MISIMA JUKIO

Amikor Takejama Sinzsi, a konoei szállító zászlóalj főhadnagya tudomást szerzett, arról, hogy legközvetlenebb bajtársai zendülőkké váltak, és császári csapatok császári csapatokat támadnak meg, megdöbbenésében és felháborodásában szolgálati kardjával rituálisan fölmetszette a hasát. Ez 1936. február 28-án (vagyis a február 26-i incidens harmadik napján) történt a főhadnagy Jocuja-negyedi, Aoba-so 6 alatti magánlakása nyolcgyékényes szobájában. Felesége, Reiko követte a halálba, leszúrta magát tőrével. A főhadnagy búcsúlevelében csak ennyi állt: “Éljen a császári hadsereg!” Felesége, bocsánatot kérvén szüleitől, amiért elfajzott gyermekként megelőzi őket a sírban, így fejezte be a magáét: “Eljött a nap, amelynek szükségképpen el kellett jönnie egy katonafeleség életében...” Az önfeláldozó, hős házaspár utolsó pillanatai akár az isteneket is könnyekre fakaszthatnák. Még hadd jegyezzük meg, hogy a főhadnagy harmincegy éves volt, a felesége huszonhárom, s még egy fél év se telt el esküvőjük óta.

Akik látták esküvői fényképüket, megcsodálták a fiatal pár magatartását és szépségét, talán épp annyira, mint azok, akik jelen is voltak az esküvőn. A főhadnagy egyenruhában, tiszteletet parancsolóan áll, jobb keze kardja markolatán, csákója a bal kezében, úgy fest, mintha a fiatal nőt oltalmazná. Arckifejezése szigorú, fekete szemöldöke alól, nagy szeméből szépség és egyenesség sugárzik. A fiatal nőnél szebb el sem képzelhető, érzékiség és finomság elegyedik benne: ajkai teltek, orra keskeny és finom, szelíd szemöldöke alatt békés tekintet. Egyik keze, ahogy a kimonó ujjából félénken kibújik, legyezőt tartogat, s ujjai vége, becses csokorban egyesülve, margarétabimbóhoz hasonló.

Az öngyilkosság után, amikor a fényképet ismét szemügyre vették, rokonok és ismerősök szomorúan emlegették, hogy az ilyen, látszatra felhőtlen házasságokat gyakran sújtja átok. Ez talán csak fantázia volt, de ha az ember a tragédia után nézte meg a képet, szinte úgy rémlett, hogy a két mozdulatlan fiatal teremtés a lakkal és arannyal futtatott színfal előtt a rájuk leső halált nézi egyforma bizonyossággal.

Pártfogójuk, Ozeki vezérezredes jóvoltából beköltözhettek, egy új házba a jocujal Aoba-so utcában. Újnak a ház csak túlzással nevezhető. Háromszobás öreg bérház egy kis kert végében. Mivel sem a hat-, sem a négy és fél-gyékényes földszinti szoba nem elég napos, az emeleti nyolcgyékényes szobát használták mind fogadó-, mind hálószobának. Nem volt szolgálójuk, úgyhogy Reiko, férje távollétében, egymaga vezette a háztartást.

Azzal az ürüggyel, hogy az ország riadókészültségben van, lemondtak a nászútról, s házasságuk első éjszakáját ebben a házban töltötték. Lefekvés előtt Sinzsi a gyékényre ült, kihúzta magát, kardját maga elé tette, és katonás szónoklatot tartott feleségének. Egy nőnek, aki katonához ment férjhez, tudnia kell, hogy férje bármikor meghalhat, s ebbe szilárdan bele kell nyugodnia. Bekövetkezhet holnap vagy holnapután, nem számít, mikor, de vajon, kérdezte Sinzsi, szilárd elhatározása-e, hogy belenyugszik? Reiko felállt, kinyitotta kis szekrénye fiókját, kivette belőle új kincsei legdrágábbikát, az anyjától kapott tőrt, visszament a helyére, és a tőrt szó nélkül maga elé tette, ahogy férje előbb a kardját. Egy szó sem esett, tüstént, csöndben megértették egymást, és a főhadnagy sohase kísérelte meg többé, hogy felesége elszántságát próbára tegye.

Reiko szépsége már házassága első hónapjaiban kivirult, s oly derűsen ragyogott, mint a hold eső után.

Mindketten fiatalok és, erőtől duzzadók lévén, kapcsolatukat, a szenvedély kormányozta. És nemcsak éjszaka. Nemegyszer megtörtént; hogy a főhadnagy, egyenesen a gyakorlótérről jövet, éppen csak belépett, s le sem vetve sárborította uniformisát, máris földre döntötte feleségét. Reiko viszonozta hevességét. Körülbelül egy hónappal nászéjszakájuk után Reiko megismerte a boldogságot, s a főhadnagy, amikor ezt észrevette, maga is épp oly boldog volt.

Reiko teste tiszta és fehér. Hamar átadta magát a szerelemnek, és gömbölyű, szemérmes melle nagylelkűen kiadta minden tüzét. Még az ágyban is mindkettő ijesztően komoly maradt. A megrészegítő szenvedély legeszeveszettebb csúcsán is megőrizték szívük szigorú tisztaságát.

A főhadnagy napközben, a gyakorlatok szüneteiben egyre feleségére gondolt, s Reiko előtt odahaza, egész nap férje képe lebegett. Ha el is kellett hagyniuk egymást, csak megnézték esküvői fényképüket, és újra boldogok voltak. Reiko egy csöpp meglepetést sem érzett amiatt, hogy egy férfi, aki néhány hónappal azelőtt még teljesen ismeretlen volt előtte, azzá a nappá válhatott, amely körül egész világa keringett.

Mindeme dolgoknak erkölcsi alapjuk van, és az a Nevelési Dekrétum ölt bennük testet, amely megparancsolja, hogy a férfi és a nő “harmóniában éljen". Reiko egyetlen egyszer se mondott ellen férjének, és a főhadnagynak sohase volt oka arra, hogy megdorgálja feleségét. Az Istenség oltárán, a lépcső alatt, az ősei Nagy Szentély kultusztáblája mellett, Ő Császári Felségeik fényképei láthatók, s a főhadnagy minden reggel, szolgálatba menet megállt feleségével e megszentelt helyen, s mindketten mélyen fejet hajtottak. A vízáldozatot naponta megújították, és mindig frissen zöldellt a szent szaszaki gally. Az istenek ünnepélyes oltalma alatt éltek, s a csordultig tele boldogság testük minden idegszálát megremegtette.

Bár Szaito igazságügy-miniszter háza a szomszédságban van, február 26-án reggel egyikük sem hallotta a lövöldözést. Egy gyülekezőt fújó trombitaszó a havas, kora hajnalban serkentette föl álmából a főhadnagyot. Tüstént kiugrott az ágyból, szó nélkül fölvette egyenruháját, felövezte a kardot, amelyet felesége nyújtott neki, és gyorsan kisietett, az utcákat hó borította, még egészen sötét volt. Csak 28-án este tért haza.

Reiko közben a rádióból megtudta, hogy a váratlan hajnali összetűzésnek mekkora jelentősége van. A két rákövetkező napot egyedül töltötte, a legteljésebb nyugalomban, zárt ajtók mögött.

