Magyarországon ma több olyan irányzat létezik, amely igen határozottan állítja, tanításának lényegi tételévé emeli, hogy a „magyar hagyomány”, a magyar nyelv, az élet megélésének magyar módja szellemi (sőt egyes irányzatok szerint időbeli) elsőbbséget élvez minden más hagyománnyal szemben. Ez a nézet azt is implikálja, hogy a hagyományt a nemzet vagy a nép teremti, mondhatni a „magyar hagyomány” primátusa ebből a premisszából vezethető le. Nincs szükség az ezen főcsapáson belüli irányzatok részlettanításait kritizálni ahhoz, hogy kimutassuk, vajon igazuk van-e vagy sem. Elegendő a kiindulópontot vizsgálni.

Mivel álláspontunkat a lehető legtömörebben kívánjuk kifejteni, ezért nem késlekedhetünk az állítással: ha egy hagyomány legmagasabb lehetőségét tekintjük, nem lehet nemzeti. De ha vallási aspektusát nézzük, akkor sem.

Hagyományon mi azt a doktrinális és realizációs közeget értjük, amely az Absolutum Metaphysicumot mintegy felmutatja, az emberi lénnyel való relációját körvonalazza és kijelöli azt az utat és módszert, melynek során ezen Absolutum élővé tehető és megvalósítható. Ez a hagyomány eredete szerint időfeletti, kibontakozása pedig az idővel együtt történik. Tehát minden valódi hagyomány megelőzi a partikularitásokat, és minden valódi hagyomány tanításának alapvető igénye az esetlegességeken és partikularitásokon való túlmutatás. Ezen igény vonatkozik a hagyományhoz csatlakozni kívánó egyén személyes irányultságára is. Ez azt jelenti, hogy az útra lépő virtuálisan eleve felette kell, hogy álljon a nemzeti és kasztbeli meghatározottságoknak. A partikuláris kötöttségeket a hagyomány nem tekinti minden további nélkül negatívumnak, azonban túlzott értéket sem tulajdonít nekik: támasztékok, alapok, ahonnan el lehet és el kell rugaszkodni.

Ha jelen esetben partikularitáson egy nemzetet értünk, akkor esszencialitáson azt a hagyományt kell értenünk, amit ez a nemzet hordoz. Nem a nemzet teremti ugyanis a hagyományt, hanem megfordítva, a hagyomány formálja meg a nemzetet, és a hagyomány tölti meg azt élettel és értelemmel. Bármely nemzet spirituális életét meghatározó hagyomány tehát egyszerre esszencia és szubsztancia. Szubsztancia abban az értelemben, hogy maga is a Primordiális Tradíció egyik verzionális arculata.

Ha a „tételes” és „történelmi” vallások alapját képező magasabb hagyományok időbeli megjelenését tekintjük, meg kell állapítanunk, hogy azokban az időkben a nacionalizmus nem is létezett. Aki mégis több ezer éves „magyar” hagyományról beszél, az őseinkkel szemben tiszteletlen, őket egy szűk látókörű nacionalizmus keretei közé próbálja kényszeríteni, vagyis azt képzeli róluk, hogy korlátoltak voltak.

Nem tekinthető tehát nemzetinek semmiféle olyan hagyomány, amely ténylegesen univerzális princípiumokat birtokol, ténylegesen az Absolutum Metaphysicum irányába mutat és vezet. Minden hagyomány, aminek ereje, értéke és érvénye univerzális, térbeli és időbeli keretek között manifesztálódott, de nem azok közé korlátozódott és nem onnan ered. Tehát a hinduizmus Indiában nyilvánult meg, de lényegi szempontból semmiképpen sem azonosítható az ott élő népekkel, annyira nem, hogy szent szövegeinek még a nyelve is jelzi ezt. Hasonlóképpen fogható fel természetesen a buddhizmus, a taoizmus, az iszlám, a kereszténység stb. is. Mindezen elvek alapján jelentjük ki, hogy őseink kereszténység előtti hagyománya nem egy nemzeti hagyomány, nem „magyar” hagyomány volt, hanem – mondjuk – olyan, amelyet táltosi, samanisztikus vonások jellemeztek, arról nem is beszélve, hogy a vándorlások során milyen más hagyományokkal érintkeztek konstruktív módon őseink. Ha ez valódi hagyomány volt, akkor per definitionem olyan emberekhez szólt, akikben felébredt a kondíciók – így a nemzeti kondíciók – meghaladását célzó igény és akarat.

Az is nyilvánvaló, hogy ha a nagy tradíciók nyomait, megnyilvánulásait, tanításait keressük, nem kell hipotéziseket felállítanunk, még csak nyelvi bűvészkedésekhez sem kell folyamodnunk. Ezek a hagyományok, ezen hagyományok keretei elég jól körvonalazódnak még azok számára is, akik nem is törekednek arra, hogy őket megértsék. Nem így a feltételezett „magyar” hagyomány. Természetesen egyetlen hagyományt sem korlátozhatunk, mégis felvetődik a kérdés: milyen indíttatásból válik egy hagyomány olyanná, hogy tanításait csak logikai bukfencekkel, obskurantizmussal, feltételezésekkel, kétes módszerekkel lehessen feltárni? Vajon lehet ilyesmiről állítani, hogy él, hogy élni akar? Ez az állítólagos hagyomány ugyanis nemcsak hogy nem nyilvánul meg, hanem realizációs tanításként még csak meg sem mutatkozik.

Amit eddig leírtunk, az a metafizikai megvalósítást, vagy annak virtualitását „hordozó” hagyományra-hagyományokra vonatkozik, a tradíció többé-kevésbé közvetett lenyomataira, a művészetekre, népművészetre, népmesékre stb. nem. Ezeket mi is nagyra értékeljük, természetesen magyar vonatkozásban is, tudván a helyüket és szerepüket. Mindenesetre ezekkel kapcsolatban is bizonyos, hogy formájukat nem az a szubsztancia adja, amelyben megjelentek, hanem olyan formaadó princípium, amely az igazi hagyományban az adott szubsztanciához képest vertikális irányban felfelé transzcendens.

Valószínűleg lesznek olyanok, akik e sorokból magyarellenességet olvasnak majd ki. Erről azonban szó sincs, hiszen ezek a gondolatok bármely népre, nemzetre vonatkoztathatók. Pusztán egy dologra szerettük volna felhívni a figyelmet: az a helyes, ha egy nemzet az Égre tekint ahelyett, hogy önmagát abszolutizálná, hiszen így tehet szert valódi rangra.