A függetlenség elnyerését jelző philadelphiai Szabadság harang megkondulása óta a millenniumi elnökválasztás az USA legnagyobb botránya. Skandalum, mert alapjaiban rázta meg az alkotmányosságot, az elektori választási rendszert.
A legyezőpálmák árnyékában tartott kaliforniai újraszámlálással az állam fundamentumát csáklyázta az Al Gore-Libermann páros. A vesztes liberális oldal tollforgatói is aránytalannak, elavultnak és ordítóan igazságtalannak címkézték a szavazás hagyományos technikai mikéntjét. De – úgy látszik – hiába „negyedik hatalmi ág” a média, mégsem mindenható, mint a Jóisten.
Még Amerikában sem.
Kétségbe vonni a president legitimitását annyit tesz, mint kikezdeni a mindenkori első számú amerikaiba vetett össznépi bizalmat. Az amerikai közszellemet. “In God We Trust” – hirdeti a dollárra nyomtatott felirat. „Istenben bízunk, de önmagunkat istenítve döntünk saját sorsunkról, mi, a csillagos-sávos lobogó Nemzete. Így lesz „isten akaratából” eredő hatalom letéteményese egy demokratikus voks győztes befutója. „Istenek” vagyunk, ezért az eredmény is szent és sérthetetlen. A Demokrata Párt jelöltjeinek időhúzási – és talán manipulatív – manővere nem vette figyelembe a néplélek e sajátságát. Aztán döbbent a sajtó, mikor a „szamárpártiak” is méltatlannak találták kedvenceik csalásszagú akadékoskodását. Ez az utóvédharc a bukott duett presztízsvesztését eredményezte. Gyerekes volt Al Gore, olyan kisfiúnak tűnt, aki a szabályokat is felrúgja, hogy nyerhessen.
Ezen a roppant területen, ahol az Appalache-hegység ágaskodó vonulatától a Nagy Medence teknőjéig száll a nashville-i countryzene, szükség van a legkisebb közös többszörösre: egy uralmában kikezdhetetlen vezetőre. Hiszen 256 millió polgárt kell egyesítenie és törvényesen képviselnie az elnöknek. Képviselni bizony, mert emlékezzünk: a „no taxation without reprezentation” jelszó szülte a Függetlenségi Nyilatkozat szövegét.
Míg az első hajó, a “Mayflower” kufár telepesei északon puritanizmust plántáltak Új-Anglia földjébe, a Dél arisztokratikus, ízig-vérig angolszász társadalmat épített. Richmond, a Konföderáció fővárosa olyan, mint egy sussexi kisváros. A klinkertéglaház, a köztéri pázsit és a mélyszürke utcaszegély díszleteit konzervatív, republikánus érzelmű emberek lakják. Amit bizonyít Samuel A. Stauffel ötvenes években közzé tett adata, miszerint a déliek kilenctizede még az egyetemi katedrára sem engedne vörös tanárt, a megkérdezettek háromnegyede pedig az állampolgárságtól is megfosztaná a kommunistákat. Ez tény. Lee tábornok katonáinak leszármazottai nem felhőkarcolók tövében kábítószereznek, nem gyorsétteremben csámcsognak, és nem bámulják naphosszat a fogyasztás bálványának vibráló neonreklámjait. Ők juttatták George W. Busht a Fehér Házba.
Nem a peremterületen élő nagyvárosi jenkik, a vízparti sáv nyegle világpolgárai, hanem az ország belső tartományain, a prérin legeltető cowboyok. A csizmás tehenészlegények bizony, s a Gaia ölén fakadt termékenység haszonélvezői, a szántóvető farmerek. Azok, akik traktorok nyergében ülve nem szakadtak el a rögtől, akik tudják, milyen egy szétmorzsolt árpaszem. Búzát és békességet arattak ezek a kockásinges falusi, tanyasi földművesek.
És a külvárosi kerületek művelt, jómódú urai is ünnepelnek, akik megunták, hogy Amerika a világ rendőreként fiatal életeket áldoz fel a háborúk lövészárkában. Az ő adójukból.
A szuperhatalom Republikánus Pártja egy texasi bokorban (bush magyarul bokor) talált a konzervatív tábor újszülött főnökére. Nem a gólya hozta. Idősebb Bush nimbusza az ifjabb Bushra szállott. A „királycsinálók” már tudták, hol, melyik bokorban keressék másodjára a nagyapolitika csecsemőjét, aki máris hatalmasra nőtt.
Az örökké renitens Texas állam volt kormányzója vidéki furfanggal vált „politikailag korrektté”. A Clinton-érához hasonlóan kisebbségiek is kerültek az összelasszózott stábba, viszont – a demokratákkal ellentétben – feketék és latinok képviselik a másságot...