Amikor a főhadnagy kora hajnalban nekivágott a havas utcának, Reiko leolvasta arcáról, hogy el van szánva a halálra. Ha férje nem térne haza, eldöntötte, hogy ő is meghal. Nyugodtan elosztotta amije volt. Kijelölte melyik kimónóját melyik gyermekkori barátnőjének, vagy osztálytársnőjének hagyja emlékül, sorra valamennyit bepakolta, és a csomagokra ráírta a nevet meg a címet. Férje minduntalan figyelmeztette, hogy ne gondoljon a jövőre, ezért Reiko sohase vezetett naplót, s most meg volt fosztva az élvezettől, hogy újra meg újra elolvassa az elmúlt hónapok boldogságának részleteit s utána a lapokat egyenként elégesse. A rádión kis porcelánkutya, nyúl, mókus, medve, róka állt. Ezeken kívül egy kis váza és egy vizeskancsó. Egyéb csecsebecsét nem gyűjtött. De ezeknek a tárgyaknak az elosztása gondot okozott neki. Az se volna illő, ha úgy intézkedne, hogy rakják őket koporsójába. Ahogy így töprengett, Reikónak úgy tetszett, a kis állatok kifejezése egyre mélabúsabb és távolba révedőbb.

Kezébe vette a mókust, és nézegette. Aztán gondolatai másfelé terelődtek, olyan tájra, amely messze túlterjedt gyermeki ragaszkodásain, s nézte a távolban a nagy Nap-princípiumot, amelyet férje testesített meg. Reikó készséggel rohant a vesztébe, boldog volt, hogy a Nap kápráztató szekere magával ragadja, mégis, néhány magányos pillanat idejére átengedte magát az ártatlanul csip-csup dolgok nyájas szemléletének. Hol van már az az idő, amikor valóban szerette ezeket a csecsebecséket. Már csak az emléket szerette, hogy valaha szerette őket, s szívében elfoglalt helyüket hevesebb szenvedélyek, szilaj boldogság töltötte színültig. Mert Reiko sohase tekintette, még önmaga előtt sem, egyedüli élvezetnek a test mámorító gyönyöreit. A februári hideg és a porcelánmókus fagyos érintése elzsibbasztotta finom ujjait, mégis, férje feléje nyújtott erős karjának a puszta gondolatára teste többi részében, a szigorú meiszeni kimonó szabályos mintája alatt hóval is dacoló tüzes érzéki nyirkosság ömlött el.

Csöppet sem félt a haláltól, amely fejében motoszkált. Amíg egyedül várakozott, Reiko meg volt győződve, hogy minden, amit férje érez vagy gondol, a szívesen fogadott halál felé vezeti őt, oly bizonyosan; mint a hatalom, amelyet férje teste gyakorol fölötte. Úgy érezte, hogy teste, férje puszta gondolatára, könnyűszerrel átváltozhat, felbomolhat.

A gyakori rádióközleményeket hallgatva, a felkelők idézett nevei között férje több bajtársának a neve is szerepelt. Ezek a hírek a halált jelentették. Figyelmesen követte az eseményeket, s ahogy a helyzet napról napra megmásíthatatlanabbá vált, aggodalmasan kérdezte magától, miért nem jelenik meg semmiféle császári dekrétum; olyannyira, hogy amit eleinte a nemzeti becsületet helyreállító mozgalomnak néztek, fokozatosan becstelenségnek bélyegezték, és zendülésnek nevezték. Az ezredtől nem érkezett semmiféle üzenet. Úgy tetszett, hogy a város maradék hóval borított utcáin bármikor kirobbanhatnak a harcok.

28-án, alkonyát felé, a bejárati ajtón hevesen dörömböltek. Reiko felugrott, és sietve lement a lépcsőn. Miközben ügyetlenül feszegette a reteszt, a homályos üvegen keresztül elmosódott, néma árnyképet látott, és tudta, hogy a férje. Soha ilyen nehezen nem mozgott a retesz. Még egyre ellenállt. Az ajtó nem akart kinyílni.

Egy másodperccel később, alighogy tudomásul vette, sikerült végre kinyitnia, a főhadnagy már ott állt mellette az előszoba cementjén, nyakába húzott khakiszínű csuklyás köpenyben, sártól elnehezült csizmákban. Becsukta maga mögött az ajtót, és elreteszelte. Mi volt ennek a gesztusnak az értelme? Reiko nem tudta.

– Isten hozta.

Reiko mélyen meghajolt, de férje nem válaszolt. Mihelyt leoldotta kardját, s le akarta vetni köpenyét, Reiko mögéje lépett, hogy segítsen. A köpeny nedves volt és hideg, de nem árasztotta a lótrágya szagát, mint rendszerint, ha sokáig van napon, és súlyosan nehezedett Reiko karjára. Felakasztotta egy fogasra, és kimonója bő ujjai közé szorítva a derékszíjat és a kardot, megvárta, amíg férje lehúzza csizmáját, majd követte a “living room”-ba. A földszinti hatgyékényes szoba volt.

A lámpavilágnál látta, hogy férje beesett, feldúlt arcát kétnapos szakáll borítja, szinte felismerhetetlen, elvesztette fényét, feszességét. Máskor tüstént ruhát vált, és kéri a vacsoráját, de most mindjárt leült az asztalhoz, csak úgy uniformisban, lesújtottan, lehajtott fővel. Reiko nem merte megkérdezni, elkészítse-e a vacsorát.

Kisvártatva így szólt:

– Nem tudtam semmiről. Nem szóltak nekem, hogy én is tartsak velük. Talán azért, mert nemrég nősültem. Kano, Honima is, meg Jamagusi.

Reiko előtt átvillant a lelkes fiatal tiszteknek, férje barátainak az arca, akiket néhányszor meghívott magukhoz.

– Holnap talán megjelenik egy császári dekrétum. Föltételezem, hogy lázadóknak nyilvánítják őket. Rám bíznak egy egységet, és parancsot kapok, hogy támadjam meg őket... Nem tehetem. Lehetetlen ilyet tenni.

Majd így folytatta:

– Rajtam volt az ügyelet sora, de ma éjszakára fölmentettek, és engedélyt kaptam, hogy hazajöhessek. Holnap reggel okvetlenül meg kell indítanom a támadást. Nem tehetem, Reiko.

Reiko egyenes testtartásban ült, szemét lesütötte. Világosan tudta, hogy férje a halálról beszél. A főhadnagy el volt szánva rá. Minden szava a halálban gyökerezett, szilaj erővel lehelte teljes értelmét, s világosan íródott a mozdulatlan, komor háttérre. Bár a főhadnagy beszélt dilemmájáról, nyoma sem volt benne a habozásnak.

Mégis, a köztük támadt csöndben volt valami kristályos tisztaság, mint a hóolvadásból táplálkozó hegyi patak vizében. Saját lakásában ülve, hosszú, viszontagságos két nap után a főhadnagy először élvezett valódi békét. Mert rögtön tudta, hogy felesége, bár nem szólt semmit, kitalálta a szavai mögött rejlő elhatározást.

