A valóban jobboldali történetírás szinte teljes hiányának következtében nagy jelentőségű, hogy felkutassunk, s alaposan megvizsgáljunk olyan személyiségeket – jelen esetben a Magyar Apostoli Királyság történelmében –, akik fensőbb ideáinkat jelentős mértékben képviselték. Ezt elengedhetetlenül szükségessé teszi a baloldali történelemszemlélet szinte kizárólagos érvényesülése a témában, ami lehetetlenné teszi a még e tekintetben számításba jöhető kortársaink elvi-eszmei ébredését és történelmi tisztánlátását. A történelemmel való mélyreható foglalkozás esetünkben nem az élet nehézségeitől való elmenekülés álruhája vagy az értelmetlen tudományos ismeret szerzés eszköze. Példákat, mégpedig dicső példákat kell felmutatnunk, egyrészt, hogy erőt meríthessünk belőlük, másrészt pedig, hogy megfelelőképpen megrajzolhassuk egy jobboldali karakter és élet kontúrjait. Eközben figyelemmel kell lennünk arra is, hogy a történelem nem önálló entitás, melynek folyamához alkalmazkodnunk kell, hanem törekvéseink, céljaink kivetülése, s így a különböző történelmi személyeknek, eseményeknek és folyamatoknak annyiféle interpretációja lehetséges, ahány politikai irányvonal a világban megnyilvánult. Ezek közül azonban egyedül a jobboldaliság legesszenciálisabb formája, az ultrajobboldaliság felel meg a Metafizikai Tradicionalitás élet és lét szemléletének.

Történelmi visszatekintéseink során ezúttal a múlt század egyik legjelentősebb jobboldali egyéniségével, cziráki és dénesfai gróf Cziráky Jánossal foglalkozunk. A XIX. században a jobboldaliság még sokkal elevenebben és tisztábban tudott megjelenni, mint a későbbiekben, mivel a Hagyomány szelleme még az élet minden területén, így a politikában is megnyilvánult. Az országnak legitim királya volt, és az 1848-as felfordulásig a feudális rend hierarchiája is nagyjából érintetlen maradt. Bár a magyar géniuszra jellemző módon történelmünk során számtalan lázadás, felkelés zajlott már le eddig is a birodalmiságot megjelenítő király ellen, de a feudalitás iránt megnyilvánuló nagyobb érzék miatt, ez idáig nagyjából fenntartatott a társadalom organikus-hierarchikus egysége. Erre az időszakra a felforgatás erői már elég jelentékennyé duzzadtak ahhoz, hogy a támadást mindkét vonalon a siker reményében indíthatták meg. Gazdasági, szociális, társadalmi és nivellatív értelemben nacionális elvekre, még inkább érdekekre hivatkozva akarták lerombolni az évezredes magyar élet fundamentumát, és a Fény erőinek reprezentánsai helyett a Sötétség és a Káosz embereit a hatalom birtoklásába emelni, ami természetesen így már bitorlássá fajult. E törekvések tehát ekkor akkumulálódtak nemcsak Magyarországon, hanem szinte egész Európában, s a korabeli jobboldal velük szembe még nem csupán a reakciót tudta állítani, hanem egy hiteles, megélt és az Égi Fény által még részben áthatott élet-, és államvalóságot. Ezen utóbbi oldalt képviselő férfiak közé tartozott gróf Cziráky János is, aki – mint az akkoriban ilyen körökben általános volt – a tettek útját járta és nem fejtett ki számottevő teoretikus elméleti munkásságot. Ebből a tendenciából – lévén általános – később igen sok kára származott a jobboldalnak, noha oka sejthető és elfogadható. Az elvi megalapozást, illetve annak részletes kidolgozását tulajdonképpen az tette feleslegessé, hogy azon körök számára, akik ezt kidolgozhatták volna, a hagyományos élet és létforma még megélt valóság volt, s így nem éreztek késztetést – tehát hiányt – ezen feladat elvégzésére. Ennek lesz a következménye az is, hogy jelen írásunkban nem a teoretikus kérdések megvilágítására kívánjuk a hangsúlyt helyezni, hanem megpróbáljuk bemutatni egy hiteles jobboldali élet lehetőségeit, egy de facto még létező, de saját fundamentumáról leszakíttatni akaró Impériumban. Mivel a későbbiekben a Cziráky család más tagjainak életével is foglalkozni kívánunk, nem lesz felesleges röviden áttekintenünk e jeles família korábbi történetét.

