Mielőtt belekezdenénk a Ku Klux Klan történetének 1945 utáni tárgyalásába, bizonyos, az eddig tárgyaltakkal kapcsolatban megtett észrevételekre reflektálnánk. Ezek az észrevételek egyrészt a liberális baloldal irányából, másrészt pedig a tradicionális ultrajobboldal irányából érkeztek. Érdekes módon tartalmilag megegyeznek – indíttatásukban persze nem –, és a Ku Klux Klan túlontúl pozitív megítélését „kérik számon”. A balról érkező észrevételekkel természetesen nem foglalkozunk, egyébként pedig nem értünk egyet ezekkel a kritikákkal. A Klan pozitív megítélése ugyanis – úgy véljük – mindkét eddigi írásban szigorúan csak relatív értelemben vetődik fel, méghozzá az amerikai viszonylatokon belül, és a tekintetben, miszerint ha uralmon lenne, az Amerika felől érkező sötét influenciák mindenképpen tompulnának és fékeződnének. Másrészt úgy gondoljuk, hogy a hazai jobboldalnak – már csak demonstratív okokból is, de a distinkciókat megőrizve – kötelező megadni a szervezet felé azt az elismerést, ami megilleti.
Folytassuk ezek után a szervezet történetének tárgyalását. A harmadik éra a második világháború végén kezdődött, első néhány évét átmeneti időszaknak nevezhetjük. Ekkor egy Dr. Samuel Green nevezetű, Atlanta városbeli szülészorvos vette át a téli álomra készülődő Klan vezetését. Green a “The Association of Georgia Klans” néven szervezte újjá a Klan-t, ami – neve ellenére – nemcsak Georgia államban volt jelen, mégsem tudott igazán jól kiépített és jól összehangolt tevékenységet folytatni. 1949-ben meghalt Green, így a vezető nélkül maradt szervezet az ötvenes évek elején egy néhány tagot számláló kis csoportocskára olvadt.
Az ezt követő újjászületést szintén egy külső hatás kellett, hogy kiváltsa, ez a külső hatás pedig egy a Legfelsőbb Bíróság által 1954 tavaszán hozott döntés volt, az ún. Brown vs. Board of Education (Brown versus Oktatási Minisztérium) ügyben. Az ítélet kimondta, hogy az ingyenes oktatási intézményekben a tanulók bőrszín szerinti szegregációja alkotmányellenes. Ez a döntés meglehetősen felkavarta az indulatokat helyeslők és ellenzők körében egyaránt. A déli államokban megalakult az ún. White Citizens’ Counsils (Fehér Állampolgárok Tanácsai) mozgalom, ami a szegregáció híve volt ugyan, de egyszersmind Klan-ellenes is. Ez az üzletemberekből álló mozgalom különféle gazdasági szankciókat eszközölt azok ellen, akik e döntéssel szimpatizáltak, vagy a döntés keresztülvitelét megpróbálták elősegíteni, gondolván, hogy ily módon sikerül a szegregációt fenntartani.
Az idők folyamán egyre radikálisabb elemek csatlakoztak a mozgalomhoz, mivel az iskolákban véghezvitt erőszakos rasszkeverés a ‘Reconstruction’ korszakát idézte. Az erősödő polgárjogi szervezetek mellett az Arkansas-i Little Rock-ban például szövetségi csapatokat is „bevetettek”, hogy az integrációt kierőszakolják. Ennek következtében a magukat Klan-ként definiáló csoportok taglétszáma jelentős mértékben megnövekedett (bizonyos becslések szerint negyvenezerre). 1956-ban és 1957-ben már többezer fős felvonulásokat is tartottak. Mint említettük, ebben az időben a Klan számos, szeparáltan működő csoportból állt, amelyek csak alkalmanként léptek közös akciókba.
