René Guénon korai éveiről zárkózottsága miatt nagyon keveset tudunk. Objektivitása, nagyságának ezen aspektusa tette lehetővé, hogy felismerje a modern világ szubjektivizmusában és individualizmusában rejlő negatívumokat, és ez talán túlságosan is az ellenkező irányba billentette; egyáltalán nem volt hajlandó magáról beszélni.

Halála óta könyv könyv után jelenik meg róla, és kétségtelen, hogy a szerzőket rendkívül kellemetlenül érinti, hogy sok mindennek nem tudnak nyomára bukkanni, és ennek eredményeképpen a könyvek faktuális tévedéseket tartalmaznak.

Azt tudjuk, hogy 1886-ban született Blois-ban, Franciaországban, hogy építész fia volt, hogy hagyományos katolikus nevelést kapott, és az iskolában kitűnt filozófiából és matematikából. Ám 21 éves korában már Párizsban találjuk, az okkultizmus világában, ami akkoriban, 1906—1908 körül élte virágkorát. Az ebben rejlő veszélyeket talán az ellensúlyozta számára, hogy e világ szélesebb perspektívákat is kínált. Valószínűleg ekkortájt került kapcsolatba Párizsban néhány az Advaita Védanta iskolát képviselő hinduval, és egyikük bevezette a shivai felfogás szellemiségébe. Helyet és időt illetően nincs adatunk, és nincs tudomásunk arról sem, hogy valaha is említette volna őket. Kapcsolatuk nem tartott egy vagy két évnél tovább, ám könyveiben az áll, amit tőlük tanult, és kétségtelen, hogy ismeretségük gondviselésszerű volt. A kapcsolat, míg tartott, rendkívül intenzív lehetett. Könyvei arról szólnak, ami a modern világ krízisében ellenszerként szükségeltetett és szükségeltetik.

Harmincadik életévéhez közeledve különleges intelligenciája folytán már pontosan látta a modern Nyugat problémáit, és intelligenciája lehetővé tette, hogy ezekkel meg is birkózzon. Én emlékszem arra a világra, amelyben és amely számára Guénon korai könyveit írta. Az első világháború utáni első évtizedre, arra a rettenetes világra, melyet áthatolhatatlanná tett az eufória; úgy tartották, hogy az első világháború a háborúnak véget vető háború volt, több háború már nem lesz. A tudomány már bebizonyította, hogy az ember a majomtól származik, azaz a majmokból fejlődött ki, és e fejlődésnek már semmi sem vethet gátat, és minden egyre jobb lesz. Akkoriban iskolás voltam, és emlékszem, hogy ezt tanították, és ugyanekkor a hittan órákon heti egy órában ennek éppen ellenkezőjét hallottuk. Ám ekkorra a vallást a modern világ már rég a sarokba söpörte. Ebből a sarokból emelt szót az eufória ellen, de hasztalan.

A helyzet ma egyszerre sokkal rosszabb és sokkal jobb. Rosszabb, mert az ember még tovább korcsosult. Ha szabad ilyet mondanom, ma sokkal több rossz arcot láthatunk, mint a ’20-as években, nekem legalábbis ez a benyomásom. Jobb, mert nyoma sincs eufóriának. A modern világ építménye összedőlőben van. Itt is, ott is óriási hasadékok keletkeznek, melyeken keresztül be lehet hatolni a világba. Ez nem volt így ezelőtt. Rossz az is, hogy az Egyház azon való aggódásában, nehogy korszerűtlenné váljék, a modernitás bűntársául szegődött.

De kanyarodjunk vissza a ’20-as évek világához. Emlékszem egy politikus proklamációjára: ’Ma a világ dicsőséges hajnalát éljük’ – mondta. Ki merne ma így szólni?! Ugyanebben az időben írta Guénon eme csodálatos világról: ’Olyan, mintha egy fejét vesztett organizmus akarna tovább élni egy egyszerre intenzív és ugyanakkor rendezetlen életet.’ (Kelet és Nyugat, első kiadás: 1924).

