Ahogy telnek az évek, Nae Ionescu professzor „legendája” egyre nagyobb rejtéllyé válik
azok szemében, akik nem ismerték és nem hallgatták logikai, ismeretelméleti és metafizikai
előadásait a bukaresti bölcsészkaron. Miként magyarázhatjuk azt a szinte frenetikus
lelkesedést, áhítatot, szeretetet, amely elsősorban, de nem kizárólag diákok részéről,
1925-től kezdődően haláláig körülvette? Ki volt ez az ember? Mit csinált? Mit írt?
Nae Ionescu nem írt „könyveket”. Szerinte egy filozófus könyvei személyes gondolkodásának „rendszerét” készítik elő és mutatják be; egy filozófus pedig csak akkor, abban a pillanatban alkothat „rendszert”, ha megbizonyosodott róla, hogy az élet már nem taníthatja semmire. Nae Ionescu gyakran ismételte, hogy minden filozófiai rendszer sírkő egy filozófus számára.
Igaz ugyan, hogy néhány könyvet kinyomtattak – éspedig hármat (A logika története, 1941; Metafizika I–II., 1942–43), de a halála után, s előadásokat tartalmaznak, amelyeket volt diákjai adtak ki. Ami drámai kritikai, teológiai és kultúrfilozófiai írásainak gyűjteményét illeti, A szelek rózsája (1935) cím alatt került kiadásra, Al. Rosetti professzornak, a „Nemzeti Kultúra” Kiadó igazgatójának javaslatára összeállítva. De nem hiszem, hogy e néhány kötetnyi olvasmány, amelyekhez még hozzá lehetne tenni a csak néhány kézirat formájában létező, Die Logistik als Versuch einer neuen Begründung der Mathematik (1919) című müncheni doktorátusi dolgozatot, képes volna megmagyarázni vagy igazolni Nae Ionescu professzor „legendáját”. Lehet, hogy valaki, aki számára hozzáférhetővé válna az a sok száz írás, amely a Cuvântulban, a Predaniában és más periodikákban név vagy álnév alatt jelent meg, lehet, hogy csak ilyen szerencsés olvasó tudná megérteni, hogy miben rejlik Nae Ionescu kulturális jelensége.
Elsősorban felfedezné, hogy a Professzor mennyire megelőzte az 1945 után divatba jött filozófiákat. úgy tanított filozofálni, hogy a személyes történések „azonnal”-jából kell kiindulni, és emlékeztetett arra, hogy egy gondolkozó minden szabadságot megengedhet a spekulációban, kivéve az élettel való nemtörődés szabadságát. Mind előadásai megszervezésének és egyetemi előadássorozatainak mind írásainak a módja sokkal inkább az 1950–60-as évek stílusát idézi, mint az 1925–40 közötti időszakot. Szigorú anélkül, hogy dogmatikus lenne, illetve, hogy a kényszerítő és angyali világosságú logikai eljárások bűvöletébe esne, ámbár lelkesedett a konkrétum erős tiszteletlenségéért, az „élő rendszerek” kimeríthetetlen kreativitásáért, a vegetáció morfológiájától a kulturális intézményekig, – Nae Ionescu a szemináriumon megkövetelte a diákoktól, hogy még a legrejtettebb célzásokat is a Regulæ ad directionem ingenii alapján fejtsék ki és tudják igazolni, ugyanakkor pedig nyitó előadásokat tartott a „Szeretet mint a megismerés eszközé”-ről, a „Divat a filozófiában”-ról, „Faust és az üdvözülés problémájá”-ról, „Nietzsche migrénjei”-ről.
Hasonlóképpen érdeklődött a vallási és teológiai problémák iránt, noha részben érezhető volt 1920–1930 történelmi momentuma – a neo-tomizmus felkapottsága, a dialektikus teológia kezdetei, Martin Buber népszerűségének növekedése, Kierkegaard felfedezése –, ennek ellenére inkább 1945–1960 időszakának sajátos vallásos problematikájához kapcsolódott (például órigenész és az apokatasztázis, a Kabbala és a rajnai misztikusok, a „népi” liturgiák, a vallásos szimbolizmus etc.).