Hiteles oklevelekkel általában a XIII. századig lehet visszakövetni a főúri családok geneológiáját, és ez esetünkben sincs másként. A Cziráky Sopron vármegye egyik legrégibb családja, amely az Árpád-kori Vezekényi nemzettségből származott. Nevüket a Czirák (Ciriakus) nevű törzs ősétől nyerték. Első ismert ősük Pouca vagy Pál, akinek nevét 1247-ben jegyezték fel. Vezekényi Dénes (Dionisius Magnus) 1265-ben IV. Béla oldalán hősiesen harcolt a morvák ellen, a Morva folyó mellett, amiért a király további földadományban részesítette. Egyébként Dénesfát, a család egyik ősi birtokát is róla nevezték el. Vezekényi István 1323-ban I. Károly alatt tüntette ki magát, és a család e század végén vette fel végleg a Cziráky nevet. Mátyás királlyal nem volt harmonikus és rendezett a viszonyuk, ami az ismert körülmények miatt igazán nem is róható fel nekik. Az első olyan Cziráky, akiről valamivel többet tudhatunk Cziráky Mózes volt. Korának egyik legnagyobb törvénytudója, aki mint a királyi ügyek igazgatója írta alá az 1606. évi linzi békét. 1608-tól a törvénycikkek módosításán dolgozott, majd 1613-tól ítélőmesterként szolgálta tovább királyát. 1620-ban bárói rangot kapott, és mint a legitim uralkodó elkötelezett hívét Bethlen Gábor lefogadta és fogságban tartotta. Végül 1625-ben II. Ferdinánd a királyi személynöki méltóságra emelte, ám ezt nem sokkal élte túl. Cziráky László és fia, József 1723-ban kapta meg a grófi rangot, és utóbbi később királyi tanácsos is lett. A család más, jelentős tagjaival a későbbiekben bővebben kívánunk majd foglalkozni, annyit azonban már most megállapíthatunk, hogy a családot történetében végig kísérte az uralkodó iránti hűség, és a magyar történelem vitás helyzeteiben mindig a legitim uralkodó, tehát a jobboldaliság pártjára álltak. Mindeközben olyan kiváló családokkal tartottak fenn szoros és jó viszonyt, mint a herceg Eszterházyak.

Ebbe a családba született 1818. december 29-én gróf Cziráky János József Lázár. Apja gróf Cziráky Antal Mózes országbíró, anyja Batthiány Mária grófnő volt. Apja – a család talán legjelesebb tagja – egész életét királya szolgálatára és nemzete vezetésére tette fel, mint korának legtekintélyesebb jogtudósa és politikusa. A családi tradíciónak megfelelően fiát határozott dinasztia-hűségre, és magyar konzervatív katolikus főúri szellemben nevelte. Ehhez ideális módon társult felesége személye, aki a női gyengédség és finomság mintaképe volt. Az erős hit szeretetteljes légkörrel párosult, és ez rendkívüli módon kedvezett gyermekeik, köztük János harmonikus fejlődésének.

Az ifjú gróf a négy alsó gimnáziumot magánnevelő vezetése alatt végezte, vizsgáit pedig a pesti kegyesrendieknél tette le. Ötödik osztálytól ez utóbbi intézményben tanult, és itt kötött életre szóló barátságot gróf Majláth Györggyel, a későbbi országbíróval. A gimnázium kiváló elvégzése után a pesti egyetemre ment, ahol bölcsészetet és jogot hallgatott. Az iskolai évek alatt magánszorgalomból tanult meg németül, spanyolul és franciául, aminek később nagy hasznát vette. Legkedvesebb tantárgyai – a hazai és egyházi jogtan, valamint a latin klasszikusok – mellett minden téren dicséretes eredményeket ért el. A történelemmel is behatóan foglalkozott, de nem öncélú ismeretgyarapításra törekedett, hanem az életre vonatkoztatható konzekvenciákat kívánt levonni belőle, hogy tudatosan és felelősségteljesen felkészülhessen késöbbi hivatására. Bár családja vagyona lehetővé tette volna számára, hogy az élet élvezetének szentelje magát, ő benső szükségletének engedve a lelki önművelésben, és önmaga fegyelmezésében találta meg saját útját. Az így megélt ifjúság lett az alapja a későbbi nagy jellemnek és makulátlan becsületességnek. Diákéveinek 1837-ben lett vége, majd szigorlatait elvégezvén 1838-ban jogtudorrá avatták. Ezen alkalomra írt jogi munkájában nyilvános vitára bocsátott téziseit V. Ferdinándnak ajánlotta, amiért a király nevének kezdőbetűivel díszített briliáns aranygyűrűvel ajándékozta meg.