1955-ben egy Eldon Edwards nevezetű úriember gyűjtötte egybe a szétszóródott Klan-csoportok maradványait, és bejegyeztette a “U.S. Klans, Knights of the Ku Klux Klan” nevezetű csoportosulást. Ez számított az ötvenes évek legnagyobb létszámú és területileg legkiterjedtebb (Dél-Karolina, Alabama, Louisiana, etc.) Klan-szerveződésének. Edwards megjelenése elég megnyerő volt, diplomáciai érzékkel is rendelkezett, így hamarosan – pozitív értelemben vett – országos ismertségre tett szert. Mindezt nem erőszakkal, hanem beszédekkel, felvonulásokkal, kereszt-megvilágításokkal érte el. 1960-ban bekövetkezett halálával a Klan egysége újból megbomlott.
Az ötvenes években egy másik erőteljes irányzat volt az, amelyet Asa Carter vezetett. Carter az Alabama államban megalapított “Original Ku Klux Klan of the Confederacy” élén állt. Radikálisabb, kombattánsabb volt Edwardsnál, főleg ami a zsidóságnak a rasszok keverésében játszott szerepére való figyelemkoncentrációt illeti. Nem meglepő, hogy a keveredést szorgalmazó állami törekvésekben és polgárjogi mozgalmakban a zsidóság eminens szerepet vitt, hiszen e „mindenütt elnyomatásban élő kisebbség” nem nyugodhat bele sorstársainak „sanyarú helyzetébe”. Carter egyébként korántsem volt a kellő diplomáciai érzékkel megáldva, így vezető szerepe 1957-ben véget is ért.
Ismét másik irányzat volt az, amelyet Jesse (J.B.) Stoner indított 1959-ben, “Christian Anti-Jewish Party” elnevezésű mozgalmának nevét “The Christian Knights of the Ku Klux Klan”-ra módosítva. Már 1942 óta Klansman volt, és 1964-re viszonylag nagy elismertségre tett szert a Klan szervezetein belül. Aligha lehet igaz az a liberális oldalról jövő híresztelés, miszerint saját templomát felrobbantotta volna.
A legjobban megszervezett Klan-csoportosulás 1960-ban – Edwards halálával – új vezetőt kapott, akinek Robert Lee “Wild Bill” Davidson volt a neve. Mivel Edwards özvegye nem engedte a szervezet nevét örökölni, ezért Davidson új nevet választott: “Invisible Empire, United Klans, Knights of the Ku Klux Klan of America Inc.” Davidsonnal – puhasága miatt – nem volt túlságosan megelégedve a tagság, ez vezetett azokhoz a tárgyalásokhoz, amelyek a később említendő Robert Shelton-féle “United Klans of America” megalakulását eredményezték.
A helyzet ekkorra egyre súlyosabbá vált, hiszen a polgárjogi mozgalmak és a jenkik keresztülvitték akaratukat a déli államokban, így a White Citizens’ Councils törekvései kudarcba fulladtak. Hozzájárult még ehhez John F. Kennedy elnökké választása. Itt jegyezzük meg, hogy a Klan bázisát kezdetben a Demokrata Párt jelentette, az Abraham Lincoln által alapított Republikánusokkal szemben. Ebben az időben azonban – és ma is (ha ennek van még manapság egyáltalán jelentősége) – már megfordult a reláció: sokkal inkább a republikánusok képviselik a kevésbé romboló irányzatot. (Mellesleg ez szabadkőművességbeli hovatartozásukból is kiderül: a demokrata elnökök a Grand Orient-al harmonizáló irányzatból kerülnek ki, amely általában a legrombolóbb ateista materializmust képviseli, szemben a republikánusok bázisát jelentó skót rítusú szabadkőművességgel, amely még mindig teista.) Kennedy megválasztása tehát nagyobb összehangoltságot kényszerített ki a Klan köreiben.