– Nos hát... - a főhadnagy szeme kerekre nyílt. Bár kimerültséggel küzdött, tekintete erélyes és világos maradt, s először merült egyenesen felesége szemébe -... ma este fölmetszem a hasamat.

Reiko meg se moccant.

Szelíd tekintete megfeszült, mint egy húr, amely ütésre magas hangot ad.

– Felkészültem rá - mondta. - Kérem az engedé;lyyét, hogy követhessem.

A főhadnagy úgy érezte, felesége tekintetének ereje szinte hipnotizálta. Gyorsan, könnyedén válaszolt, mint aki delíriumban beszél, és maga sem értette, hogy lehet ilyen súlyos következménnyel járó engedélyt olyan könnyű szívvel megadni.

– Rendben. Együtt megyünk. De előbb szükségem van magára, hogy tanúja legyen öngyilkosságomnak. Beleegyezik?

Mihelyt ez elhangzott, hirtelen valami heves boldogság árasztotta el mindkettőjüket. Reikót mélyen megindította az a nagy-nagy bizalom, amelyet férje tanúsított iránta. A főhadnagy számára lényeges volt, hogy bármi történjék is egyébként, halálán ne ejtsen foltot semmiféle szabálytalanság. Erre tanú kellett. Hogy feleségét választotta, a bizalom első jele volt. A második, még fontosabb jel az, hogy miután elhatározták, együtt halnak meg, a főhadnagy nem akarta előbb feleségét megölni - az ő halálát addig a pillanatig halasztotta, amikor már nem ellenőrizheti végrehajtását. Ha a főhadnagy gyanakvó férj, kétségtelen, hogy amint az a páros öngyilkosságokban szokás, előbb feleségét öli meg.

Amikor Reiko azt mondta : “Kérem az engedélyét, hogy követhessem”, a főhadnagy úgy érezte, e szavak annak a tanításnak a gyümölcse, amelyet már házasságuk első estéjén elültetett felesége lelkében, s amely arra nevelte, hogyha itt az ideje, habozás nélkül azt mondja, amit mondani kell. A kép, amelyet eljárásáról alkotott magának, hízelgett neki. Nem lévén sem hiú, sem romantikus, nem képzelte, hogy Reiko e szavakat önként, férje iránt érzett szerelemből mondta.

Boldogságtól már-már túlcsorduló szívvel nem állhatták meg, hogy össze ne mosolyogjanak. Reikónak úgy tetszett, újra itt a nászéjszakája.

Nem látta maga előtt sem a fájdalmat, sem a halált, csak a szabad, korlátlan tájat, amely végtelen látóhatárra nyílt.

– A víz meleg. Nem akar megfürödni?

– Persze, igen...

– És vacsorázni?...

Oly nyugodt, otthonos hangon beszélt, hogy a főhadnagy egy másodperc töredékéig csaknem azt hitte, mindaz, ami történt, csak hallucináció.

– Azt hiszem, fölösleges vacsorázni. De nem melegítene szakét?

– Ahogy kívánja.

Felállt, hogy hozzon egy fürdőköpenyt, s közben férje figyelmét szándékosan a szekrényfiók tartalmára terelte. A főhadnagy felállt, a kis szekrényhez lépett, és benézett a fiókba. Sorra elolvasta a gondosan becsomagolt és sorba rakott holmikra írott címeket. A hősiességnek és az elszántságnak ez a tanúsága nem szomorította, hanem gyöngédséggel töltötte el a szívét. Mint a férj, akinek felesége gyermeki ajándékokat mutogat, a főhadnagy hátulról megindultan magához ölelte, és megcsókolta a tarkóját.

Reiko férje borostás állának szúrását érezte tarkóján. Ez az érzés, ahelyett, hogy az evilági dolgok egyike volna, az egész világot felölelte, s ráadásul - tudván, hogy örökre ellveeszíti - olyan hevességgel ragadta meg, amilyet eddig még sohasem érzett. Minden múló pillanatnak meg volt a maga újdonsága és különleges ereje, s testének minden porcikájában fölgerjesztette érzékeit. Mozdulatlanul fogadta férje ölelését, csak éppen lábujjhegyre állt, hogy a gyönyör minden idegszálában elterjedhessen.

A főhadnagy felesége fülébe súgta:

– Előbb a fürdő, majd egy kis szaké... aztán vesse meg odafönt az ágyat, akarja?

Reiko némán bólintott.

A főhadnagy levetette egyenruháját, majd fürödni ment. Reiko, miközben a csobogó víz neszére fülelt, felszította a Living-roomban a parázstartó üst tüzét, s odatette melegedni a szakét, aztán fogta a fürdőköpenyt, az övet, meg az alsóruhákat, s bement a fürdőszobába, hogy megnézze, elég meleg-e a víz. A főhadnagy gőzfelhőbe burkolva, törökülésben a földön ült, és borotválkozott, hatalmas hátán, karja mozgásával összhangban, homályosan látszott az izmok játéka.

Nem volt itt semmi, ami a pillanatnak külön jelentőséget kölcsönzött volna. Reiko keze, amíg tett-vett, nem reszketett, sőt több pontossággal és könnyedséggel mozgott, mint máskor. Igaz, időnként furcsa aggodalom dobogtatta meg szívét. Mint távoli villámlás, valami hevesen belemarkolt, és nyomtalanul máris megszűnt. Ezt leszámítva, semmi sem ütött el a megszokottól.

A főhadnagy, a fürdőszobában borotválkozva, jól fölmelegedett, s úgy érezte, csodás módon kigyógyult kétségbeejtő testi kimerültségéből és a gyötrő határozatlanságból. Bár a halál várt rá, valami elbűvölő várakozás dagasztotta a szívét. A szomszéd szobából áthallatszott elmosódottan felesége járkálása. Az erős, egészséges vágy, amelyet két napig elfelejtett, újra fölgerjedt benne.

A főhadnagy bizonyosra vette, nincs semmi tisztátlanság abban az örömben, amelyet akkor éreztek, amikor elhatározták, hogy meghalnak. E pillanatban mindketten érezték - persze nem világosan és tudatosan -, hogy azok a gyönyörök, amelyeken magánéletükben osztoznak, megint csak az Isteni Hatalom védnöksége alatt állnak, és a Jó meg az Erkölcs szavatolnak értük. Amikor egymás szemébe néztek, és ott fölfedezték a tisztes halált, ismét olyan acélfalak oltalmában érezték magukat, amelyeket senki sem dönthet le, mert a Szép és az Igaz áttörhetetlen páncélja védi. Olyannyira, hogy a főhadnagy nem látott ellentmondást vagy ellentétet testének vágyai és hazafiasságának őszintesége között, hanem ugyanannak a dolognak a két oldalát látta bennük.

Arcát egészen a fürdőszoba hosszában felfüggesztett sötét. és repedezett tükörhöz közelítve, a főhadnagy a legnagyobb gonddal borotválkozott. Ez lesz halotti arca, nem szabad kellemetlen árnyakat hagynia rajta. A jól kiborotvált arc visszanyerte az ifjúság fényét, s mintha megvilágítaná az elfakult tükröt. Mi több, gondolta magában, van valami előkelőség abban, hogy ezt az egészségtől sugárzó arcot és a halált egymással párosítja.