Tanulmányait végérvényesen 1839-ben fejezte be, majd atyjával külföldi utazást tett látókörének, világlátásának kiszélesítése érdekében. Együtt vettek részt Milánóban Ferdinánd Lombard-Velencei király koronázási szertartásán, majd Rómába mentek, ahol a pápa őszentsége előtt is tiszteletüket tették. Hazafelé jövet Fiumében a szenátus Fiume és Bukári patríciusai közé emelte az fiatal grófot.

Hazatérése után Somsich Pongrác, királyi személynök mellé került, mint ügyvéd-gyakornok, majd az ügyvédi vizsga letétele után Sopron megye aljegyzőjévé neveztetett ki. Politikai pályafutásának megkezdése után, 1840-ben a magyar udvari kancellária fogalmazója lett. Itt – apja után – gróf Majláth Antal főkancellár és közvetlen főnöke, Bartal György udvari tanácsos készítette fel későbbi országmentő és -fenntartó küzdelmeire. Eközben már tevékenyen részt vállalt Fehér-, Sopron- és Vas megye közgyűléseinek munkájában. 1842-ben elnyerte a császári és királyi kamarási címet, majd 1843-ban udvari titkár lett.

Jól látható, hogy családi indíttatásai és saját benső meggyőződései következtében is feltétlen uralkodó- és dinasztiahű volt, ami abban a korban a jobboldaliság, vagy – ahogy akkor nevezték – konzervativitás leglényegibb kritériuma volt. Először az 1843/44-es országgyűlésen vett részt, ahol saját feljegyzései szerint – melyekben önmagáról egyes szám harmadik személyben írt – ,,a politikában konzervatív irányt követett; a katholikus egyház érdekeit pedig szilárd elhatározottsággal védelmezte.”

Röviden ki kell térnünk a kor politikai viszonyaira, melyeket két párt, az aulikus-konzervatív és a reform, vagy szabadelvű párt küzdelmei határoztak meg. A konzervatív irány a feltétlen királyhűség alapján állva ,,a magyar nemzet ősi alkotmányának fenntartását és a vele kapcsolatos nemesi kiváltságok, mint hazafenntartó intézmény fennmaradását tűzte zászlajára”. Szilárdan vallották, ha a kornak általános körülményei módosításokat követelnek, akkor azokat csak és kizárólag az ősi alkotmány életadó és -fenntartó gyökerein lehet megvalósítani. Velük szemben a már említett reformpárt állott, amely a fundamentumot érintő változtatásokat kívánt keresztülvinni, aminek eredményét a későbbi rebellió megfelelően illusztrálta. Tehát még egyrészről a konzervatív párt az örök ideákon nyugvó élet- és világrendet védelmezte, addig a reformerek hithű, megtévesztett és tudatosan romboló szándékú képviselői az országot le akarták szakítani ezen ideák rendjéről holmi ‘új eszmék’ nevében, amit a konzervatív szemléletűek egész egyszerűen kalandorságnak tartottak.

Cziráky a már említett országgyűlésen a főrendi ház – melynek a család örökös jogon tagja – bizottságaiban jegyzőként tevékenykedett, s a Hajdú kerület óhajával megegyező törvénytervezetet készített a Hajdú városok szervezkedésére vonatkozólag.

