H. T. HAKL

– 1. –

René Freund, Braune Magie? Okkultismus, New Age und Nationalsozialismus Barna mágia? Okkultizmus, New Age és nemzetiszocializmus]

Peter Orzechowski, Schwarze Magie – Braune Macht Fekete mágia – Barna hatalom], Peter Selinka, év nélkül, kb. 1990

E. R. Carmin, Das Schwarze Reich: Okkultismus und Politik [A fekete birodalom: Okkultizmus és politika a 20. században] – Bad Münstereifel: Edition Magus, 1994

Detlev Rose: Die Thule Gesselschaft: Legende, Mythos, Wirklichkeit [A Thule-társaság – legenda, mítosz, valóság] – Tübingen: Grabert, 1994

Giorgio Galli: Hitler e il Nazismo magico: Le componenti esoteriche del Reich millenario [Hitler és a mágikus nácizmus: Az ezeréves Birodalom ezoterikus elemei] Milano: Rizzoli, 1993

Ernesto Milá, Nazismo y esoterismo, Barcelona, év nélkül, magyarul: Nácizmus és ezoterizmus, Stella Maris, 2000

Ken Anderson: Hitler and the Occult, Amherst, Prometheus Books, 1995

 
  0. Felépítés

Tanulmányunk három részből áll. Először a fent említett könyveket ismertetjük részben olyan utalásokkal, melyek messzebbre vezetnek, majd a fontosabb ’okkultizmus-gyanús’ csoportokkal és személyiségekkel foglalkozó irodalom tömör keresztmetszete következik, amely segít az ‘ezoterikus’ dolgok ténytartalmának kihámozásában. A befejezés egy próbálkozás, amely a nemzetiszocializmus okkult voltára vonatkozó mítosz keletkezéstörténetét első ízben taglalja a ’40-es évek francia és angol irodalma alapján. Ebből az is kiderül, hogy ezen mítosz kitalálói nem Louis Powels és Jacques Bergier voltak Mágusok hajnala[1] című több nyelvre is lefordított bestsellerükkel, — mint ahogy azt többször is feltételezték —, hanem hogy már ők is régebbi forrásokhoz fordulhattak. Előre kell bocsátanunk, hogy az okkult illetve okkultizmus kifejezések itt titkosként, rejtettként értendők, a nem látható és különösen az érzékfeletti erő értelmében. Nem pusztán a gazdaságilag és politikailag rejtett erőkre gondolunk, amint azokat az ún. összeesküvés-elméletek posztulálják. Elemzésünkben azt szeretnénk vizsgálni, hogy az a tézis, miszerint a nemzeti-szocializmus okkult tanításokon és okkult rendekkel való kapcsolatokon alapszik vajon történelmileg legalább annyival alátámasztható-e, hogy a nemzeti-szocialista szervezetekben bizonyíthatóan okkult gondolatokkal foglalkoztak, és hogy ‘okkultizmus-gyanús’ személyekkel és csoportosulásokkal közeli kapcsolatba kerültek. Nem azt szeretnénk tehát megállapítani, hogy a nemzeti-szocializmus egyes képviselői, mint például Heinrich Himmler vagy Rudolph Hess[2], bármilyen ezoterikus tanítás hívei voltak, mivel ez időközben valószínűleg már nem vitatéma, hanem hogy a nemzeti-szocializmus összességében véve ilyen jellegű befolyásoknak köszönheti-e felemelkedését és hatalmát. Feltehetőleg a számos szerző által állított ismert ‘mágusokkal’, okkultistákkal való közvetlen találkozások és titkos kapcsolatok történelmileg bizonyíthatatlanok vagy éppenséggel kizárhatóak, és a nemzeti-szocialista szervezetek, továbbá az állítólagos ‘mágikus rendek’ — gondoljunk a Thule-társaságra — alapvetően egy nagyon profán és semmi esetre sem érzékfeletti jelleggel bírtak, így az okkultizmus tézise is csak nehezen lenne fenntartható.

 
  1. Könyvismertetés

René Freund könyve pontosan az előbb felvázolt történelmi analízis útját járja, erénye a legtöbbször igen kimért állásfoglalás.[3] Már az elején utal a Blavatsky-féle teozófiai tan és a nemzeti-szocialista fajelmélet közötti párhuzamokra, anélkül azonban, hogy abba a tévedésbe esne, hogy a teozófiát ezért rögtön előfutár-mozgalomként kezelje. Hiszen Léon Poliakov is bebizonyította már a Der arische Mythos[4] című alapvető művében, hogy a fajelméletek már a 19. század második felében nagyon elterjedtek voltak, és nemcsak német nyelvterületen. Freund itt arra is rávilágít, milyen könnyű az ezoterikus tanításoknak inhumánus értelmet tulajdonítani, lásd: az én megsemmisítése.