Amilyennek most látszik, olyan lesz halotti arca. S ezt az arcot a főhadnagy valójában már el is veszítette, már nem tartozott egészen hozzá: mellszobor volt egy katona sírján. Kísérletképpen becsukta a szemét. Minden homályba borult, már nem volt többé élő és látó teremtmény.

Kijött a fürdőszobából, s még a borotva friss pírjával arcán a parázstartó üst felszított tüze mellé ült. Észrevette, hogy Reiko, bármennyire lefoglalták is a tennivalók, szakított magának annyi időt, hogy egy kicsit kifesse magát. Arca élénk volt és ajka nedves. Még árnyéka se látszott rajta a szomorúságnak. Valóban, gondolta magában a főhadnagy ifjú felesége vérmérsékletének újabb bizonysága előtt, azt a nőt választotta, akit választania kellett.

Ivott egy kortyot a szakés serlegből, aztán mindjárt Reikónak nyújtotta. Reiko sohasem ivott szakét, de most habozás nélkül elfogadta, s félénken megnedvesítette benne ajkát.

– Jöjjön –, mondta a főhadnagy.

Reiko férjéhez lépett, az karjába vette, és térdére döntötte. Az asszony melle úgy tüzelt, mintha a bánat, az öröm és az erős alkohol keveredne és küzdene benne egymással. A főhadnagy föléje hajolt, s nézte felesége arcát, az utolsó arcot, amelyet ezen a világon láthat. Utoljára látta felesége arcát. Figyelmesen vizsgálta, mint az utazó, aki búcsút mond egy csodaszép tájnak, amelyet soha többé nem fog látni. Olyan arc, amelynek nézésébe nem lehet belefáradni - vonásai szabályosak, de nincs bennük semmi hidegség, szelíd ajkai leheletkönnyűen csukottak. A főhadnagy szájon csókolta, csak úgy, szándék nélkül. Hirtelen, bár az arcot egy pillanatra sem torzította el a zokogás szégyene, észrevette, hogy hosszú pillái alatt, csukott szemében könnyek csillognak, lassan túlcsordulnak, leperegnek.

Kis idő múlva, amikor a főhadnagy javasolta, hogy menjenek föl szobájukba, felesége azt felelte, hogy követi, de előbb megfürdik. A férfi egyedül ment föl a lépcsőn a szobába, amelynek levegőjét már fölmelegítette a gázradiátor, s elterült a megvetett ágyon, kinyújtóztatva karját és lábát. Most, hogy feleségére várt, a szokott időben volt, nem későbben és nem korábban, mint rendesen.

Kezét tarkójára kulcsolva elnézte a mennyezet fekete deszkáit, amelyeket az éjjeli lámpa már nem világított meg. Vajon a halált várta? Vagy az őrjöngő testi mámort? A kettő összefonódott, mintha e testi vágy tárgya éppen a halál volna. De annyi mindenképp bizonyos volt, hogy a főhadnagy még sohase érezte magát ilyen végtelenül szabadnak.

Az utcáról motorzúgás hallatszott be, és a kocsi abroncsainak csikorgása a gyalogjáró szélén felgyülemlett havon. A falak visszhangozták a tülkölő kocsi lármáját. A főhadnagynak úgy tetszett, lakása magányos sziget egy társadalom óceánjában, amely most is, mint rendszerint, háborog. Körülötte terül el az a roppant, zűrzavarba merült ország, amelyért a főhadnagy szenved. De ez a nagy ország, amellyel önelpusztítása árán is, perbe száll, fölfigyel-e egyáltalán az ő halálára? Nem tudta, de mit számít. Dicstelen csatamezőn esik el, csatamezőn, ahol nem lehet semmiféle fegyvertényt végrehajtani: szellemi küzdőtéren.

A lépcső Reiko lépteit visszhangozta. Az öreg ház merev lépcsőfokai nyikorogtak. A fa recsegése gyöngéd emlékeket idézett fel a főhadnagy lelkében, hiszen ágyon feküdve gyakran milyen örömmel várta, hogy hallhassa. A gondolat, hogy ezután többé nem hallhatja, megkettőzte figyelmét, hogy drága idejének minden percét, minden másodpercét a lépcsőn nyikorgó léptek édességével telíthesse. Minden pillanat drágakővé vált, amelyből sugárzott a fény.

Reiko piros övet viselt a yukata dereka körül, de a gyönge világosság tompította élénk színét amikor a főhadnagy kinyújtotta kezét, hogy levegye, Reiko segített neki kioldani a bogot, és az öv a földre csúszott. Reiko ott állt előtte, de a yukata még rajta volt. Férje bedugta kezeit a köpeny ujjának nyílásaiba, és magához ölelte, de ujjainak a hegye alig érintette meztelen forró testét, alig zárultak le a hónaljak a kezére, az asszony egész teste tüzet fogott.

A következő pillanatban mindketten meztelenül feküdtek a vörösen izzó gázláng előtt.

Sem az egyik, sem a másik nem mondta ki, de a tudat, hogy ez a legeslegutolsó, megdobogtatta szívüket, kitágította mellkasukat. Mondhatni, hogy ez a szó: Utoljára, láthatatlan betűkkel vésődött testük minden porcikájára.

A főhadnagy magához vonta feleségét, és szenvedélyes hevességgel megcsókolta. Nyelvük elvegyült szájuk nedves és sima barlangjában, a halál még ismeretlen fájdalmai felszították érzékeiket - a tűz edzi így az acélt. Ezek a fájdalmak, amelyeket még nem éreztek, a haláltusa még távoli borzalmai hevesebbé fokozták gyönyörérzésüket.

– Most látom utoljára a testét – mondta a főhadnagy –, hadd nézzem hát. – Azzal lehajtotta a lámpaernyőt, hogy a fény megvilágítsa Reiko egész hosszában elnyúlt testét.

Reiko csukott szemmel feküdt. Bár a lámpa fénye gyönge volt, fölfedte fehér testének fölségesen szép görbületeit. A főhadnagy nem minden önzés nélkül örült annak, amit soha többé nem fog látni: ennyi haláldúlta szépségnek.

Ráérősen hagyta, hogy a felejthetetlen látvány belevésődjék emlékezetébe. Egyik kezével a haját a másikkal gyöngéden az arcát simogatta, és csókolta mindenütt, ahol tekintete elidőzött. A magas, keskeny homlok nyugodt hűvössége, a hosszú pillájú csukott szem a szelíd szemöldök alatt, a finom metszésű orr, a ragyogó fogsor a telt, szabályos ajkak közt, a gyöngéd arc, az okos kis áll... mindez tündöklő halotti maszk látomását idézte a főhadnagy elé, aki ajkát hosszan a fehér nyak tövére tapasztotta, oda, ahová Reiko hamarosan lesújt tőrével – és a nyaka a csókjaitól könnyedén kipirosodott. Aztán visszatért a szájára, s ajkainak édes súrlása jobbról balra és balról jobbra olyan, akár egy bárka ringása. Ha becsukta a szemét, mintha az egész világ őket ringatta volna.