1845-ben házasságot kötött Petit Verneuili Dezasse Luisa grófné csillagkeresztes és palotahölggyel. Még ebben az évben a pesti királyi tábla ülnökévé neveztetett ki (Baro Tabulae Regiae), ahol az elnökségben gyakran helyettesítette a királyi személynököt. Törekvése ebben az időben is kettős volt, és – mondjuk így – a legkevesebb személyes haszonnal járt a számára, mivel egyrészről Bécs felé – természetesen nem a király irányába – bizonyos engedetlenség jellemezte, s ezért – mint feljegyzéseiben megjegyezte – ,,felülről gyakori nem tetszésben részesült”; másrészről ,,az országban pedig konzervatív elvei miatt sok megtámadásnak volt kitéve; de elég kárpótlást talált elvhű meggyőződésében, valamint az igazság keresőinek és a jog védőinek általa nagyra becsült bizalmában”. 1847-ben részt vett az országgyűlésen és az alsótábla ismert feliratát nem tartotta jogszerűtlennek, amiért némileg eltért a kormány álláspontjától; de konzervatív elveihez és az alkotmányhoz így is hű maradt. Az 1848 márciusi rebellió hatására visszavonult az aktív politika területéről, és csak bírói hivatalát töltötte be továbbra is. Ez a hozzáállás jobboldali szempontból jogos és elfogadható volt, hiszen bár az 1848-as áprilisi törvényekkel az ősi magyar nemesi alkotmány megsemmisült, de az uralkodó legitimálta az új helyzetet. Bírói hivatalát október elejéig viselte, mikor Jelasics akciója, és Lamberg gróf meggyilkolása következtében a királyi táblát ,,minthogy ellenség van az országban” miniszteri leirattal elnapoltatták. A helyzet ekkorra gyökeresen megváltozott, mivel az uralkodó a kormányt már korábban feloszlatta, de mivel az ennek ellenére tovább működött, a neki engedelmeskedőkkel együtt a teljes törvénytelenség állapotába zuhant. Ebből Cziráky is levonta a megfelelő konzekvenciákat, és Pestről Pozsonyba költözött. Mikor a királyi hadsereg bevonult Pozsonyba és annak fővezére császári biztossá akarta kinevezni, ő ezt nem vállalta el; bár élesen szemben állt a felforgatás erőivel, a helyzetet magyar vér ontása nélkül kívánta rendezni. 1849 márciusában ismét Pestre utazott, hogy bírói hivatalát elfoglalja. Ekkor Windishgraetz herceg, teljhatalmú császári katonai parancsnok politikai megbízásokat akart neki adni, ő azonban ezektől határozottan elzárkózott, és csak a pesti tudományos és a budai műegyetem igazgatását vállalta el.

Amikor a lázadó csapatok ismét a kezükbe kaparintották Budát, Cziráky a király hadseregével együtt távozott. Eddigi viszonyulása tehát az eseményekhez ambivalens módon ítélhető meg, mivel bár a felforgatókkal semmilyen szinten nem paktált le, az 1848. december 2-án jure successionis trónra lépett Ferenc József császár és királynak sem nyújtott politikai vagy katonai támogatást. Ez a helyzet az 1849. április 14-i függetlenségi és detronizációs nyilatkozattal kapcsolatban vett gyökeres fordulatot, hiszen ekkor Cziráky felajánlotta szolgálatait a törvényes, bár még koronázatlan királynak.

Májusban Moson megye kormánybiztosává nevezték ki, majd hat héttel később báró Volgemuth és herceg Lichtenstein egyesített hadtestéhez császári és királyi biztosnak osztották be. Így tulajdonképpen a konkrét harci cselekményeknek is részese lett, melyeknek célja a legitim regnálás helyreállítása volt. A hadsereggel ment Magyaróvárról a Bánátba, és mindvégig a nép lecsendesítésén, megbékítésén dolgozott. Akik ezen lépéseket magyartalannak gondolják, azoknak szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy magyarnak lenni nem azt jelenti, hogy vélt vagy valós bajainkért minden legitim uralom ellen fel kell lázadni, és csak a káoszban szabad magunkat jól érezni. Mellesleg Cziráky élete későbbi szakaszában is számtalan bizonyítékát adta kötődésének hazájához, és jó szándékát népe iránt.

1849. augusztusában kerületi főispánként szervezte Mosony-, Sopron-, Pozsony- és Vas megye hatóságait, de amint tömegesen osztrák hivatalnokokat kezdtek küldeni az általa irányított közhivatalokba, azonnal lemondott. Ezt az eljárást magyar főúri mivoltára sértőnek találta, hiszen úgy látta, hogy maradt még annyi tisztességes, becsületes és királyhű magyar az adott megyékben, akikből a közigazgatást meg lehetett volna szervezni. Ezen cselekedete is jól mutatja, hogy mennyire nem igaz az a tendenciózus beállítás, mely szerint az ókonzervatív magyar főurak a bécsi kormány bábjai lettek volna.

1850-ben a rebellió megszűntével a bécsi legfőbb törvényszék magyar osztályának elnökévé választották, így jelentős szerepet vállalhatott az ősiség megszűntével előálló anomáliák orvoslásában, aminek eredményeképpen elnyerte a Szent István-rend kiskeresztjét. Ez év végén a Pest kerületi főtörvényszék elnökévé nevezték ki, amely hivatalát 1854-ig töltötte be. Eközben lett a Vaskorona-rend lovagja, belső titkos tanácsos, valamint a magyar Akadémia is igazgató tanácsosai közé választotta. Mint látható, abban az időben vállalt politikai szerepet, amikor azt egyáltalán nem övezte népszerűség; azon fáradozott, hogy az országot visszaterelje ezer éves útjára, melyről a ‘48-as rebellió felelőtlen provokátorai ‘eredményesen’ letérítették. Feltétlenül hű volt uralkodójához, de hű akart maradni a magyar alkotmányhoz is, így amikor azt tapasztalta, hogy az abszolutizmus, a németesítési törekvések és Magyarország provinciakénti beolvasztása a birodalomba nem átmeneti jellegű, akkor elismertségét, számtalan kitüntetését kockára téve lemondott hivataláról.