Ami Nae Ionescu írásmódját illeti, egy törést jelentett a román akadémiai hagyományban, és bizonyos mértékben az európaiban is. Először is, a (rövid!) újságcikkekben való „filozofálást” addig nem tette más, csak Unamuno és Ortega y Gasset. Azonban különösen az akadémikus zsargontól való emancipációja („én úgy írok, mint egy szatócs”, mondotta) és a hagyományos retorikus eljárások tagadása vezetett végzetszerűen Nae Ionescu „kompromittálódásához” a kollégák szemében. „Nem komoly”, mondták; „nem tudományos” – a „tudomány” ebben az esetben tudós megjegyzéseket, bibliográfiát és különböző nyelveken való idézeteket jelentett. S hasonlóképpen kompromittálónak tűnt a „tudósok” szemében is meditációi és kommentárjai miatt, amelyek „triviális témákban”, vagyis napi történetek kapcsán hangzottak el.
A második világháborútól kezdve azonban körülbelül ezt teszik a gondolkozók, kritikusok, írók: mindennapi dolgok felett gondolkoznak, „triviális témákat” kommentálnak. és nem óhajtanak nagy példányszámú újságoknál közreműködni, politikai kampányban vagy bármilyen nyilvános felvonuláson részt venni. Jelentős filozófusok, hívők vagy agnosztikusok – Heidegger, Jaspers, Gabriel Marcel, Ricśur etc. –, vallási problémákat elemeznek, oly módon, amely nem emlékeztet Szent Tamásra vagy Bergsonra, de akár Schleiermacherre vagy Rudolf Ottóra sem, viszont annál inkább Nae Ionescura. Valójában, a Professzor halála előtt egy évvel elhatározta, hogy két könyvet ír: egy Kommentáriumot Szent Pál leveleihez és a Kozmoszba való leesést, amely utóbbi egy tucat összeszerkesztett levél, melyek nagyobb része egy barátnőhöz írodott. (Nae Ionescu Szent Pált tartotta a legnagyobb keresztény gondolkodónak – jóllehet nem azért, mert nagyobb filozófiai tehetséggel rendelkezett, mint Szent ágoston, órigenész vagy Szent Tamás, hanem, mert rámutatott arra, hogyan lehet teremtő módon filozofikusan gondolkozni a Megtestesülés után.) Ha be tudta volna fejezni ezt a néhány könyvet, ma hány filozófus, vagy akár filozófus professzor nem irigyelné művét „stilisztikai” újszerűsége és modernitása miatt?
Nyilvánvaló azonban, hogy addig, amíg a szövegekhez nem lehet hozzáférni, Nae Ionescu „legendája” zavarba ejtő marad, vagy irritálja mindazokat, akik nem ismerték. Egyelőre, nem tehetünk semmit; nekünk is, akik ismertük és másoknak is várni kell. Egy dolog azonban biztos: eltelt 30 év Nae Ionescu halála óta, és ahelyett, hogy írása és gondolkozása egyre láthatóbban az 1925–1940-es évek alkotásainak „korlégkörét” kezdené reintegrálni, újszerűségét, eredetiségét, gazdagságát pontosítja. Nem mondják-e, hogy minden szerző „purgatóriuma” 30 évvel meghosszabbodik a halála után? Alig 30 évvel később lehet látni, hogy műve érdeklődést mutat-e az új olvasó generáció számára, s hogy van-e esélye „ellenállni” az időnek? Hányan vannak most a népszerű európai írók és gondolkozók között, akik reménykedni mernek, hogy 30 évvel a haláluk után is ennyire aktuálisak lesznek, mint napjainkban a filozófus Nae Ionescu?
Chicago, 1970. február 28.
(Ford.: Tárkányi Beatrix)