Az árulás1) Az árulás a közösségből való kiszakadás. Egy egyén a közösség alapján definiálja magát. Nem létezik abszolút egyéni realitás, egyedül a közösség valósága (a sorsközösségé, a szeretetközösségé stb.). Elválni a közösségtől annyit jelent, hogy többé nem úgy beszélsz, nem úgy érzel, nem úgy gondolkodsz, nem úgy cselekszel, mint az, vagyis nem ismered az egyetlen abszolút igazságot; mint az eretnekek. Tehát egy abnormalitás.
2) Az okok nem érdekesek, az árulás szándékai sem, de még ennek büntetése sem, mert a tény önmagát értelmezi. Az árulóval szembeni magatartást nem én vagy más mondja meg, nem én vagy más határozza meg, hanem a tény önmagában kötelez arra, hogy megszakítsam a kapcsolatot egy olyan egyénnel, aki nem létezik többé. Kapcsolatot tartani vele annyit jelent, mint elárulni a közösséget, elárulni saját ügyed.
3) Árulás és áttérés. Az áttért az egyik közösségből egy másik közösségbe lép, míg az áruló elszigetelt, függő helyzetben lévő marad. Több áruló nem képes közösséget alkotni, mert közösségük alapjában nem egy pozitívum, hanem egy negáció áll.
. A nemzet A XIX. század a nacionalizmus, a nemzeti Állam századaként ismert. A nemzet az Állam és az állampolgárság eszméjén alapul, mert az Állam nem egy organikus valóság, hanem bizonyos területen lakó egyénekből áll, anélkül, hogy eredetük ugyanaz volna, ámde ugyanazon és az Állam által adományozott előjogokkal rendelkeznek.
Példának okáért: az 1923-as alkotmány az Államot jogállamnak tekinti. Valamennyi lakos, aki a román Államot alkotja, román; habár nem mindannyian román eredetűek, az Állam mégis bizonyos előjogokat ad, bizonyos törvényekbe foglaltan. Az alkotmány tehát jogtörvényű, nem organikus.
A XX. század másképpen interpretálja a nemzetet és a nacionalizmust. A nacionalizmusnak organikus támasza van: a nép. Mi a nép? Minden nemzet csak viszonylagos módon körvonalazott (ismeretelmélet); ehhez hasonlóan a nép is. A nép egy organikus valóság: él, növekszik, meghal. A nép olyan, mint egy kutya, aki lát, ismer, de nincs önismerete. A kutya objektum a körülvevő világban, míg az ember szubjektum és objektum is, vagyis tudása és megismerése is van. Az ember és a kutya között, noha mindketten organikus valóságok, fundamentális különbség van.
Amikor egy nép megismerni kezdi önmagát, többé már nem nép, hanem nemzet, vagyis szellemi valóság, előzőleg ismeretlen öntudat. Egy nemzetnek, mint organikus és szellemi közösségnek természetes törvényei vannak. Ezeket a legjobb formában kell megvalósítani, mert megvalósításukban nem lehet kompromisszum. Legjobb formában való megvalósításukat hívják ideálisnak. Egy nemzet időben és térben, történelemben, örökkévalóságban él. A legnagyobb közösség, aminek az ember része, a nemzet. Ezenkívül az ember különféle közösségekben él: család, egyház, munkahely stb. Az egyház és a nemzet az ortodoxoknál egybe esik. A történelemben, az egyén számára, a nemzet tehát abszolút.
Mivel a nemzetnek természetes törvényei vannak, azok alapján érvényesül, nem pedig úgy, ahogy mi akarjuk. E törvények tekintetében az igazság nem individualitásunkban, hanem a közösség egyetértésében rejlik, abban, amit a nemzet gondol. Például: minden román Egysége egy természetes törvény volt, nem az emberek kívánsága (politikai motívum). Isten egyetlen kötelezettséggel alkotta a nemzeteket: megvalósítani az egyetlen természetes törvényt, amelyet Isten beléjük helyezett. Példa a tálentumok esete, akik tehetségükön keresztül realizálják Istent a történelemben, a jelen időben; nem a jövőben, amikor majd pásztorrá és birkanyájjá válnak, úgy realizálva az Istenre alapozott természetes törvényt, mint minden Istentől elhagyott exisztencia. Egy nemzetnek tehát saját természetes törvényei szerint kell megvalósulnia.
Minden nemzet az exisztencia egy irreduktíbilis módját testesíti meg. Az egyik néptől egy másik néphez való költözés például lehetséges, de egyik nemzetből egy másikhoz való átállás lehetetlen. Egy nemzet meghalhat, de nem tud megváltozni. A nemzet karaktere voltaképpen offenzív és imperialisztikus. Ő egy olyan organizmus, amely csak expanzióban, vitalitásban, dinamizmusban tud élni. És mi kifogásolni való lehet más nemzetekhez való viszonyát illetően? A nemzet irreduktibilitása.
a) Nem engem érint a nemzet vitalitása és offenzívája, hanem őket. Nekik kell hozzám alkalmazkodni.
b) Olyan történelemben élünk, ahol bűn és folyamatos harc van, ahol cselekvésünkkel kell elnyernünk a létezéshez való jogot. (Ha létezéshez való jog nem lenne, akkor angyalok lennénk, és nem állnánk bűn alatt és történelemben!)
Ez a világ igazi megérthetősége a történelemben. Másképpen felvetni a problémát bestialitás; akik így tesznek vagy tudatlanok, vagy gyengeelméjűek. Következtetésképpen, aki Istent akarja realizálni, nem tudja másképp megtenni, csak kívülről hódítva, másokat bekebelezve; mert a nemzet dinamika, offenzív és imperialista élet. Más szavakkal, a nacionalizmusban nem létezik jóság és védekezés, mert a nemzet, amely ilyen pozíciót venne fel, szolgasorsra jutna. Példának okáért: minden kulturális, politikai stb. életforma organikus módon születik, egy bizonyos helyen, de természetes módon törekszik arra, hogy más helyeket és nemzeteket, amelyek nem sajátjai, uraljon.
. Il fenomeno legionario.
Parma, 1998, Quaderni del Veltro XXXIV, pp. 87–91.
(Csíkszereda, 1938 májusában)
Ford.: Tárkányi Beatrix