Úgy tűnik, Guénon nem tartotta a hindukkal a kapcsolatot, és az sem kétséges, hogy azok visszatértek Indiába. Guénon közben beavatást nyert egy szúfi rendbe, és ez egész életében spirituális útja maradt. A negatívumok között, melyeket maga körül látott, kiemelten fontosnak találta azt az általános vallásellenes előítéletet, mely az úgynevezett francia intelligencia körében dívott. Guénon meg volt arról bizonyosodva, hogy ezen emberek egyike-másika alapvetően intelligens, és képes lenne az igazság befogadására, ha azt világosan tárnák elébe. A vallásellenes előítélet abból fakadt, hogy a vallás képviselői egyre kevésbé voltak már intelligensek, és egyre inkább teret engedtek szentimentális megfontolásoknak. Különösképpen a katolicizmusra volt ez jellemző, ahol mindig is hangsúlyos volt a társadalom klérusra és laikusokra való felosztása, és az, hogy a világiaknak az Egyházra kellett támaszkodniuk. A laikusoknak nem volt feladata, hogy spirituális dolgokról gondolkozzanak. Intelligens világiak kérdéseket tettek fel a papoknak, akik viszont nem tudták megválaszolni ezeket a kérdéseket, és így abban a gondolatban kerestek menedéket, hogy az intelligencia és a büszkeség szorosan összefonódnak. Nem nehéz tehát észrevenni, hogy miként kapott lábra, és különösen Franciaországban, ez az erőteljes vallásellenes előítélet.

Guénon feltette magának a kérdést: Mivel ezek az emberek elutasítják a kereszténységet, vajon ha az igazságot az iszlám szúfizmuson keresztül tárnák eléjük, amely sok vonatkozásban szorosan kapcsolódik a keresztény terminusokhoz, akkor elfogadnák-e azt? Arra jutott, hogy nem tennék. Azt mondanák, hogy az is egy vallás, és a vallásokból már elegük van. Ellenben a hinduizmus, a legrégebbi élő relígió a felszínen nagyon is különbözik mind a kereszténységtől, mind az iszlámtól. Úgy döntött hát, hogy a nyugati világot a hinduizmus alapján fogja az igazsággal szembesíteni. Ezért írta meg az általános Bevezetését a hindu doktrínák tanulmányozásához. A francia kiadás 1921-ben jelent meg, melyet 1925-ben Az ember és létesülése a Védanta szerint követett. Talán ez Guénon legnagyobb műve.

Megfelelőbb közvetítőközeget nem is választhatott volna arra, hogy igazságüzenetét a Nyugat elé tárja, hiszen a hinduizmus bizonyos közvetlenséggel rendelkezik. Ez abból ered, hogy a hinduizmus egy rég letűnt korszakban nyilatkoztattatott ki az embernek, akkor, amikor még nem volt arra szükség, hogy különbséget tegyenek ezoterizmus és exoterizmus között. E közvetlenség azt jelenti, hogy az igazságot nem kellett burkolt formába öltözetni. A misztériumok már a klasszikus antikvitásban is a kevesek számára tartottak fenn. A hinduizmusban azonban ez volt a norma, és a legmagasabb igazságokról is nyíltan lehetett szólni.

Szóba sem került, hogy ’Ne vesd gyöngyeid a disznók elé’ és ’Ami szent, ne add a kutyáknak’. A hinduizmus testvérvallásai, Róma és Görögország vallásai, már rég a semmibe vesztek. De a kasztrendszernek és a Brahmanáknak köszönhetően, kik a vallás letéteményesei, van ma egy hinduizmusunk, mely még ma is élő és mely egész a jelen századig a szentség virágaival ékes.

Az elsők között említendő az az isteni szintre vonatkozó distinkció, mely minden ezoterizmus sajátja, ám mely exoterikusan, azaz a tömegek számára ma hozzáférhető vallásokban már nem jelenhet meg. Ez a distinkció az Abszolút és a belőle fakadó relativitás kezdete között fennálló distinkció. Az Abszolútumot, mely Egy, Végtelen, Örök, Változatlan, Nem meghatározott, Kondícióktól mentes, a Hinduizmusban a szakrális egy szótagú Aum fejezi ki, Atmának nevezik, mely Önvalót jelent, és Brahmának (a szó semleges nemű), a minden dualitás, mint például a férfi és női dualitás felettiséget hangsúlyozandó. A Tat (That) névvel is illetik, mint ahogy a szúfizmusban néha a Huwa szót használják az Abszolútumra. Azonkívül megtalálható a más vallásokban a személyes Istennek megfelelő Ishvara, mely már a relativitás kezdete, hiszen ez már a megnyilvánulással kapcsolatos, a megnyilvánulással, mely terminust a hinduizmus a teremtésre használja, a teremtés pedig nyilvánvalóan a dualitás kezdete: Teremtő és teremtett. Ishvara isteni szinten áll, mégis a relativitás kezdete.