A közszolgálattól való visszavonulása után társadalmi tevékenységet fejtett ki, és az országos és Fejér megyei gazdasági egyesületekben tevékenykedett. Célja a nemzet törvényes állapotának helyreállítása volt, amelyet a kötelességek teljesítése és a jogok gyakorlása terén egyaránt keresztül akart vinni. Konzervatívok általános törekvése ezzel összhangban az uralkodó és a nemzet között egykor állt híd revitalizációja volt, hogy ezáltal az uralkodó akaratából és a nemzettel együtt orvosolhassák a fennálló tarthatatlan helyzetet. Sajnálatos módon a bécsi demokrata pártból kikerült Bach – akiről magát a korszakot is elnevezték – igyekezett a magyar főurakat az uralkodótól távol tartani. Emiatt a magyar főnemesek csak a Felség magyarországi látogatásait használhatták fel arra, hogy a szálakat erősíthessék, és álláspontjukat kifejthessék. Általánosságban a németesítési törekvéseket egész egyszerűen sértőnek találták, és például maga Cziráky a Magyar Tudományos Akadémia esetében sikeresen is védekezett ezen tendenciák ellen. A helyzetet tulajdonképpen igazságtalannak tartották, mivel úgy látták, hogy egy töredék hibája miatt az egész nemzet bűnhődik.

A már említett császári látogatások közül az első 1856-ban, az esztergomi bazilika felszentelésének alkalmából történt, ekkor azonban a főuraknak nem sikerült eredményeket elérniük. Amikor 1859-ben a birodalom főméltóságai ismét összegyűltek, melyre apropót Scitovszky prímás aranymiséje szolgáltatott, Cziráky pohárköszöntője meglehetős felháborodást szült, mivel így fejezte azt be: ,,Megfogyva bár, de törve nem él nemzet e hazán.”. E tüntető megnyilvánulás hatására Rechberg miniszterelnök kifejezésre juttatta rosszallását: hogy mondhat ilyen izgató beszédet egy belső titkos tanácsos; mire Cziráky így válaszolt: ,,Előbb voltam magyar és hazafi, ezt meg is akarom tartani.”. Ezek fényében, akik addig szolgai meghunyázkodásnak tartották engedelmességét, azok ráébredhettek, hogy ő a töretlen dinasztiahűség alapján állva ragaszkodik az ősi magyar alkotmányhoz, s mikor ezt tíz év után sem adták vissza, akkor lemondásán felül még egy pohár bor mellett nyíltan tiltakozott is az ország és a birodalom vezetői előtt.

1860-ban az októberi diploma helyreállította az alkotmányt, ennek folytán Cziráky elfogadta az országbírói kinevezést. Az osztrák törvényeket Magyarországon nem tekintette jogérvényesnek, és ezért sürgette a hazai törvénykezés visszaállítását. Mikor ezt Bécs elutasította, ismét lemondott hivataláról. Ezután Fejér megye főispánjává nevezték ki, ahol a már említett ’48-as áprilisi törvények értelmében tevékenykedett, mivel ezek voltak az utolsó valóban magyar törvények, amelyeket az uralkodó szentesített. Az 1861-es országgyűlésen a főrendi ház tárgyalásain a felirati párt tagjaként vett részt, amely feliratban kívánt az uralkodóhoz fordulni – akit a határozati párttal ellentétben valóban uralkodónak ismert el – az ország ügyeinek rendbetétele érdekében. Az országgyűlés beszüntetése után – az ügyek menetének visszásságát látva – lemondott főispáni székéről is.

Deák Ferenc 1865-ös húsvéti cikke nyomán kialakult közhangulat – hogy a királlyal való viszony rendeződjék – hatására a Pesten megnyitandó országos gazdasági kiállításra a Felséget meghívó fényes küldöttség vezérszónoka Cziráky gróf volt. Ez év októberében főkamarásmesterré, majd az újra megnyitott országgyűlés főrendi házának másodelnökévé nevezték ki, amely hivatalt haláláig minden országgyűlésen viselt. Gróf Majláth Antal halála után királyi főtárnokmester lett, majd a Szent István-rend nagykeresztjével is kitűntették. 1867-ben Ferenc József királlyá koronázása alkalmából az aranygyapjasrendet nyerte el, ami tulajdonképpen a Habsburg-Lothringen dinasztia tagjainak rendje volt. 1869-ben IX. Pius pápa is kitüntette a Szent-Gergely-rend nagykeresztjével.