Könyvében a szerző kitér azokra a mozgalmakra és személyekre, amiket és akiket állandóan a nemzeti-szocializmus okkultizmussal való kapcsolatának bizonyítékaiként emlegetnek. Így az árja-tanra, a Thule-társaságra, Rudolf Sebottendorfra, Karl Haushoferre, Hans Hörbigerre stb., anélkül azonban, hogy egy meghatározó okkultista-befolyásra bármilyen bizonyítékot is találna, sőt ellenkezőleg: gondosabb vizsgálatok tükrében az említett titkos kapcsolatok, egyik a másik után omlik össze. Azonban a szerző egy halom — újnak semmi esetre sem nevezhető — anyagot is nyújt, amely azt bizonyítja, hogy a nemzeti-szocialista mozgalmon belül az okkult gondolatok állandóan teret tudtak nyerni. Az olvasásra érdemes könyv Freund a Bécsi Egyetemen szerzett diplomamunkáján és disszertációján alapul. A recenzens akkor is vette magának a fáradságot, hogy ezeket a műveket[5] átnézze, hátha ott bővebb forrásanyagra bukkan. Sajnos próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Mindenesetre általánosságban azt mondhatjuk, hogy Freund könyve témakörünk szolid áttekintéseként ajánlható.

Érdekes Freund azon utalása, miszerint „a szövetséges háborús-propaganda is nagyban befolyásolta az okkultizmusra vonatkozó híresztelések keletkezését” (67. o.). Ellic Howe a Die Schwarze Propaganda. Ein Insider-Bericht über die geheimsten Operationen des britischen Geheimdienstes im Zweiten Weltkrieg[6] című munkájának olvasása után, ez adott esetben könnyen elképzelhető. Mindenesetre Howe, aki pedig joggal nevezhető az ezoterikus szervezetek történetének egyik legismertebb specialistájának, és aki a hitleri Németország ellen irányuló titkos propagandarészlegben Sefton Dolmer egyik magas rangú munkatársa volt, erről említést sem tesz. Ő csak egyes Nostradamus-részek meghamisítását említi, amelyeknek a Harmadik Birodalom bukására és Hitler meggyilkolására kellett utalniuk. A kötet egy kitalált asztrológiai újság képét is tartalmazza, amellyel a tengeralattjárókat akarták visszatartani támadás előtt. Howe részlege ilyen hamisításokat állított elő, hogy aztán ezeket a titkosszolgálat Németország lakossága között terjessze vagy szövetséges repülők szórják ki német területek felett. Feltételezhetjük tehát, hogy Howénak egy a nemzeti-szocializmus okkultizmussal való befeketítését kitűző vállalkozásról, melyért ráadásul a saját részlege felelt, tudnia kellett volna; és mivel könyvében Howe egyáltalán nem kíméli a brit titkosszolgálatot, nem értelmezhető, hogy miért ne tudósított volna erről is. Ezen sorok szerzője inkább egy másik keletkezéstörténetnek ad helyt, amely ezoterikus írókra és csoportosulásokra vezethető vissza, és amelyet elemzésünk harmadik részében fogunk tárgyalni.