Minden ezoterizmusban fellelhető ugyanez a doktrína. Eckhart mester összeütközésbe került az Egyházzal, mert ragaszkodott ahhoz, hogy különbséget tegyen Isten és Istenség – Gott und Gottheit – között. A második meghatározást az Abszolútumra alkalmazta, azaz az Abszolút Abszolútra, és Istent a relatív Abszolútra. Fordítva is lehetett volna, arról van csak szó, hogy különbséget kellett valahogy tennie. A szúfizmus Isteni Esszenciáról beszél és Isten Esszenciális Neveiről, mint például Az Egy, Az Igazság, A Legszentebb, Az Élő, és A Végtelenül Jó, al-Rahman, mely minden jóság gyökerét magában foglalja, és amely az Isteni Eszszencia neve is. Ez alatt találhatjuk a Minőségek Neveit, mint Teremtő, a Könyörületes, abban az értelemben, hogy másokon megkönyörülő, és ez már nyilvánvalóan a dualitás kezdete. Minden ezoterizmusban megvan ez a megkülönböztetés még az Istenség szintjén is. Ezoterizmus alatti szinten nem jelenhet meg, hiszen az a két Isten ideájához vezetne; az Istenség szintjén tett megkülönböztetés rendkívül veszélyes lenne a hívő tömegek kezében. Az Isteni Egységet mindenképpen fenn kell tartani.

Nos, Guénon teljesen világosan levezeti könyvében az univerzum hierarchiáját az Abszolútumból, a személyes Istenből a teremtett Logoszig, azaz a buddhiig, az Igéig, mely intellektust jelent, és amelynek három aspektusa van: Brahma (ez esetben a szó hímnemű), Vishnu és Shiva. Szigorúan véve az univerzumok hierarchiájában eme dévák (nyelvészetileg ez ugyanaz a szó, mint a latin deus) ugyanazt a rangot képviselik, amit mi az arkangyaloknak tulajdonítanánk. Mindazonáltal a hinduizmus olyan finom megkülönböztetésekre képes, hogy habár ezek teremtettek, mégis megidézhetők az Abszolútum neveiként, hiszen az Abszolútumból erednek, és az Abszolútumba térnek vissza. Megidézhetők, mint az Abszolút Brahma, mint Atma, mint Aum.

A hindu doktrína, mint a Genesis, két vízről beszél. A Korán a két tengerről beszél, a felsőbb vizekről és az alsóbb vizekről. A felsőbb vizek a teremtett világ, azaz a megnyilvánult világ magasabb aspektusát reprezentálják, és a különböző mennyekkel állnak megfelelésben, melyekben a különböző paradicsomok vannak. Mindezek e világ szempontjából a túlvilághoz tartoznak. Az alsóbb vizek a test és lélek reprezentánsai, és mindannak, ami az Abszolútum manifesztációja.

Az ember és létesülése a Védanta szerint című művében Guénon miután felvázolja az ember manifesztálódását, és részletesen megvilágítja az ember természetét, a hindu doktrína felhasználásával rámutat arra, hogy miként térhetünk vissza végső eredetünkhöz. Az Abszolútummal való egység mindenek fölött álló spirituális lehetőségével fejezi be, egy olyan egységgel, mely már most is jelenvaló. A Brahmana fiúk nyolc éves korukban nyernek apjuktól beavatást, és fülükbe súgják e szavakat: ’Az Te vagy’, ami azt jelenti, hogy te vagy az Abszolútum. Tat tvam asi. Ez rámutat, mily meszsze vagyunk a modern értelemben felfogott vallástól. De ezen igazság, mely a szúfizmusban a titok, al-sirr nevet viseli, a jelen világban minden ezoterizmusban elengedhetetlen, máskülönben nem érdemelné meg az ezoterizmus nevet.

A hinduizmusnak van egy másik aspektusa is, mely lehetővé tette, hogy tökéletes eszközzé válhassék Guénon üzenetéhez: igen kiterjedt struktúrája. Későbbi vallásokra jellemző, hogy a Gondviselés mintha egyre szűkebb és szűkebb völgyszorosba vezette volna az emberiséget: a menny felé vezető út még mindig ugyanaz, ám a horizontális távlat egyre szűkebb és szűkebb, mivel az ember már nem képes arra, hogy egy ponton túl többet befogadjon. A samsara hindu doktrínája, az univerzumot alkotó megszámlálhatatlan megnyilvánult világok végtelen láncolata, eltévelyedésekhez vezethet.

Mindazonáltal, ha az Abszolútumról, az Örök Istenségről beszélünk, akkor az a gondolat, hogy ez a Végtelen megnyilvánulva csak egyetlen világot hozott létre, nem elégíti ki az intellektust. Másrészről a samsara koncepciója kielégíti, hiszen megszámlálatlan sok világ manifesztálódott.