1960 elején erőteljes toborzó-hadjáratba kezdtek, aminek március 26-án már meg is látszott az eredménye: egy összehangolt akció keretében több mint ezer kereszt gyulladt fel ennek a napnak az éjjelén, röviddel 22 óra után. A taglétszám egyre növekedett, 1961-re meghaladta az ötvenezret. Ez év júliusában hét államból mintegy ötszáz Klan-tag szervezett találkozót, amelyen megegyezés született, hogy az Edwards-féle irányvonalakat egyesítik a tőle független “Alabama Knights” csoporttal. E szerveződés a United Klans of America nevet vette fel, az Imperial Wizard egy Robert Shelton nevezetű úriember lett. Shelton az antiszegregacionista csoportok provokációi elleni kemény fellépései nyomán szerezte hírnevét és népszerűségét. Mindezek sikeréhez a helyi rendőri erők csendes együttműködése nagyban hozzájárult. Nyilván ezek tagjai is féltették gyermekeiket a keveredés veszélyeitől. E veszélyeket azonban – sajnos, de mindazonáltal jellemző módon – csak a legfelszínesebb aspektusaiban voltak képesek felfogni: a gyermekek féltése a szifilisztől, stb. Ez jellemző volt egyébként az egész korszak folyamán. Shelton egyébként kiváló szervező és taktikus volt, nyilvános fellépései, az újságírókkal szembeni diplomatikus fellépése meglehetős népszerűséget szerzett neki az amerikai viszonyok között konzervatívnak nevezhető erők körében. Terveket dolgozott ki tiszta és hivatalosan bejegyzett fehér közösségekről, melynek céljára még földet is szándékozott vásárolni. Nyilvánvaló, hogy a jelen korszakban ilyen terveknek nincs túlzott realitása, főleg akkor, ha a pszichológiai és spirituális elkülönülés koncepciója nincs kellőképpen kidolgozva, ha a hangsúly csak a fizikai elkülönülésre esik (ami egyébként – mint említettük – azért mégsem teljesen elvetendő és értelem nélküli, csak éppen nincs túl sok perspektívája).
James Veneble 1924 óta aktív tagja volt már a Klan-nek; ő és családja birtokolta az Atlantai Stone Mountain körüli területet, ahol az első kereszt-megvilágító ceremóniára sor került még Simmons idejében. Néhány Klan-szervezet úgy döntött, hogy egy védőszervezetet alapít a Shelton-féle UKA mellett. Ez kapta a “National Association of Ku Klux Klans” elnevezést, ennek lett elnöke Veneble a hatvanas évek elején. Veneble 1963-ban kilépett ebből a szerveződésből, és Imperial Wizard-ként egy saját szerveződést alapított, “Federation of Klans” néven. Mindazonáltal a hatvanas években a UKA maradt az “Invisible Empire” fő képviselője; Veneble állítólag olyan figyelmetlen volt, hogy még olyan vezetőt is kinevezett, akinek néger vér csörgedezett az ereiben…
1964-ben a szövetségi erők is felfokozták tevékenységüket, a helyi rendőri „támogatásra” reagálva. Az FBI rengeteg ügynököt épített be a különböző Klan-ek vezetőségeibe, melynek következtében a szervezet jelentős módon meggyengült. Az állandó kongresszusi vizsgálatok, a különböző polgárjogi szervezetek saját kezdeményezésű nyomozásai és nem utolsó sorban az agresszív és állandósuló egyenlősítő propaganda drasztikus báziscsökkenést és rendőrségtől való immunitás megszűnését eredményezte a déli államokban. Ez vezetett ahhoz, hogy – bár a negyedik éra kezdeti időszakával volt átfedés – a harmadik éra fokozatosan megszűnt.
A negyedik érában az erőszakos fellépés egyáltalán nem volt jellemző a Klan részéről. Ez az újjászületés a hetvenes évek végére tehető és egy David Duke nevezetű férfiú felbukkanásához és vezető szerephez jutásához kapcsolható. Itt is megfigyelhető az egyre defenzívebb küzdelem: a fordított diszkrimináció elleni harc. Vagyis a helyzet (mint napjainkban is megfigyelhető) olyan súlyossá vált, hogy a feketék nemhogy egyenrangúakká váltak, hanem képességeikre való tekintet nélkül, csak a bőrük színe alapján élvezhettek és élvezhetnek előnyöket az iskolákban, munkahelyeken, a tömegmanipuláló mediumokban, stb.