Peter Orzechowski munkáját, amely felépítésében hasonlít René Freundéhoz, a megbízhatóság tekintetében a jóindulatú feltételezések mellett sem lehet egy kategóriába sorolni Freund munkájával. Azon vágyában, hogy egy adott módon értelmezzen bizonyos dolgokat, gyakran túllépi a források adatait. Különösebb kételkedés nélkül idéz állandóan olyan szerzőket, mint Hermann Rauschning[7], Josef Greiner[8] vagy Trevor Ravenscroft[9], akikről többször is bebizonyosodott, hogy történelmi ellentmondásokat és lehetetlenségeket állítottak.Legkésőbb? Nicholas Goodrick-Clarkes mélyenszántó és úttörő tanulmányának, a The Occult Roots Of Nazismnak[10] a megjelenése után legalább Ravenscroftnál jobban tájékozódhatott volna. Az ún. Konzervatív Forradalom neves szerzőjének Arthur Moeller van den Bruck Vanderbruckként való írása sem járul hozzá sajnos ahhoz, hogy komoly szerző benyomását keltse, még akkor sem, ha csupán nyomtatási hibáról van szó, mint néhány más helyen.Új történelmi kutatások és felismerések sajnos nem találhatóak a műben. Mindezt nem is kellene megemlíteni, ha nem maga a szerző írta volna a köszönet-nyilvánításban (7. o.): „Köszönet kiadómnak a bátorságért, hogy megengedte egy ilyen téma történelmi feldolgozását, habár egy szenzációhajhász-vizsgálat sok bizonytalan állítással nagyobb példányszámra tarthatott volna igényt.” Pozitívumként a viszonylag gazdag bibliográfia hozható föl. A hivatkozásoknál sajnálatos módon azért mond le az oldalszámok megemlítéséről, mert mint mondja: „abból indulok ki, hogy az olvasónak nem érdeke, hogy összes idézetem helyességét felülvizsgálja...” (223. o.). Mindenesetre Orzechowski számára nem vitás, hogy a nemzetiszocializmus okkult befolyás alatt állt, még akkor sem — és ez pozitívan értendő —, ha a szerző tényleg nem „szélhámos módjára” ítéli meg, és néhány okkultizmusra vonatkozó állítást kétségbe von. Ugyanúgy elhihetjük a szerzőnek, hogy számára fontos célkitűzés, hogy a New Age beszivárgásától a nemzetiszocialista szellemiségen keresztül óvjon. Egyet kell érteni vele azon kijelentésében is, hogy „az oknyomozásból, nem a vádaskodásból tanulunk”(9. o.).

E. R. Carmin tanulmánya, amely korlátozott példányszámban, 844 kötettel került kiadásra, és részben az 1985-ben Zürichben ‘Guru’ Hitler címmel megjelent kutatásain alapul, teljességgel az összeesküvés-elméletek körébe tartozik. Körülbelül 150 oldalon keresztül foglalkozik témánkkal, melyben a Thule-társaság áll az előtérben. Habár a szerző számtalan hivatkozási helyet megad, azonban nem tesz különbséget a komolyabb, vagyis tényeken alapuló irodalmi művek illetve azok között, melyek csupán fikciók. Olyan történészeket, mint Werner Maser és John Toland, egy kalap alá vesz olyan szerzőkkel, mint Pauwels, Bergier és Ravenscroft, akik ugyan szórakoztatóak, de igen kevéssé szolgálnak megbízható forrásként. Állandóan ismétlődő, kritikán aluli Rauschning idézetekkel és bő lére eresztve sikerül alátámasztania azt, hogy bizonyos gonosz hatalmak mindennél nagyobb mérvű összeesküvéséről van szó. A korábban említett Goodrick-Clarke mű felszínes tanulmányozása is elegendőnek bizonyult annak tisztázására, hogy a legtöbb Carmin által felhozott ‘bizonyíték’ nem állja meg a helyét. Kár, vagy a szerző feltevéseit figyelembe véve szerencse, hogy egy ilyen érdekfeszítő könyv, csak mint regény olvasható.

Egészen más jellegű Detlev Rose A Thule-társaság című műve, melyet egy olyan kiadónál jelentetett meg, amely arról ismert, hogy politikai témában kiadott művei tényeken alapulnak. Rose objektivitással és dokumentálható tényekkel kíván megnyerni. A mű középpontjában a mítoszokkal körülvett Thule-társaság áll, és ezért — legalábbis saját bevallása szerint — az összes, e témával foglalkozó és hozzáférhető forrásnak utánanéz. A kötetet hatásosan egészíti ki az érdekes képanyag és az egyedülálló facsimilék. Vizsgálódásaiból szinte kétségtelenül következik, hogy a Thule-társaság nem volt egyéb, mint egy rasszista, erősen antiszemita népi szövetség, amelynek fő célja az volt, hogy a müncheni tanácsköztársaság ellen harcoljon. Közös okkult gyakorlatokról, esetleg célkitűzésekről — Rudolf von Sebottendorff ellenére — semmi nem található a társaság fennmaradt irataiban illetve jegyzőkönyveiben. Johannes Hering, aki vezető tagként éveken keresztül írta az ülések jegyzőkönyvét, 1918. augusztus 31-én azonban például szó szerint ezt írja: „Sebottendorf előadása az ‘ingázásról’ (az okkult dolgok bevonása a Thuléba egész életemben ellenemre volt, de ez olykor-olykor kóbor tagokat hozott).”[11]

