Korábbi cikkünkben két modern bálványról tettünk említést, mégpedig a „Civilizáció” és a „Fejlődés” elméleteiről. Most vissza kell térnünk ez utóbbi eredetéhez. Ha pontosítani akarnánk ezt, akkor úgy is fogalmazhatnánk, hogy esetünkben olyan határtalan fejlődésről van szó, amelynek eredete kívül esik azokon a részleges és korlátozott fejlődési folyamatokon, amelyek létezése egyébként nem kétséges.
Valószínűleg Pascal volt az, akinél egy ilyen elgondolás első nyomai fellelhetőek: ismeretes az az elképzelése, amelyben párhuzamot von az emberiség és egy olyan „ember között, aki nem hal meg, miközben évszázadokon keresztül folyamatosan tanul”. A modern Nyugatot olyannyira jellemző antispirituális szellemről tesz tanúbizonyságot akkor is, amikor kijelenti, hogy „azok, akiket antik embereknek hívunk, valójában minden értelemben újak voltak”, vagyis véleményük nem sokat nyom a latba. E tekintetben Pascalnak legalább egy előfutára volt, mivel Bacon ugyanilyen értelemben írta, „antiquitas saeculi, juventus mundi”.
Könnyűszerrel látható, hogy ez az a tudatlan látszatigazság, amelyre a haladás elképzelése támaszkodik. Eme látszatigazság azt feltételezi, hogy az emberiség összességében egy folyamatos és egyöntetű haladást követ: e szélsőségesen leegyszerűsítő szemlélet azonban minden ismert ténnyel szemben áll. A történelem ugyanis minden korszakban egymástól független, gyakorta eltérő civilizációkat alakított ki, míg ezek közül egyesek megszületnek és kibontakoznak, addig mások hanyatlásnak indulnak és elhalnak, vagy valamilyen kataklizma folytán váratlanul megsemmisülnek: az új civilizációk pedig távol állnak attól, hogy a régi civilizációk örökségét mindig összegyűjtsék. Ki merné például komolyan állítani, hogy a modern nyugatiak – még ha közvetetten is – hasznosították volna a káldeusok vagy az egyiptomiak által összegyűjtött ismeretek nagy részét, nem beszélve más civilizációkról, amelyeknek még a neve sem jutott el hozzánk? Egyébként nem kell túl messzire viszszamenni a múltban, hiszen vannak olyan, az európai középkorban művelt tudományok, amelyekről manapság a legcsekélyebb elképzelés sincs. Ha meg akarnánk őrizni a Pascal által említett és helytelenül „egyetemes embernek” nevezett „kollektív ember” képét, azt kellene mondanunk, hogy léteznek időszakok, amikor tanul, és vannak mások, amelyekben felejt, vagyis miközben bizonyos dolgokat elsajátít, addig másokat egész egyszerűen elfelejt. A valóság tehát a pascali képnél bonyolultabb, hiszen vannak és mindig is voltak olyan civilizációk, amelyek egymásról mit sem tudva, egymást kölcsönösen nem hatják át. Ma még inkább, mint bármikor valaha, ilyen a keletiekkel szemben álló nyugati civilizáció. A Pascal által kifejezésre juttatott illúzió eredete valójában a következő: a nyugatiak a reneszánsztól kezdve felvették azt a tévképzetet, hogy magukat kizárólag mint a görög-római antikvitás örökösei és folytatói tekintsék, valamint, hogy szisztemetikusan ne vegyenek figyelembe semmi mást és minden másról megfeledkezzenek.
A Pascal által említett emberiség a görögökkel kezdődik, a rómaiakkal folytatódik, majd a középkor idején lényegében egy megszakítottság áll fenn, amelyben a XVII. század összes többi gondolkozójához hasonlóan ő sem képes mást látni, mint alvásbéli periódust. Végül elérkezik a reneszánsz, vagyis ezen emberiség felébredése, amely ettől a pillanattól kezdődően az európai népek összességéből tevődik majd össze. E vonatkozásban egyébként kivételesen korlátolt mentális horizontra utal az a különös tévedés, amely a részt folytonosan egésznek veszi. Több területen is fel lehet fedezni ennek hatását. Például a pszichológusok megfigyeléseiket rendszerint csak egyfajta mentalitásra, a modern nyugatira korlátozzák, és az ily módon nyert eredményeiket helytelenül egészen addig terjesztik ki, hogy mindezekből az általában vett emberre vonatkozó jellemzőket állapítanak meg.
Fontos megjegyezni, hogy Pascal ekkor csak egy bizonyos intellektuális fejlődést vett figyelembe, tudniillik az intellektualitás saját maga és kora által elfogadott korlátozott elgondolását. A XVIII. század vége felé Turgot-val és Condorcet-szal tűnt fel a haladás azon eszméje, amely minden életterületre egyaránt kiterjed; ez az eszme ekkor még olyannyira nem volt általánosan elfogadott, hogy például Voltaire is sietett kigúnyolni. Most ama számtalan módosulás teljes történetével nem foglalkozhatunk, amelyen ez az elgondolás a XIX. században végig ment, miként azokkal az áltudományos bonyodalmakkal sem, amelyek ekkor előidézték, hogy evolúció elnevezés alatt ezt az elgondolást nemcsak az emberiségre, hanem az élőlények öszszességére is kiterjesztették. A számos, többé-kevésbé lényeges eltérés ellenére az evolucionizmus igazi hivatalos dogmává lett. Olyan törvényként tanítják, amit tilos megvitatni, jóllehet valójában csak a legalaptalanabb és legkevésbé megalapozott hipotézisről van szó: és még inkább érvényes mindez az emberi fejlődés koncepciójára, ami ahelyett, hogy törvény lenne, nem tűnik másnak, mint egyszerű partikuláris esetnek.