Az úgynevezett kiegyezés némely része Cziráky és a konzervatívok elképzeléseitől eltérő módon jött létre, mert ők nem francia mintára, a kormány és a parlament jogkörének kiterjesztésével akarták azt megvalósítani, hanem a magyar alkotmány mintájára. Ez a liberális elveknek ugyan nem felelt volna meg, de a magyar géniusznak igen: így az ország erős, gazdag és magyar maradhatott volna.

1867-től kezdve a király koronázási esküje által szentesített új parlamentáris alkotmány törvényei szerint tevékenykedett konzervatív elveinek figyelembevételével. Állásaiban ,,ritka szakismerettel, sok tudománnyal, páratlan igazságszeretettel és példás odaadással fáradozott.” Szinte nem volt olyan nyilvános vagy bizottsági ülés, melyen ne vett volna részt, a kortársak tanúsága szerint a főrendi ház és gróf Cziráky János neve egybefonódott. Az ő elnöklete alatt zajlottak a horvát ‘kiegyezési’ tárgyalások, valamint a Fiume ügyét tárgyaló bizottság ülései is. Eközben megyei kötelezettségeit sem hanyagolta el, mivel minden területen fékezni próbálta a haladásnak nevezett degenerálódási folyamatot. Jó példája volt ennek a Kossuth Lajos születésének 80. évfordulóján történt eset, mikor általános követelés volt – persze nem konzervatív körökben –, hogy a törvényhatóságok ez alkalomból üdvözlőiratban fejezzék ki szerencsekívánalmaikat a forradalom vezetőjének. Fejér megyében is megtették ezt az indítványt, mégpedig úgy, hogy egyhangúlag mondassék ki a határozat. A közfelkiáltások közepette felállt Cziráky és kifejtette, hogy: habár Kossuth Lajosnak a haza történetében elévülhetetlen neve – tehát nem érdeme – van, de mivel Magyarország törvényesen megkoronázott királyának ez ideig meg nem hódolt, azt elismerni vonakodik: ő mint dinasztikus érzelmű magyar, ki egyszer s mind a királynak felesküdött tanácsosa, az indítvány ,,egyhangú elfogadása ellen tiltakozik”. Parlamentáris rendszerben ennél többet nemigen tehetett, s így az indítványt végül, mint a többség akaratát küldték el.

A főrendi házban a túlköltekezés és az adóságok felhalmozása ellen tiltakozott. Ennek okait a következőkben határozta meg: (1) ,,a nagy adó a nemzetet elszegényíti”; (2) ,,a kölcsönök polipkarjaiba jutott ország a külföldi bankárok adófizetőjévé, a börze játékszerévé alacsonyul; a pénzkufárok a nagy kamat mellett a nemzetet ősi jellegéből is kivetkőztetik, szabadságának gyökérszálait lassan elmetélik”. S ezért – látva a fokozódó deficitet – takarékosságot javasolt, ami megelőzhette volna – legalább részben – a szabadkőműves-kapitalista-zsidó térnyerést hazánkban. Mivel azonban a megfontolt konzervatív jobboldali politikai irány hívei már akkor sem voltak túlsúlyban, így a romboló tendenciákat meggátolni nem, csupán fékezni tudták.