Duke a nyilvánosság felé való fokozottabb megmutatkozással próbált a Klan törekvéseinek nagyobb hatékonyságot biztosítani. Ennek keretében biztosított belépési lehetőséget nőknek, fiatalkorúaknak és katholikusoknak, illetve ezt voltak hivatottak biztosítani a különböző rádiókban és televíziókban való gyakori fellépései. Nagyban elősegítette ennek sikerét jó megjelenése, iskolázottsága és csiszolt modora. Egyszóval bírta azt, amivel Amerikában érvényesülni lehet… Emellett azonban szélsőjobboldali elkötelezettségű volt, szimpatizált a nemzetiszocializmussal. Egy amerikai verzióban mondott ellent annak a manipulatív liberális sugalmazásnak, miszerint aki jobboldali, az csak bunkó lehet.
Duke a Louisiana állambeli “Knights of the Ku Klux Klan” vezetőjeként került a nyilvánosság látókörébe 1974-ben. Számos új tagot toborzott és az eltűnőfélben levő mozgalomnak új életet adott. Népszerűségére jellemző, hogy mikor a louisiana-i szenátusi választásokon indult, a szavazatok egyharmadát sikerült megszereznie. Az Invisible Empire-t hét államra sikerült kiterjesztenie, olyanokra is, mint New York és California. Később elhagyta a Klan-t és megalapította a “National Association for the Advancement of White People”-t (Országos Szövetség a Fehér Emberek Támogatására).
A korszak másik meghatározó figurája Bill Wilkinson volt. Wilkinson egy militáns vonalat alakított ki, fiatalokat toborzott és katonai kiképzésben részesítette őket. Durva és ostoba manipuláció az, mely szerint Wilkinson azért jelent volna meg különböző városokban, hogy a faji feszültségeket felszítsa, az új tagoktól származó pénzt zsebre vágja és eltűnjék vele. Tudjuk, hogy az ilyesfajta feszültségeket kik szokták szítani, pontosan azok, akik rágalmakkal próbálják ellenfelüket a színről eltávolítani. Tevékenységét a hadseregre is kiterjesztette, melynek eredményeképpen a parancsnokságokon engedélyeztetett a Klan számára némi aktivitás.
A nyolcvanas években dinamikus növekedésnek indult a Klan, ami – egyrészt – nyilván összefüggésbe hozható Ronald Reagan-nel, aki az Egyesült Államok egyik legbecsületesebb elnökének mondható. A tevékenység fokozódott a fegyveres erőknél, az iskolákban, a paramilitáris kiképzőtáborokban egyaránt.
Az ellenség válasza szinte késedelem nélkül bekövetkezett. Olyan szervezet vitte ebben a prímet, illetve állt a többiek hátterében, amelyik más frontokon is elhíresült; akik foglalkoztak a szabadkőművesség újabb kori tevékenységével, azok számára e szervezet neve nem ismeretlen: ez az Anti-Defamation League, ADL (Rágalmazásellenes Liga). Megalakult a National Anti-Klan Network (Országos Klan Ellenes Hálózat), valamint az ún. Klanwatch Project (a Klant megfigyelő projektum). Ezek a szerveződések polgári és büntetőpereket próbáltak a Klan-tagok nyakába akasztani, mely folyamatos zavarás következtében a Klan ismét a visszavonulás útjára lépett. 1984-ben Wilkinson megszűnt Imperial Wizard lenni, miután kilenc másik vezetővel együtt vádat emeltek ellene egy 1979-ben végrehajtott, feketék elleni támadás miatt. (Mivel a baloldali szerző, akinél ezen információt olvastuk, nem említi, hogy el is ítélték volna őket, ezért nagyon valószínű, hogy ez nem történ meg.)
A negyedik éra Klan-je tehát szintén több vonalon futott, ennek ellenére azonban mégis azt lehet mondani, hogy integráló szerepet vitt az Amerikában jelenlévő jobboldali-szélsőjobboldali szerveződések között. A külső világban értelmezett sikere az idők előrehaladtával nyilvánvalóan egyre esélytelenebb, és – mint minden más szélsőjobboldali szervezetnél – ezen esélyek már igencsak közelítik a nullát. Mindezek ellenére él, és ötödik korszakába lépett.