A Thule-társaság jelentőségét Rose abban látja, hogy „mintegy kikristályosodási pontja a forradalom elleni össznépi és nemzeti ellenállásnak” (67. o.). Arra is utal, hogy a Thule-társaság éppenséggel nem volt titkos szervezet, hanem valószínűleg csak álcaként szolgált a valódi titkos szövetségnek, a bajor Germán Rendnek. Az új tagok megbízhatóságát a Thuléban tették próbára, mielőtt a Germán Rendbe bekerülhettek. A fantáziával megáldott íróknak a Thule persze mindig misztikusabbnak hangzik, mint a Germán Rend, amely azonban éppoly kevéssé volt ezoterikus irányultságú. Összességében véve a szerző vissza is utasítja az olyantúlzásokat — például a hét Thule tag lelövéséről a Luitpold Gimnáziumban —, mint amilyenek Sebottendorf ismert könyvében, a Bevor Hitler kamm-ban[12] megjelentek. Különösen érdekes az a fejezet, amelyben Rose a későbbi NSDAP egyes vezető személyiségeinek kapcsolatát elemzi a Thule-társasággal. Először azt próbálja tisztázni, hogy egyáltalán ki volt Thule-tag, és ezzel kapcsolatban számos dolgot korrigál, pl. Dietrich Bronder[13] állításait is, aki többek között Hitlert és Himmlert is a tagok közé sorolta. Kimutatható kapcsolatai voltak a Thule-társasággal Dietrich Echartnak, aki azonban csak vendég státuszban szerepelt, tehát nem volt tag. Rudolf Hess feltételezhetően tag volt, de valószínűtlen, hogy 1919 után — tehát jóval hamarabb az NSDAP hatalomra jutásánál — a Thule bárhogy is hatott volna rá. Alfred Rosenberg esetében is bizonyossággal fennáll valamilyen kapcsolat, de vitatott, hogy milyen jellegű. Mindenesetre számára a Thule befolyása csak marginális jelentőségű lehetett. Érintkezési pontok Hans Franknál és Gottfried Federnél is akadnak, de ezek nem döntő jelentőségűek. Az viszont, aki az NSDAP-csoportból ténylegesen okkult hajlamokkal bírt, éspedig Heinrich Himmler, semmilyen kapcsolatban nem állt a Thuléval. A Thule-társaság szerepe a nemzeti-szocializmus időszakában tehát nem túl jelentős. Rose határozottan kijelenti, hogy miután a Thule-tag, Karl Harrer visszavonult a DAP-ból (Deutsche Arbeits Partei, az NSDAP elődje), „szóba sem jöhet, hogy a Thule-társaság nemzeti-szocializmusra gyakorolt befolyásáról beszéljünk” (157. o.). Az irracionális írók — ahogy Rose nevezi őket — részleges bemutatásával ér véget ez az átfogó könyv, amely megpróbálja tisztázni a Thule-társaság történetét és tevékenységét. Ez tulajdonképpen meglepően jól sikerül, ha azt az elég szegényes forrásanyagot tekintjük, amely ezen szervezetről található.

A Thule-témában megjelent egy másik figyelemre méltó könyv Hermann Gilbhardtól: Die Thule-Gesellschaft, München 1994. A mű mindenek előtt és igen behatóan foglalkozik ezen szervezet politikai szerepével, és pontos forráshelyek megadásával nyeri meg szimpátiánkat. Kvintesszenciája nem nagyon különbözik attól, ami Rosenál megjelenik: egy esetleges okkult hatásról szó sincs benne. A Thule-társaság fő célja tisztán politikai volt, lényege a tanácsköztársaság legyőzése. Gilbhard azonbanmintha többre becsülné a csoportosulás előfutár jellegét az NSDAP számára, mint amennyire azt Rose teszi.

Giorgio Galli, egyetemi professzor és Olaszország egyik legismertebb politikusa, az itt bemutatásra kerülő könyvében szintén ezzel a témával foglalkozik. Mindjárt előre is bocsátanánk, hogy a szóban forgó könyv sajnos csalódást okoz. Ez elsősorban annak tudható be, hogy Galli nem fordul primer forrásokhoz, ugyanis valószínűleg németül nem tud, különben nem fordulhatna elő, hogy német, sőt angol nevek és szervezetek helyesírásában hibákat vét, valamint egyes szövegrészeket helytelenül fordít. Ezzel a téma tárgyalásában alapvető problémához érkeztünk. Kevés idegen ajkú szerző van (pl. Goodrick-Clarke, Joscelyn Goodwin és Ellis Howe említendő meg), aki a témában fellelhető német irodalmat egyáltalán el tudja olvasni. Ezért nincs is mit csodálkozni azon, hogy a nemzeti-szocializmus okkult voltának mítosza milyen megdöbbentő eredményt produkált az angol, francia és olasz nyelvű irodalom terén.