A politikai vonatkozású katolikus ügyekben rendkívül határozottan foglalt állást. Ezen állásfoglalásának célját a Szent István Társulat 1873. évi közgyűlésén így foglalta össze: ,,ha azon áramlat, mely Európaszerte a katholicismus jogai és intézményei megtámadásában nyilvánul, és az államnak mindenhatóságra emelése által az egyházat lenyűgözni igyekszik, hazánkban is hullámokat verne, a lelkes katholikusok phalanx-szá tömörülnek, hogy szóval és tettel, szellemi tehetségeikkel és vagyonukkal gátot emeljenek amaz áramlat elterjedése ellen.”. Tagadta a szekularizált állam beavatkozási jogát az egyház életébe, ezért ellenezte például, mikor a katolikus alapítású pesti egyetemet a hatalmaskodó közoktatásügyi miniszter eredeti jellegétől megfosztotta, ami ellen minden évben óvást is emelt. Legérzékenyebben azonban egy 1883-as törvényjavaslat érintette, mely engedélyezte volna a keresztények és a zsidók közti polgári házasságot. ,,Ez az ő lelkét teljesen felháborította, mert remegett még a gondolattól is, hogy szeretett nemzete elcsenevészszen, ősi jelleméből kivetkőztetve, a kozmopolitaság posványába süllyedjen.” Ezért ez ellen a javaslat ellen zászlót bontott a főrendi házban, és a miniszter túlfeszített erőlködése ellenére kétszer megbuktatta. Ebben segítségére volt az akkor még némileg tisztábban látó közvélemény is, hiszen a demokráciára hivatkozó miniszternek több ezer tiltakozó levelet nyújtott át, melyeket az emberek neki és konzervatív elvbarátaiknak küldtek. Pesten és vidéken egyaránt ,,tömegek” imádkoztak a javaslat megbuktatásáért. ,,Így hozta mozgásba Cziráky befolyása az eget, a földet, hogy hazáját, nemzetét az elpogányosodástól megmentse, a kath. egyház hetedik szentségét megvédve, a családi élet szentélyének feldulatását elhárítsa. És január 12-én győzött…” Az öröm hatalmas volt, hogy a nemzet géniusza felett gomolygó viharfelhőket az állhatatos és idős kora ellenére is erőteljes grófnak sikerült elkergetnie.

Ezután beszámolt királyának a fényes győzelemről, majd 1884. február 9-én a ,,királyok Királya magához vette, hogy neki a győzelmi pálmát megadja.”

Már jóval halála előtt, 1853-ban végrendelkezett, melyben gondoskodott családjáról, és így okította utódait: ,,Emlékeztetem mindkét nembeli magzataimat az Isten félelemre, ha fölserdülnek, valamint a Felséges uralkodó Ház iránti tántoríthatatlan hűségre, melyet elődeink minden századokon által, minden körülmények között tisztán és szeplőttelenül megőriztek, drága Magyar Hazánk valódi szeretetére és mindezekben Családunk polgári és keresztény erényekben tündöklő Csillagára, halhatatlan emlékü nagy Atyjuk, szeretve tisztelt édes Atyám, Gróf Cziráky Antal példájára, hogy dicső nyomdokait ama nagy hazafinak követve, méltó utódjai lehessenek, és általa fénybe helyezett Családi név szégyenére soha ne válljanak. Szeretett leányaimat pedig édes anyjuk és nagy anyjuk Cziráky Mária erkölcsös és férjeiket boldogító derék házi asszonyoknak példáira utalom…”

Halálát az egész ország meggyászolta. Az ország főurai, egyházi vezetői, de még maga a pápa őszentsége és Ferenc József őfelsége is megemlékezett a megboldogult grófról. Minden országos lap beszámolt a gyászos hírről, bár a liberálisok igen sajátos módon tették ezt, hiszen azt remélték, hogy gróf Cziráky Jánossal sírba szállt a régi Magyarország is. Sántikáló érveléseik mögül azonban kitűnik, hogy ők is tisztelték és irigyelték az elhunyt mágnást. Ezt az Összetartás című lap ekkor így fogalmazta meg: ,,Hány üresfejű darwinista irigyelhette ezt a teljes tökéletes embert, ki ép oly közel állt Isten hasonlatosságához, mint Darwin tanítványai a majmokhoz.” S aki földöntúli méltóságát még ravatalán is megőrizte, amiről az egyik kortárs szemtanu így számolt be: ,,Sohasem láttam még daliás aggférfiut szebben nyugodni a ravatalon, mint gróf Cziráky Jánost. A tiszta ezüst szakál és haj, a nyugodt szép férfias vonások ritka harmoniában vannak a zászlós-uri díszmagyar öltözettel és a fényes rendjelvényekkel, melyeknek tulajdonosa volt.”