Az ötödik érát egy Pastor Robert Miles nevezetű lelkész és Louis Beam, “Texas Knights of the Ku Klux Klan” vezetője hívta életre. (Beam egyébként az egyik legaktívabb vezető volt, “Texas Emergency Reserve” – Texasi Vésztartalék – néven katonai akciócsoportot is létrehozott.) A legutóbbi időben Thom Robb nevezetű baptista lelkész vezette a Klan-t.
Hegemóniában levő erőkkel kellett szembeszegülniük, hiszen Miles maga mondja, hogy a mediumokon keresztül nem lehetséges tért nyerni, a helyi rendőrségekre nem lehet számítani, hiszen a rendőrségek teljes mértékben föderalizálódtak, és az anyagi lehetőségek is épp csak a fennmaradásra elegendőek. Ezért a titkosság elengedhetetlen, csak a titokzatosság képes erőt kölcsönözni a Klan-nek. E célból Miles a rend számára egy titkos nevet kreált. Miles meglehetősen misztikus módon azt mondja, hogy a név konvertáltassék számokká, e számok pedig: tizenegy, tizenegy és tizenegy, vagyis harminchárom.
Az első érát példaként véve, titkos zsargon kifejlesztését szorgalmazza. A tisztviselők mitikus neveit megszüntette, azokat álnévvel és számmal jelöli, és arra törekszik, hogy a tisztviselők inkognitója semmi esetre se szűnjön meg. Ennek megfelelően a célokhoz vezető eszközök is meglehetős homályban maradnak. (Mert a célokat azért lehet sejteni.) A rangok és beosztások nem időhöz és választáshoz kötődnek, csak az érdemeken alapulnak. Úgy tűnik azonban, hogy Miles direktíváit a jelenkori vezetők nem teljes mértékben akceptálják. A titulusokat – hogy a misztifikáció nagyobb legyen – mégiscsak használják, ám ezek variálódnak az egyes csoportok szerint.
A nyilvánosság felé csak kijelölt szóvivők nyilvánulhatnak meg. Valószínűleg a kevés számú felvonulásra, amelyeket az elmúlt időkben rendeztek, jól ki kellett választani az embereket, hiszen a kámzsa viselését betiltották, így fedetlen fővel kell felvonulni.
Az ötödik érában tehát a tagokkal szembeni elvárások némileg megváltoztak: felekezeti hovatartozástól független kereszténység, hajthatatlanság, fanatizmus és autoritárius szellem. Mindezek – sajnos – néha egészen naiv moralizáló keresztényieskedéssel keverednek, amit feltétlenül korrigálnia kellene a Klan-nek. (Nem mentség itt az sem, hogy már maga a hivatalos római katholicizmus is elárulta önnön tanításait.)
Tudomásunk van arról, hogy a múlt esztendőben már a hatodik éra is elkezdődött, de részletesebb információkat még nem szolgáltattak ki ezzel kapcsolatban.
Úgy tűnik tehát, hogy a Ku Klux Klan arra a sorsra jutott, mint minden, ami a világban megnyilvánul. A kezdeti erőteljesség és hatékonyság elaprózódásba, erővesztésbe torkollt és később szembekerült az ellenerők inercialitásával. Nyilván a kezdet magában hordozta ezt, hiszen egy vesztes szituációra való reakcióképpen alakult egy olyan országban, ahol szinte csak az őslakosok képviseltek kristálytiszta ideákat. E reakcionalitás végig alapvető maradt és alapvető ma is – a jelenkor szellemi szituációjának megfelelően –, akárcsak az egész világon a jobboldal frontjain. Nem tudunk mást mondani, mint bármely más, az akcionalitás irányába elkötelezett jobboldali mozgalomnak: csak egy metapolitikai indíttatású – és ez a metapolitikai orientáció rendkívül szegényes a Klan esetében – ideológiai kiteljesedés adhat olyan tartást, amellyel legalább a személy integritását meg lehet őrizni.