Bárhová tévedt is a főhadnagy tekintete, ajka hűségesen követte. Reiko duzzadt mellei fölmeredtek, ha a férfi szájába vette bimbaikat, amelyek oly rózsásak, mint a vadcseresznyefa bimbói. Melle két oldalán sima karjai elvékonyodva nyújtóztak a csuklók felé, de azért nem veszítették el arányosan levonuló gömbölyűségüket, s végükön a finom ujjak össze voltak csukva, mint a menyegző napján, amikor a legyezőt fogták. Ahogy a főhadnagy egyenként megcsókolta ujjait, az éppen csókot kapott ujj szemérmesen a következő mögé húzódott... A hasa és az öle között komorodó teknőben rugalmas erő rejlett, de mintha önmérsékletfélét gyakorolna, nem gátolta a csípők kiteljesedését. A hasa és a csípői oly fehéren ragyogtak, mint egy tejjel csordultig tele nagy csésze, és a köldök hirtelen támadt árnyéka mintha frissen hullt esőcsepp volna. Az árnyékok a szelíd gyapjú fölött gyülekeztek, és mihelyt megszánt testének tétlensége, forró, pillanatról pillanatra mámorítóbb virágillat csapott ki belőle.

Reiko végül remegő hangon így szólt:

– Mutassa... Hadd lássak én is, utoljára.

A főhadnagy még sohasem hallott feleségétől ilyen heves és világos kívánságot. Úgy tetszett, mintha valami, amit Reiko szemérmessége mindeddig rejtegetett, átszakította volna zsilipjeit. A főhadnagy engedelmesen hanyatt feküdt, és átengedte magát feleségének. Reiko hajlékony fehér teste remegve fölegyenesedett, s annak, az ártatlan vágynak a tüzében égve, hogy visszaadja férje simogatásait, két ujját rátette férje szemére, mely őt nézte, és egy mozdulattal lezárta.

Hirtelen, gyöngédségtől dúltan, s olyan felindulás hatalmában, amely lángra lobbantotta arcát és belekábult, Reiko átölelte férje fejét. A főhadnagy rövidre vágott sertehaja szúrta a mellét. Egyszerre érezte bőrén az orr hidegét és a lehelet forróságát. Kibontakozott az ölelésből, hogy nézhesse férje férfias arcát. Szemöldöke szigorú, szeme csukott, orrának íve remekművű, összeszorított ajkának rajza határozott... arca ragyogó, s ott, ahol a borotva végigszántotta, kékes. Reiko rátapasztotta ajkát. Aztán a széles nyakra, az erős, egyenes vállakra tapasztotta, a hatalmas, mellkasra, amelyen a vöröses hegyű bimbóudvarok mintha pajzsok volnának. A váll és a mellkas széles izmai mögé rejtőző hónaljból és a gyapjából édes, mélabús szag áradt, s ebben az édes verejtékszagban valahogyan az ifjúi halál eszenciája csapódott ki. A főhadnagy meztelen bőre úgy fénylett, mint az érett árpamező, az izmok mindenütt nyersen kidomborodtak rajta és a hasán a kicsiny szerény köldök körül futottak össze. Ahogy Reiko elnézte férje ifjú, feszes hasát, s arra gondolt, hogy a kard hamarosan kegyetlenül fölmetszi, annyira elfogta a részvét, hogy elborította zokogása könnyeivel és csókjaival.

Amikor a főhadnagy testén érezte felesége könnyeit, tudta, hogy kész bátran elviselni az öngyilkosság legnagyobb kínjait is.

Elképzelhető, hogy e becézgetések után micsoda mámor ragadta őket magával. A főhadnagy föltérdelt, s hatalmas szorítással magához ölelte bánattól és a sírástól kimerült feleségét. Arccal egymás arcán szenvedélyesén összefonódtak. Reiko remegett. Verítéktől nyirkos mellük oly szorosam érintkezett, e két ifjú és szép test mindegyikének minden porcikája oly tökéletesen egészítette ki a másik testét, hogy lehetetlennek látszott, valaha is szétválhassanak. Reiko sikoltozott. A csúcsról a mélységbe merültek, és a mélységből ismét föllendültek a szédület csúcsára. A főhadnagy úgy lihegett, mint a zászlótartó hosszú hadmenet végén. Alighogy az egyik ciklus befejeződött, újabb hullám tört a magasba, s együtt – a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül – egy lélegzetre és egy lendülettel szálltak ismét a csúcs felé.

Amikor végre a főhadnagy levált Reikóról, az nem a kimerültség miatt történt. Egyrészt nem akarta gyöngíteni azt a jelentékeny energiát, amelyre öngyilkossága végrehajtásához szüksége volt; másrészt bántotta volna, ha a csömör megkeseríti ezeknek az utolsó öleléséknek az édességét.

Mivel a főhadnagy abbahagyta, szokott engedelmességével Reiko is követte példáját. Mindketten meztelenül, háton feküdtek, s ujjaikat összefonva mereven bámulták a mennyezet árnyékait. A radiátor jól bemelegítette a szobát, annyira, hogy akkor sem fáztak, amikor már nem verejtékeztek. Odakint a nyugodt éjszakában elült a forgalom lármája. A vasutak és villamosok nagy zaja a Jocuja pályaudvar körül nem jutott el hozzájuk. Visszaverődve az erődökről és a csatornák partjairól, elenyészett az erdős terepen, amely az Akaszaka palota előtt a nagy sugárutat követi. Alig lehetett elhinni, hogy akkora a feszültség a kerületben, ahol a keserűen meghasonlott Császári Hadsereg két ellenséges csoportja csak a pillanatot várja, hogy megütközhessen.

Élvezve a bennük lakó meleget, pihentek, és részletesen újraélték boldog perceiket. Emlékeztek csókjaik ízére, meztelen testük érintkezésére, kábult üdvösségük minden mozzanatára. Semmit sem hanyagoltak el. De a mennyezet komor faburkolatáról már a halál nézte őket. Gyönyöreik utolsó gyönyöreik voltak, testük soha többé nem részesül ilyesmiben. De ilyen heves gyönyöröket – s erre mindketten egyszerre gondoltak – alighanem soha többé nem élveznének, bármily késő öregségig éljenek is.

Összefonódott ujjaik édességét is elveszítik. Nézték együtt a mennyezetet, és tudták, hogy még a komor faburkolat erezetének és görcseinek a látványát is elveszítik. Érezték, hogy lopakodva közeledik feléjük a halál. Nem szabad többé habozni. Bátran eléje kell menniök, és le kell győzniük.

– No hát, készüljünk fel – mondta a főhadnagy. Férje hangjában nem volt egy szemernyi határozatlanság sem, de Reiko még sohasem érzett benne ennyi melegséget és gyöngédséget.

Mihelyt fölkeltek, mindenféle feladat várt reájuk.

A főhadnagy azelőtt sohasem segített eltenni az ágyneműt, most azonban maga csúsztatta félre vidáman a faliszekrény tolóajtaját, maga göngyölítette össze, kapta fel, és rendezte el benne a matracot.

Reikó kioldotta a gázradiátort, és csökkentette az éjjeli lámpa világítását. Még férje távollétében gondosan kitakarította a szobát, kiseperte, portalanította, és ha nem számítjuk az egyik sarokban a rózsafa asztalt, a nyolcgyékényes szoba olyan volt, mint egy fontos vendégre váró fogadóterem.