Térjünk azonban vissza Giorgio Gallihoz, akinek a peremáramlatok felé való nyitottsága önmagában véve dicséretes, és akinek olvasottsága ezen műben is megmutatkozik. De mivel Galli egyfolytában kétes megítélhetőségű szerzőkre — így természetesen Hermann Rauschingra is — alapozza gondolatait, az azokból adódó végkövetkeztetések sem állhatnak magasabb színvonalon. Nem tagadja senki, hogy a 20-as és 30-as évek Németországában az okkultista jellegű befolyás robbanásszerűen megnövekedett. Ám szabad-e ebből arra következtetni, hogy ezért Hitler és a nemzeti-szocializmus tevékenysége is okkult eredetű volna? Ez az álokoskodás a korabeli Németország számos, okkultizmus által érintett színhelyére tett utalástól sem lesz igazabb. Túlzásnak tűnik az is, hogy miként Galli tette, Hitler Mein Kampfjában egy exoterikus és egy ezoterikus olvasatot feltételezünk, mintha Dante Isteni Színjátékáról lenne szó. Felvetődik a kérdés, hogy Galli, aki dicséretre méltó módon szeretné az ezoterikát az azt megillető helyre visszahelyezni, miért nem bízik egy olyan ezoterikus szerzőben, akit jól ismer, és akinek tárgyi tudását aligha vonhatná kétségbe. Julius Evoláról van szó, akinek elégséges kapcsolata volt a nemzetiszocializmussal ahhoz, hogy magának a helyszínen kialakítson egy képet annak okkult hátteréről. Mindenesetre Evola szerint ez a fajta háttér nem létezett, még akkor is, ha bizonyos Hitlernél, főleg beszédeiben tapasztalt mediális vonásokat nem is von kétségbe. Még egyszer utalnék a rengeteg hibára, melyek a második kiadásban sem lettek kijavítva,és amelyek megléte apróságnak tűnhet ugyan, de amikor pl. a brit propagandaközpont a Psychological Warfare Institute helyett a Welfare Institute elnevezést használja, az, habár önkéntelenül, de már a komikum határát súrolja (62. o.). Hiába, hogy Galli természetesen távol tartja magát ettől az egész okkult háttérre vonatkozó nagyszabású fantazmától, az olvasmány végére érve sajnos mégis meg kell, hogy állapítsuk azt, hogy sajnos nem vette magának a fáradságot, hogy az ehhez a témához tartozó már meglévő és dokumentumokon alapuló irodalmat áttanulmányozza.

Ernesto Milá az elejétől fogva nem akarja művét tudományos színben feltüntetni. Azt feltételezi, hogy a nemzeti-szocializmuson belül egy a démoni hatalmak és a hagyomány erői közötti harc jelenik meg, amelyből végül is a démoni erők kerülnek ki győztesen. Ezzel a könyv kivonja magát a csupán történelmi megítélhetőség alól, hiszen ki tud egy tisztán spirituális területen belül bizonyítékokról és cáfolatokról beszélni? Mihelyst azonban Milá ellenőrizhető történelmi tényekkel foglalkozik, ismét csak az derül ki, hogy milyen hiányos erre vonatkozó tudása. A Thule-társaság szerepét ő is túlhangsúlyozza, mint ahogy túlértékeli Ernst Schafer professzor Tibet-expedícióját is. A Thulén belüli ezoterikus gyakorlatokkal kapcsolatban pedig az a helyzet, hogy azt egészen egyszerűen az egykori vezető, Rudolf von Sebottendorf privát érdekeivel keverik össze. Elgondolkoztatóak Milá fejtegetései Hitler esetleges ‘mitizálásáról’. A gondolatot a szerző az olasz középkor-kutatótól, Franco Cardinitól veszi át. Eszerint, habár az évszázadok során elveszhettek a személyével kapcsolatos fontos történelmi dokumentumok, mégis vannak dolgok, amik Hitlert mitologikus alakká tehetik. Fel kell itt sorolni ugyanúgy származásának homályát, mint haláláét egy valódi Istenek alkonya közepette, messianisztikus fellépését egy ezeréves birodalom ígéretével, üstökös szerű megjelenését és elhivatottságát, hogy barátok és asszonyok nélkül egyedül járja az útját. Ha tekintetbe vesszük, hogy milyen kevéssel halála után Miguel Serrano máris ‘Ultimo avatara’ címmel illeti, akkor ezen el kell gondolkodnunk.

