogy a „Lefebvristák” szakadárok. De ez nem igaz! Egyházjogilag egyértelműen megállapították, hogy a Piusz-társaság része maradt a római-katolikus egyháznak.
Nem túlzás azt állítani, hogy a mai katolikus szertartás egy félig szabadkőműves rítus. A zsidóság elleni imák ugyanúgy hiányoznak, mint számos ördögűzés. Helyettük bevezették a szembenoltárt, a személyes békeköszöntést, a béke és szeretet túlzott és szentimentális hangsúlyozását, és még lehetne sorolni. E hihetetlen aljas manipuláció persze megtette a hatását: a templomok konganak az ürességtől, papok, szerzetesek és nővérek pedig a fokozottan védett hivatások listájára kerültek. Megvalósult a „nem-járok-templomba” ökumenizmus. Közben a tátongó vallási semmibe berobbant a szekták kínálata: Hitgyülisek, Szcientológusok, UFO-nauták, sátánisták, karizmatikus mozgalmak, New-Age gurus iskolák stb. Sikerrel vadásznak az elhanyagolt, degenerált lelkekre.
Facit: a „Dominus Iesus” enciklika nem a tradícióhoz való visszatérés, akárhogyan tombol és kiabál a progresszív csőcselék. Az egész vatikáni manővert inkább egy gyenge próbálkozásnak lehet értékelni – szánalmas, mintha egy orvos a rákos kórt vitamintablettákkal akarná gyógyítani.
De a hívő katolikus
nem válik nyugtalanná, őt nem rendíti meg a
modern rombolás. Tudja, hogy a kiválasztottak az idők
kezdetétől ismertek. Tudja, hogy Rómában az
Antikrisztus fog uralkodni, és tudja, hogy „[...] nagypéntek
nélkül nincs feltámadás” (Szálasi Ferenc).
Azonkívül azt is tudja a hívő katolikus, hogy
Jézus Krisztus nem volt demokrata.
(Opus Dei: Orbánhegy Kollégium,
1126 Budapest, Orbánhegyi út 30.
Szent X. Piusz Társaság:
Magna Mater Hungarorum kápolna, 1135 Budapest, Szent László
u. 3/a I. 1.)