– Sokat ittunk itt, ugye? Kanóval, Hommával és Nogusival...

– Igen, mind sokat ittak.

– Hamarosan viszontlátjuk őket a másvilágon. Biztosan évődni fognak velünk, amikor meglátják, hogy magát is elhoztam.

A főhadnagy, miközben lement a lépcsőn, hátrafordult, s egy pillantást vetett a rendes, tiszta szobára, amelyet most élénken megvilágított a mennyezeti lámpa. Átsuhant előtte a fiatal tisztek arca, azoké, akik nem is oly régen itt iddogáltak, nevetgéltek, ártatlan tréfákat űztek. Akkor még csak nem is álmodta, hogy egy napon fölmetszi ebben a szobában a hasát.

A földszinti két szobában a férj és a feleség békésen végezte az előkészületeket. A főhadnagy a vécére ment, majd a fürdőszobába mosakodni. Ezalatt Reiko elrakta férje vattázott fürdőköpenyét, kikészítette a fürdőszobába tisztizubbonyát, pantallóját és egy fehér gyapotszövetből varrt, széles új ágyékkendőt, majd a living-room asztalára levélpapirost tett, hogy megírhassák búcsúleveleiket. Aztán levette az íródoboz födelét, és dörzsölni kezdte a követ, hogy tinta képződjék. Előre tudta, hogyan fogja megfogalmazni a maga levelét.

Ujjai alatt sercegtek a tabletta-tinta arany betűi, és a víz a keskeny serlegben tüstént elfeketült, mintha felhő borult volna rá. Azt mondta magában, hogy ujjai mozgása, a dörzsölés, a könnyű sercegés mind-mind a halált készíti elő, aztán elhessegette magától ezt a gondolatot. Házi foglalatosságot kell látni benne, afféle köznapi feladatot, ami alatt simán elfogy az idő, s a végén ott a halál. Bár a kő dörzsölése egyre könnyebben ment, a szag, amely a mindinkább feketedő tintából kiszállt, valami kifejezhetetlen homályt árasztott.

A főhadnagy kijött a fürdőszobából. Jól festett az uniformisban, amelyet a csupasz bőrére vett fel. Szó nélkül, egyenes tartással az asztalhoz ült, fogott egy ecsetet, s habozva nézte maga előtt a fehér papírlapot.

Reiko a fürdőszobába vitt egy fehér selyemkimonót. Amikor átöltözve visszatért a living-roomba, kevés festékkel az arcán, férje búcsúlevele már ott feküdt az asztalon, a lámpa világossága alatt. Az ecsettel írt, vastag írásjelek csak ennyit mondtak:

“Éljen a Császári Hadsereg! Takajama Sinzsi főhadnagy.”

Mialatt Reiko saját levelét írta, a főhadnagy néma, elmélyült komolysággal nézte felesége halvány ujjait, amelyek épp oly biztonsággal kezelték az ecsetet.

Utána ki-ki fogta a maga levelét, mozdulatlanul megálltak az oltár előtt, a főhadnagy karddal a derékszíján, Reiko a kimonója övébe csúsztatott kis tőrrel, és csöndben imádkoztak. Majd a földszinten eloltottak minden fényt. Fölfelé hágva a lépcsőn, a főhadnagy hátrafordította a fejét, s nézte maga mögött felesége elbűvölő, fehérbe öltözött alakját, ahogy kivált az űr homályából.

A búcsúleveleket egymás mellé, a felső szoba hálófülkéjébe tették. Azon tanakodtak, nem kellene-e levenni az ott függő, legöngyölített tekercset, de mert pártfogójuk, Ozeki vezérezredes szép, kalligrafikus írása volt rajta, s ráadásul a kínai írásjelek azt jelentették, hogy “őszinteség", nem nyúltak hozzá. Még ha be is fröcsköli a vér, az volt az érzésük, a vezérezredes meg fogja érteni.

A főhadnagy egyenes testtartással leült, hátát a hálófülke egyik pillérének támasztotta, s kardját maga elé tette a földre.

Reiko egy gyékénnyi távolságra eléje ült. Most, hogy minden csupa fehér volt rajta, rúzsos ajka nagyon csábítóan hatott.

Egymással szemben ültek a köztük levő gyékény két oldalán, s hosszan egymás szemébe néztek. A főhadnagy kardja, amely térdei előtt feküdt, első éjszakájukat juttatta Reiko eszébe, és elfogta a szomorúság. A főhadnagy rekedt hangon így szólt:

– Minthogy nincs segédem, aki segítsen, mélyen be kell vágnom. Ez talán kellemetlen lesz, de kérem, ne féljen. A halál mindig kényelmetlen látvány. Nem szabad, hogy az, amit lát, elbátortalanítsa. Megértette?

– Igen.

Reiko mélyen meghajolt.

Felesége látványa, karcsú alakja furcsa izgalomra gerjesztette a főhadnagyot. Amit végre fog hajtani, nyilvános életének, katonaéletének része, aminek felesége sohase volt a tanúja. Ehhez a tetthez annyi akaraterő kell, amennyi bátorság a csatatéren a harchoz, olyan halál, amelynek méltósága és értéke nem kisebb, mint az első vonalban elszenvedett halálé. Itt is azt mutatja meg Reikónak, hogyan viselkedne a csatatéren.

Ez a párhuzam különös gondolatokat ébresztett a főhadnagyban. Meghalni magányosan a csatatéren, és meghalni szépséges felesége szeme láttára... nem halhat-e így egyszerre két halált, nem valósíthatja-e meg a kettő képtelen egységét, valami olyan édes csodát, amire nincs szó? Ez a csodálatos szempár halála minden pillanatát megfigyelheti, s őt illatos tavaszi fuvallat ragadja a halálba. Nagyon ritka kegy ez. Nem értette egészen, csak annyit tudott, hogy ez olyasmi, amit mások nem ismertek, olyan áldás, amelyben senki sem részesült, csak ő. Felesége sugárzó képe fehér menyegzői ruhájában mintha megtestesítené mindazt, amit szeretett: a Császári Házat, a Nemzetet, a Zászlót. S akárcsak előtte ülő felesége, magas jelenlétük követi őt mozdulatlan, világos tekintetével.

Reiko is szenvedélyesen bámulta férjét, aki nagyon hamar meg fog halni, és azt mondta magában, hogy még soha ilyen szépet nem látott életében. A főhadnagyon mindig jól állt az uniformis, de most, amikor egyenes szemöldökkel, erősen összeszorított ajakkal szembenézett a halállal, talán a férfiszépség legfölségesebb példáját mutatta.

– Gyerünk hát – szólt végül a főhadnagy.

Reiko mély meghajlással köszöntötte. Nem merte fölemelni a fejét. Félt, hogy könnyei tönkreteszik az arcfestését, de nem bírta könnyeit visszatartani.

Amikor ismét fölpillantott, Reiko könnyei ködén keresztül látta, hogy a főhadnagy kihúzta kardját hüvelyéből, és a penge köré fehér pólyát tekert, annyit, hogy az acél a hegyéig öt-hat ujjnyi hosszan szabadon maradjon.