Úgy véljük nem lesz itt felesleges röviden kitérnünk a gróf magánéletének néhány tanulságos vonására, hogy teljes képet kaphassunk életéről és személyiségéről. Általánosságban jellemző volt karakterére, hogy egzisztenciája nem szakadt szét a köz- és a magánéleti szféra között, hanem azok harmonikus egységet alkottak. Jellemző volt rá egy sajátos és igen erős szociális érzék – a rendkívüli imperiális és feudális érzék mellett –, amely előzékeny szívélyességgel és segítőkészséggel párosult. Jól példázza ezt egy a Papok lapjában megírt történet is: ,,A szegények prókátora, ez volt a neve, így ismerte őt a nép (Pesten laktában). Egy reggelen a gróf – mint az rendes szokása volt – templomba ment szent misére. Hatvanutcai palotájának kapuja előtt egy sereg szegény ember állt és várakozott. Cziráky hozzájuk lép és kérdi: kit keresnek? A szegények prókátorát – volt a válasz. – No hát akkor – ugymond – jöjjenek, mert az fenn lakik az emeleten. – És fölvezette őket és mindegyiknek kihallgatta baját és elvállalta ügyét, – még stemplire valót is adott mindegyiknek és azzal a maghagyással bocsátotta haza őket, hogy tizennégy nap mulva jöjjenek el, akkor már majd megtudhatnak valamit pörük állásáról. És a nemesszívű gróf maga csinálta meg klienseinek fölterjesztését, azután ügyvédjével intéztette el a dolgot.”

Az állami és társadalmi élet számos területén támogatta az általa szükségesnek ítélt törekvéseket. Így anyagilag segítette a helyi rendőrséget és tűzoltóságot, valamint saját költségén iskolákat építtetett és egy apácazárdát is alapított. Országos ügyei mellett pedig – ha tehette – a helyi közigazgatásban is részt vett. Lovasberényi birtokát és gazdaságát mintaszerűvé tette, és nagy közadományai ellenére a család anyagi helyzete még inkább javult. A pénzpazarló, egészségemésztő mulatságokat és a modern pénzspekulációt megvetette. Váltót nemhogy nem írt alá, még kezébe sem vett soha. Kedélye egész élete során ,,valami szent vidámsággal vegyült komolynak mondható”, amely kedély igen mélyen gyökerezett rendezett főúri életfelfogásában. Családja körében így szeretve és tisztelve, a közéletben pedig megkérdőjelezhetetlen becsületessége révén mély tisztelettel és megbecsüléssel övezve élte le életét.

Végül még szót kell ejtenünk vallásosságáról, mely gyémánt szilárdságú jellemének fundamentuma volt. A katolikus vallást már gyermekkorának klímájával szívta magába, majd későbbi tanulmányaival szikla-szilárd alapokra is helyezte azt. Meghatározott, jól körvonalazott személyiségét, mely az emberi élet és világ hullámzásaival dacolva képes volt fönntartani az örök ideák uralmát, így építette fel. A vallásosság egész lényét áthatotta és irányította, ami már az ő korában sem dívó hűségét az egyházhoz törhetetlenné tette. Olyan intenzív módon volt képes imádkozni, hogy a külvilág ilyenkor megszűnt a számára. Vallását, amely 1848-ig Magyarországon uralkodó vallás (religio dominans) volt, minden romboló támadás ellen védelmezte. Ilyen, szinte megdöbbentő eset volt, mikor az 1870-es automatikus tanácskozáson az a szabadelvű javaslat látott napvilágot, amely szerint az egyházkormányzási jogot népképviselet által kellene korlátozni. Cziráky természetesen rendkívüli vehemenciával lépett fel ez ellen a törekvés ellen. Ennek eredményeképpen, a vitákban megnyilvánuló hittudományi jártasságának és atyai jóakaratának hatására, mely mentes volt a kevélységtől és a fennhéjázástól, ekkor még nem születtek az isteni elvekkel ellentétes emberi döntések. A társadalmi életben a Szent István Társulat elnökeként küzdött a katolikus hitelvek érvényre juttatásáért. Ez a küzdelem főleg az írott sajtó és a könyvkiadás területén zajlott, ami már akkor is egyre inkább a rombolás erőinek a kezébe került. Cziráky ezen a területen is fékezni próbálta az egyre inkább elhatalmasodó Kali-Yuga tendenciákat.

Összegzésül elmondhatjuk, hogy gróf Cziráky János azon magyar politikai személyiségek közé tartozott, akikre az ultrajobboldali alapállású emberek méltán emlékezhetnek, hiszen őrá valóban érdemes emlékezni, mégpedig mint dicső és méltóságteljes példájára ama régi magyar típusnak, mely ebben az országban mindig, és minden körülmények között abban az irányban működött, hogy itt rend, tisztaság, igazságosság és egy fényteljes boldog harmónia legyen. Emlékezzünk hát rá így, és ne felejtsük el soha!

Felhasznált irodalom:

Edelmann Mihály: Cziráky-gyász 1884-ben. Szombathely 1885.

Szapori N. Imre: A Vezekényi nemzetség és a gróf Czirákyak In.: Turul I.-évf. 1-2. Szám

Nagy Iván: Magyarország családai III.