„Amerika azzal a kellemetlen meglepetéssel várja az embert, hogy minden túlzottan nagy benne. Ez az ország, úgy látszik, a dolgok tolakodóan fitogtatott méreteivel igyekszik bizonyítani hatalmát” – írta Oscar Wilde. Igen. A Teremtő által emberre testált koordinátarendszeren csak kétszáztizenhét évegységet számlál az Idő y tengelye. A tér x tengelyén azonban óceántól óceánig hatezer kilométert fut a távolság hosszmértéke. A végtelenbe tartó Tér – természetszerűen – horizontális megnyilvánulás. Az Idő vertikális, mert felfelé mutat, úgy a papiros ábráján, mint a szellem birodalmában. Égre nyújtózik, rendet oltva a halandókba: az „Ősegy” törvényét, az elmúlás fekete elégiáját. Igazi szakrális hajszálcsövesség ez. Az „Újvilág” az Időt, múlt nélkül nem birtokolhatja, hát a Tér meghódítására tör. A hollywoodi filmek hősei ezért száguldoznak Buickkal keresztül-kasul az Unióban. Motel, országút, benzinkút és nagy utazás: szinte minden forgatókönyv örök alkotóeleme.
Bush Oregont, Utahot és Tenesset akarja „leigázni”, nem Jugoszláviát. A belső terek felé fordul. A republikánus címerállat, az elefánt ugyanis nem forgolódik az európai közélet porcelánboltjában. Mivel a konfliktusorientált, duplanullás (00) albrighti külpolitikát felváltja a nyugodt, duplai-betűs krédó: „izolacionalista imperializmus.” Az Öreg Kontinens is levegőhöz juthat talán. Bush persze nem Jefferson Davis, hanem Abraham Lincoln pártjának politikusa. Finoman hangszerelt, lágyan duruzsoló jobboldali muzsikát játszik majd. Nemzeti és keresztény húrokon. De az „olvasztótégely” tovább fortyog majd.
A demokraták ellenzékbe vonulnak. Az új elnököt, szóban és írásban elküldik a bushba. Al Gore nem lesz algóré, merthogy – félreértés ne essék – a főgóré Libermann lett volna.
***
A weboldal szerkesztőjének magánmegjegyzései:
Noha a web-szerkesztőnek nem feladata, sőt tulajdonképpen ehelyütt nem is joga a Pannon Front-ban
megjelent cikkek kommentálása, kritizálása, sem pedig a bármilyen színezettel is jelentkező, relatíve jobboldali „összefogások” hátráltatása és mindenáron való megosztása, ezúttal igazságérzetének „túltengése” miatt mégis kivételt tesz. Vass Krisztián egyébként magyarországi viszonylatban kiváló, sőt talán idővel majd egyre kiválóbbá fejlődő publicisztikájának e darabja már megjelenése időpontjában erős „kételyeket” és ellenérzést támaszthatott a komoly olvasóban. Nem annyira a B'nai B'rith (Szövetség Fiai) jelöltje, az e szervezet által – saját weboldalán (http://www.bnaibrith.org) – kvázi „messiásként” kikiáltott Joe Liebermann és társainak teljesen indokolt „leszólása” miatt, hanem George W. Bush és környezete ilyen mérvű „földicsérése” okán. Teljesen érthető az is, ha e cikke miatt szerzőnket kisebb támadások érték vagy érik, még ha esetleg azóta túl is jutott talán helyzeti és módszertani „optimizmusának” e kissé „kamaszos” mellékhajtásán. Nem árt itt is, e rövid és kéretlen kommentárban megjegyezni, hogy az „Amerikai Államok Uniójá”-ban „jobboldali” politikai tényezőkről beszélni csakis egy végletesen relatív szemszögből lehet, és a Demokrata és Republikánus pártok között e rés még kevésbé releváns, mint a „falangista” és Ku Klux Klan-szerű szerveződésekkel viszonyba hozva. Az amerikai politikai élet minden számításba jövő jelenlegi (és tulajdonképpen mindenkori – Ronald Reagan-t valamelyest ezen általánosításon kívül esőként látva) tényezője szélsőbaloldali, bárminek is nevezzék, bármilyen oldalról. Nem baloldalibbak ugyan például a sztálinizmusnál (sőt annál egyértelműen kedvezőbbek), de minden olyasminél egyértelműen baloldalibbak, amit akármilyen relatív mértékben is „jobboldali”-nak lehetne nevezni. Mindezzel természetesen a baath-párti (kb. „iszlámforradalmi
népi-szocialista”) és annak megszüntetéséig Szovjetunió-szövetséges Szaddám Husszein-t sem szeretnénk felhőtlen apológiában részesíteni stb. (hozzátéve azonban, hogy az iszlám a maga nem forradalmi, hanem sértetlen, feudális állapotában a politika síkjára vetítve eredendően jobboldali megnyilvánulás, mint ahogy minden ún. „világvallás”, ideértve a japánok
„nemzeti” vallását, a shinto-t is). Ennyi személyes, bár nem személyeskedő, és nem a webszerkesztő személyes érdekeiből fakadó kommentárt megkockáztattunk itt az érintett szerző és a lap (ex-) szerkesztőinek utólagos bocsánatára számítva.
M.A.