Az ekképp körültekert pengét maga elé tette a gyékényre, előbb térdre helyezkedett, majd ismét vissza törökülésbe, és kigombolta egyenruhája gallérjának a kapcsait. Nem látta többé feleségét. Lassan, sorra kigombolta zubbonya apró rézgombjait is. Előtűnt barna mellkasa, majd a hasa. Leoldotta derékszíját, és kigombolta nadrágja gombjait, kivillant a csípőjét szorító tiszta fehér ágyékkendő. A főhadnagy két kézzel lehajtotta az ágyékkendőt, hogy a hasát jobban szabaddá tegye, aztán megragadta kardja pengéjét.

Bal kezével, szemlesütve, a hasát masszírozta.

Hogy kipróbálja, a kard pengéje elég éles-e, kissé lehajtotta bal combjáról a pantallót, s lemeztelenített combján a bőrt könnyedén megvágta. A vér nyomban kitöltötte a sebhelyet, kis piros vérpatakok csorogtak belőle és csillogtak a lámpafényben.

Reiko először látta férje vérét, s a szíve nagyot dobbant. Nézte férje arcát. Az nyugodt elégültséggel figyelte a csordogáló vért. Egy pillanatra – bár tudta, hogy ez csalóka vigasztalás – Reiko megkönnyebbülést érzett.

A főhadnagy átható, merev tekintetével úgy bámulta feleségét, mint egy ragadozó madár. Aztán maga felé fordítva kardját, könnyedén megemelkedett, s felsőtestével a penge éle fölé hajolt. Vállán megfeszült uniformisának szövete, s elárulta, micsoda erőfeszítés mozgósítja minden izmát. Balra célzott, hasa legmélyére. Éles kiáltása belehasított a szoba csöndjébe.

Bár a főhadnagy minden erejét beleadta a döfésbe, mégis az volt az érzése, hogy valaki más mért rá szörnyű csapást – vasrúddal, az oldalára. Egy-két pillanatig forgott körülötte a világ. Nem tudta, mi történt vele. Az öt-hat hüvelyknyi csupasz acél teljesen eltűnt a hasában, és a fehér pólyatekercs, amelyet görcsösen szorított a kezében, közvetlenül a bőrén feküdt.

Magához tért. A penge bizonyára átszúrta a hasfalat, gondolta. Nehezen lélegzett, szíve hevesen vert, s valami távoli mélységből, amelyről alig hihette, hogy még az ő része, rettenetes, utálatos fájdalom tört fel, mintha szétnyílna a föld, és lávává olvadt sziklák ömlenének belőle. A fájdalom iszonyú sebességgel közeledett. A főhadnagy összeharapta az ajkát, és elfojtott egy önkénytelen nyöszörgést.

Ez hát a szeppuku? – kérdezte magában. Mondhatni az abszolút káosz, mintha az ég szakadt volna a fejére, mintha a világegyetem részegen támolyogna. Akarata és bátorsága, amelyet a döfés előtt oly szilárdnak érzett, hajszálvékony acélszálra fogyott, s az a borzalmas gyanúja támadt, hogy e vékony szál mentén kell előre jutni a és kétségbeesetten kapaszkodnia bele. Görcsbe szorult ökle egészen benyirkosodott. Letekintett. Látta, hogy a keze és a pólya, amely a kard pengéje köré volt tekerve, vérben ázik. Ágyékkendőjét is sötétvörösre festette a vér. Döbbenetesen hihetetlennek találta, hogy ilyen borzalmas fájdalom közepette még látni lehessen azt, ami látható, s hogy még létezhessen az, ami létező.

Abban a pillanatban, amikor látta, hogy a főhadnagy a bal oldalába döfi kardját, s arcára a halál sápadtsága hull, mint függöny a színre, Reikónak erőt kellett vennie magán, hogy hozzá ne ugorjék. Bármi történjék is, őrködnie kell. Tanúnak kell maradnia. Ezt a kötelességet férje rótta rá. Szemközt vele, egy gyékénnyi távolságra, megfigyelhette, hogy fájdalmában az ajkát harapdálja. A fájdalom ott dúlt a szeme előtt, feltétlenül, holtbizonyosan. És Reiko nem tehetett semmit, hogy megszabadítsa tőle.

Férje homlokán verejték csillogott. Becsukta, majd ismét kinyitotta a szemét, mintha számot adna magának arról, mi történik. Tekintete elvesztette fényét, s olyan ártatlannak, üresnek látszott, mint egy kis állat szeme.

A fájdalom, amelyet Reiko szemlélt, oly hevesen tüzelt, mint a nyári nap, s merő idegenül állt szemben azzal a bánattal, amely az ő lelkét hasogatta. A fájdalom vég nélkül nőtt, áradt. Reiko látta, hogy férje olyan világba lép, ahol a lét feloldódik a fájdalomban, be van zárva a fájdalom egy sejtjébe, és nincs kéz, amely hozzáférhetne. De ő, Reiko, nem érzett semmiféle fájdalmat. Az ő bánata nem ez a fájdalom. Annyira nem, hogy az az érzése támadt, magas és kegyetlen üvegfal emelkedik közötte és férje között.

Házassága óta férje élete az ő élete volt, és férje lélegzete az ő lélegzete. De most, hogy a szenvedés férje létének igazi valója lett, saját szenvedésében nem találta létének semmiféle bizonyítékát. Most a főhadnagy jobb kezével a pengén, keresztbe akarta vágni a hasat, de a penge beleakadt a belekbe, azok rágabalyodtak, rugalmasan le-ledobták, a főhadnagy megértette, hogy mindkét kezére szüksége van, ha azt akarja, hogy a penge a döfött sebben maradjon. Csakhogy ez nem ment olyan könnyen, ahogy képzelte. Míg bal kezével benyomva tartotta a pengét, minden erejét a jobbjába mozgósítva, jobb felé húzta. A harántvágás három-négy hüvelykkel nőtt.

A fájdalom a belső mélységből lassan az egész hasra kisugárzott. Minden lélegzetvételére, minden érverésére eszeveszetten zúgtak a harangok, ezer harang egyszerre, s egész lénye rázkódott belé. A főhadnagy nem bírta többé visszafojtani nyögéseit. De a penge elérte a köldök magasságát, s ezt észrevevén, elégültséget érzett és bátorságra kapott.

Az ömlő vér mennyisége szabályosan nőtt, s most már az érverés ütemében bugyogott a sebből. A főhadnagy előtt a gyékényt egészen átáztatta a vörös vér, amely a pantalló redői közt felgyűlt vértócsákból csorgott rá. Egy csöpp, mint egy kis madár, Reikóig röppent, rászállt a térdére, foltot ejtett fehér kimonóján.

Amikor végre a főhadnagy egészen fölmetszette a hasát, a penge már alig állt a sebben, ki-kilátszott vértől és zsírtól csillogó hegye. Ám a főhadnagyot most hirtelen heves hányinger fogta el, és rekedt kiáltást hallatott. A hányás a szörnyű fájdalmat még szörnyűbbé fokozta, s a hasán, amely addig nyugodt maradt, görcs hullámzott végig, a seb kitátotta a száját, s a belek kibugyogtak belőle, mintha a seb is hányna. A belek, szemlátomást közömbösen gazdájuk kínja iránt, akadály nélkül siklottak ki és öntötték el a lába közét, kitűnő egészség meg életerő szinte kellemetlen látványát nyújtva. A főhadnagy feje lehorgadt, válla fölemelkedett, a szeme tágra nyílt, s a szájából vékony nyálfonál csorgott. Arany vállpántjai csillogtak a lámpafényben.