Ebben az összefüggésben feltétlenül meg kell említenünk egy dokumentumot, melynek hasonmását? a bécsi pszichoanalitikus Wilfried Daim jelenteti meg egyik könyvében. Egy „csak a Führer részére szóló” ülés-tudósításról van szó: „néhány hitvallás feltétel nélküli eltörléséről a győzelem után... egyidejűleg Adolf Hitler új messiássá való kikiáltásával”. Szó szerint ez áll benne: „A Führert ekkor a megváltó és a megszabadító közötti átmenetként kell feltüntetni.”, majd így folytatódik: „Megfelelő propagandával a Führer származását még jobban ködösíteni kellene, mint eddig, ugyanúgy ahogy egykori távozásának is nyomtalanul, teljes homályban kellene bekövetkeznie. (Visszatérés a Grál várába.)”. Ehhez van csatolva Hitler egy kézzel írt megjegyzése: „Az első használható javaslat! Átdolgozásra Dr. Göbbelsnek. Adolf Hitler.”. Ez a tudósítás Müllern-Schönhausen gyűjteményéből származik, és Daim szerint lehetséges, hogy hamisítás, ám maga Daim inkább a dokumentum valódiságában hisz.

Ken Anderson munkáját szintén a nemzeti-szocializmus okkult voltának mítoszától való elhatárolódásként tekinthetjük. Először elismétli az egyes az okkult befolyásokban hívő szerzők állításait, majd megpróbálja ezeket egyenként cáfolni. Sajnálatos, hogy gyakran ezen elégtelen eszközökkel kell dolgoznia. Ugyanis minden, ami angolul nem áll rendelkezésre, úgy tűnik, hogy számára hozzáférhetetlen (itt is megjelennek a kínos elírások a német nevek esetében). Érdekes azonban, hogy Goodrick-Clarke alapvető munkája sincs megemlítve. Ráadásul Anderson is még mindig túlságosan a régi ‘dajkamese’ hatása alatt áll. Így például Hans-Adolf Jacobsen Karl Haushoferről szóló biográfiájából biztosan tudjuk, hogy Haushofer soha nem volt Tibetben, és ezért ott nem találkozhatott Gurdijeffel sem, akiről szintén nem lehet pontosan tudni, hogy tényleg járt-e ott valaha. A legérdekesebb és új adalék Anderson könyvében, hogy megpróbál Trevor Ravenscroft nyomán haladva valamit ‘összerakni’, valamint a több nyelvre lefordított bestsellerének, a Végzet lándzsájának a keletkezéstörténetéről és a szerző életéről kinyomozni. Többek között tudósít egy a Trevor Ravenscroft testvérével készült interjúról, amely a befolyásos könyv történeti hitelességét igencsak megingatja. Ravenscroft bátyja ebben nyilvánosságra hozza, hogy testvérbátyja alkotókedvét a pénzhiány ‘ösztönözte’. Anderson azt is megállapítja, hogy Ravenscroft azon életrajzi adatai, melyek az amerikai kiadás fedelén találhatóak, nem egyeznek meg azokkal, amelyeket ő kutatott fel. Ezt tetézi még az a néhány képtelenség és lehetetlenség Ravenscroft munkájában, amelyekre Anderson egyfolytában oly szívesen utal. A könyv utolsó része az asztrológia és a nemzeti-szocializmus egymásra találásával foglalkozik, amelyhez különösképpen Ellic Howe anyagát használja fel. Ezen mű egy ironikus megjegyzéssel zárul. Anderson ebben arra utal, hogy okkult társaságok beavatási szertartásán való részvétel tekintetében Winston Churchillről több adalékunk van, mint Hitlerről.

Fordította: Szilágyi Erzsébet

A következő részek:

2. A nemzetiszocializmus okkultizmussal kapcsolatba hozható személyeivel foglalkozó „komoly” irodalom rövid áttekintése

3. A nemzetiszocializmus okkult mítoszának lehetséges forrásai