Mi sem könnyebb, mint például azokat a zavarokat bemutatni, amelyek az Auguste Comte-tól származó bizarr elgondolásra, a „három stádium törvényére” támaszkodnak: ezek lényege abban a feltételezésben áll, hogy minden lehetséges megismerés tárgya csak a természeti jelenségek magyarázata lehet. Comte – Baconhoz és Pascalhoz hasonlóan – maga is egész egyszerűen párhuzamot vont az antikvitás emberei és a gyerekek között, míg mások inkább úgy vélték, jobb őket a „primitíveknek” nevezett vademberekhez hasonlítani, akik számunkra azonban nem mások, mint még ősibb civilizációk degenerált maradványai.
Egyébként, mivel az emberi történelemnek nevezett folyamatban valóban léteznek emelkedések és süllyedések, néhányan a „fejlődés ritmusáról” szoktak beszélni. Ilyen körülmények közepette talán egyszerűbb és logikusabb lenne többé egyáltalán nem beszélni fejlődésről; de minthogy egy modern dogmát mindenáron védelmezni kell, ezért feltételezik, hogy mindennek ellenére, az összes részleges fejlődés és visszaesés végső eredményeként a „fejlődés” azért még létezik. E furcsaságok és korlátok el kellene hogy gondolkoztassanak, ámde úgy tűnik, ezeket csak nagyon kevesen észlelik.
A különféle iskolák között lehetnek különbözőségek; mindazonáltal abban mindenki egyetért, hogy a fejlődést, az evolúciót el kell fogadni, amely nélkül az embernek még bizonyára arra sincs joga, hogy „civilizáltnak” nevezze magát.
Azután, ha valaki megvizsgálja ennek az állítólagos fejlődésnek a fő jellemvonásait, amelyekre kortársaink gondolkozása, úgy tűnik, minden másnál jobban korlátozódik, ezek jól láthatóan két irányvonalra redukálódnak: a materiális és a morális fejlődésre. Egyesek bizonyára még ma is „intellektuális fejlődésről” beszélnek; azonban ez a kifejezés számukra lényegében a „tudományos fejlődéssel” szinonim, és ezt főként a kísérleti tudományok, valamint ezek alkalmazásainak kibontakozására vonatkoztatják. Itt tehát az az intellektuális alászállás tűnik fel ismét, ami az intellektust valamennyi közül a leginkább korlátozott és a legalsóbb változatával azonosítja: az anyagra kizárólag a gyakorlati alkalmazás érdekében kifejtett hatással. És valóban, napjaink nyugatijainak jelentős része nem fogja fel, hogy az intelligencia ettől teljesen különböző valóság, vagyis egy magasabb rendű képesség; ami ezt illeti, azok számára, akik a szavaknak meg akarják adni igazi jelentésüket, érthető lesz, hogy korszakunkban nem „intellektuális fejlődésről”, hanem ezzel ellentétben inkább intellektuális hanyatlásról lehet beszélni. És mivel egyes kibomlási tendenciák egymással összeegyeztethetetlenek, ez a „materiális fejlődés” árának tekinthető, amely „fejlődés” egyedül az utolsó évszázad során vitathatatlanul végbement: és tudományos kibontakozásról csak egy ugyancsak korlátozott értelemben lehet beszélni, amely ráadásul inkább anyagi, mintsem tudományos kibontakozás.
Az anyagi kibontakozás és a tiszta intellektualitás tehát fordított arányosságban állnak egymással. Aki elmélyed az egyikben, szükségképpen eltávolodik a másiktól. Megjegyzendő egyébként, hogy itt intellektualitást mondunk és nem racionalitást, mivel az ész területe voltaképpen az érzékek és a magasabb intellektualitás területe között található. Az ész ez utóbbi visszatükröződését alkotja még akkor is, ha tagadja azt és az emberi létező legmagasabb képességének hiszi magát, mindemellett saját képzeteit mindig érzékelhető adatokból dolgozza ki. Ezeket talán nevezhetnénk az érzékelhetőn kívülieknek, de semmiképpen sem e felettieknek. Csak ami transzcendens és univerzális, az lehet a tiszta intellektus tárgya, amellyel szemben az ész által kidolgozott általános elgondolások viszont alapjában véve megmaradnak az érzékekhez és az érzékelhető külső világhoz kötődő területen. Ilyen alapvető megkülönböztetést kell tenni tradicionális nézőpontból a metafizikai és a tudományos megismerés között. Ha ez utóbbit most bővebb kifejtés nélkül csak megemlítettük, ennek az az oka, hogy jelenlegi állapotában a nyugati civilizáció leginkább látható jeleit az első teljes hiánya, míg a második rendezetlen kibomlása alkotja.
Miután a „materiális” vagy „álintellektuális fejlődés” elgondolásával szemben álló szemléletünket pontosítottuk, egy hasonló mítosz megfelelőjével fogunk foglalkozni a következő cikkben, vagyis a „morális fejlődéssel”.
Il Regime Fascista, 1934. máj. 2.
Ford.: Németh Norbert