Vér volt mindenütt. A főhadnagy térdig fürdött a vérben, és megsemmisülten, erejefogyottan egyik tenyerével a földre támaszkodott. Savanyú szag töltötte be a szobát. A főhadnagy, fejét lóbálva, szüntelenül csuklott, s minden csuklás megrázta a vállát. Egyre jobbjában szorongatta kardja pengéjét, amelynek a hegyét a belek rugalmasan le-ledobták.

Nehéz lenne hősiesebb látványt elképzelni, mint azt, amikor a főhadnagy hirtelen kiegyenesedett, összeszedte minden maradék erejét, és fölszegte a fejét, olyan heves mozdulattal, hogy koponyája hátsó részét beleverte az alkóv pillérébe. Reiko, aki mindaddig szemlesütve állt ott, s hipnotizálva bámulta a térdei felé folyó vértócsát, felriadt a zajtól, és fölpillantott.

A főhadnagy arca már nem volt élő ember arca. Szemei mélyen ültek üregeikben, bőre mint a pergamen, egykor oly friss orcája és szája olyan színű, mint a száraz sár. Jobbja, ahogy fáradságosan szorongatta a pengét, reszketve, de mereven, mint egy bábfigura keze, megemelkedett, s megpróbálta, hogy a penge hegyét a torkának szegezze. Reiko nézte férjének ezt az utolsó, hiábavaló és szívtépő erőfeszítését. A penge vértől és zsírtól csillogó hegye egyszer, kétszer, háromszor, tízszer is célba vette a torkot, de mindannyiszor félre csúszott. A lélekerő, amelynek irányítania kellett volna, már kimerült. A penge hegye az egyenruha gallérját, és a gallérra hímzett rangjelzést döfködte. A kapcsok ugyan nyitva voltak, de a merev katonagallér magától összecsukódott és védelmezte a torkot.

Reiko nem bírta tovább ezt a látványt. Segíteni akart férjének, de nem volt ereje felállni. A vértócsán keresztül a térdein csúszott hozzá, s fehér kimonóját bemázolta a vér. A férje háta mögé vánszorgott, s mindössze annyit tett, hogy széthúzta a gallért. A penge reszkető hegye végre érintkezhetett a csupasz torokkal. Reikónak ekkor úgy rémlett, hogy ő taszította férjét előre, de ez nem igaz. Ez volt a főhadnagy utolsó szándékos mozdulata, utolsó tudatos erőfeszítése. Hirtelen a pengére vetette magát, és az átütötte a torkát. Szörnyű vérsugár lövellt belőle, a főhadnagy előrebukott, aztán mozdulatlan maradt, a penge hideg kék hegye kiállt a tarkójából.

Reiko óvatosan ment le a lépcsőn, a vér csúszóssá tette facipőit. A felső szobában minden elcsöndesedett.

A földszinten világosságot gyújtott, ellenőrizte a vízcsapokat, a gázcsapot, és vizet öntött a parázstartó üst még vöröslő zsarátnokára. A négy és fél-gyékényes szoba nagy tükre előtt megállt, és megnézte magát. Fehér kimonója alján a vérfoltok merész és szertelen rajzzá folytak össze. Amikor a tükör elé ült, a combjaira hideg nedvesség tapadt, a férje vére. Megborzongott. Ráérősen hozzálátott a készülődéshez. Kifestette magát: sok piros festéket kent az arcára, sokat a szájára. Most nem a férjének festette ki magát, hanem a világnak, amelyet el fog hagyni, iparkodásában volt valami pompakereső és színpadias. Mire felállt, a tükör előtt a gyékényt már átitatta a vér. Nem törődött vele.

A toalett után Reiko megállt az előszoba cementpadlóján. Este a férje azért reteszelte el az ajtót, mert fel akart készülni a halálra. Egy pillanatig tétovázott. Kireteszelje-e? Ha zárva marad az ajtó, a szomszédok nem veszik azonnal észre az öngyilkosságot. A gondolat, hogy testük néhány nap múltán bomlásnak indulna, nem tetszett Reikónak. Mindent összevetve, úgy vélte, jobb, ha kinyitja az ajtót... Kireteszelte hát, és kissé kinyitotta a tejüveg ajtószárnyat... Fagyos szél süvített be... Már elmúlt éjfél, senki se járt az utcán, a szemközti nagy ház fái mögött fagyosan ragyogtak a csillagok.

Nyitva hagyta az ajtót, és fölment a lépcsőn. Egy kicsit próbálgatta a járást, facipői már nem csuszamlottak. Már a lépcső közepén megcsapta az orrát egy nagyon sajátságos szag.

A főhadnagy vértengerben hevert. Úgy tetszett, hogy a penge, amely kiállt a tarkójából, még jobban kiáll. Reiko keresztülvágott a vértócsán, leült a holttest mellé, s hosszan nézte férje arcát, amely féloldalt, a gyékényen feküdt. Szeme tágra nyitva, mintha valami magára vonta volna a figyelmét. Reiko megemelte a halott fejét, bebugyolálta kimonója ujjába, letörölte ajkáról a vért, és megcsókolta.

Aztán felállt, kivett a faliszekrényből egy fehér takarót, vadonatújat, meg egy zsinórövet. Hogy kimonója ne nyíljon szét, maga köré csavarta a takarót, s a derekán megkötötte a zsinórövvel.

Körülbelül egy fél méterre férje testétől Reiko leült. Kivette övéből a tőrt, hosszan nézte csiszolt acélpengéjét, és megcsókolta. Az acélnak mintha kissé cukros íze lett volna.

Reiko nem késedelmeskedett. Azt mondta magában, most ő is megismeri azt a fájdalmat, amely az imént oly mély szakadékot támasztott közte és férje között, s ez a fájdalom önmagának része lesz, de ő csak azt a boldogságot látta benne, hogy a maga rendjén ő is beléphet abba a birodalomba, amelyet férje már meghódított. Kínhalált szenvedett férje arckifejezésében volt valami megfoghatatlan, amit most fedezett föl először. Meg fogja oldani a talányt. Reiko úgy érezte, végre képes ő is megízlelni annak a nagy erkölcsi elvnek minden keserűségét és édességét, amelyben férje hitt. Azt, amit eddig csak férje példáján keresztül tapasztalt, most végre saját ajkival ízlelheti.

Reiko a torka tövére illesztette a tőr hegyét, és hírtelen beledöfte. A szúrás könnyű sebet ejtett a torkán. Bár a feje lángolt, a keze reszketett, a pengét jobb felé húzta. Langyos hullám öntötte el a száját, s a szeme előtt, a kibuggyanó vérsugáron keresztül minden vörösbe borult. Összeszedte minden erejét, és a tőrt a torka mélyére szúrta.

Szenczei László fordítása