Ezzel összefüggésben fontos megjegyeznünk, hogy a hinduizmus meglepően sokrétű értelmezésnek ad teret. Elsősorban Isteni kinyilatkoztatáson nyugszik. A Védák és az Upanishadok kinyilatkoztatottak. A Bhagavad Gitát általában kinyilatkoztatásnak tartják, de a teljes Mahabharatat, ezt az inspirált eposzt, melyhez a Gita tartozik, már nem. A hinduizmusban a kinyilatkoztatás, a sruti, és az inspirált írások, a smrti között egyértelműen különbséget tesznek, ahogy a judaizmusban és az iszlámban is: a Deuteronomium, azaz az Ószövetség első öt könyve kinyilatkoztattatott Mózesnek, a Zsoltárok Dávidnak, a Korán Mohamednek. A keresztények ezt általában nem értik. Nehézségekbe ütközik számukra, hogy például az Ószövetségben felismerjék a különbséget a Deuteronomium, a Királyok Könyve és a Krónikák között, mely utóbbiakat pusztán szakrális históriának tekinthetünk; kétségtelenül inspiráció eredményei, de semmi esetre sem kinyilatkoztatáséi. A keresztények számára Jézus Krisztus, a megtestesült Ige a kinyilatkoztatás, és a ’a könyvvé vált Ige’ koncepció, mely párhuzamban áll a kinyilatkoztatással, kívül esik látókörükön.

A hinduizmusban avatarák is megjelennek, és ez az, amit egy keresztény jól megérthet, azaz az Istenség manifesztációit, alászállásait. Természetesen egy keresztény nem ismerné el a hindu avatarákat, hiszen egy átlagos keresztény számára egyetlen alászállás létezik, és az magáé Krisztusé, de a hinduizmus az alászállást el nem múló lehetőségnek tekinti. Tíz avatarát tart számon, akik egészen napjainkig segítettek a vallás vitalitásának fenntartásában. A kilencedik avatara, maga Buddha, akit ’idegen avatarának’ neveznek, mert bár Indiában jelent meg, mégsem csak a hindukhoz, hanem egyértelműen az egész keleti világhoz szólt. A hinduizmus nagysága exoterizmusának felépítésében is látszik. Itt három út különböztettetik meg, melyek szintén Istenhez visszavezető utak – a három marga: a tudás útja, a szeretet útja, és a cselekvés útja; három út, melyek a különböző emberi lények inklinációinak és affinitásainak felelnek meg.

Ami miatt a hinduizmus terminusai olyannyira megfelelnek az európai ember számára az az, hogy mint Árja embereknek, affinitásuk van a hinduizmus iránt, hiszen gyökereik a klasszikus antikvitás vallásaiig nyúlnak vissza, mely vallások a hinduizmus testvérvallásai. Ugyanúgy strukturáltak, mint a hinduizmus. Természetesen tudjuk, hogy teljes dekadenciába fulladtak, és mára már el is tűntek. Mindazonáltal bennük nyugszik örökségünk, és talán mondhatjuk, hogy Guénon azzal, hogy hindu terminusokkal közvetíti igazságüzenetét, lehetőséget nyújt nekünk egy misztériumokban bővelkedő, pozitívan értelmezett újra-felemelkedésre. Azonban ezt az affinitást hiba lenne túlértékelni, és amennyire én tudom, Guénon soha nem javasolta senkinek, aki nem volt hindu, hogy váljék hinduvá.

Egy adott ezoterizmus keretein belül mindig szigorúan ortodox nézeteket vallott, de ugyanakkor minden más vallás ortodoxiáját is elismerte. Célja semmiképpen sem volt akadémikus. Mottója az volt, hogy vincit omnia veritas, az Igazság mindent legyőz. Implicit mottója pedig: ’Keressetek és találni fogtok, zörgessetek és megnyittatik nektek’. Írásaiban implicite van jelen az a bizonyosság, miszerint azokhoz, kik érdemesnek találtatnak, eljut üzenete, és arra sarkallja majd őket, hogy megtalálják az utat.

Guénon tudatában volt küldetésének, és tudta, mi tartozik bele és mi nem. Tudta, hogy nem arra hivatott, hogy tanítványai legyenek, és nem is voltak. Az volt a feladata, hogy tanításával előkészítse azt az utat, melyet mindenkinek magának kell megtalálnia. Ez az előkészület abból állt, hogy a modern oktatás hagyta lyukakat betömködje. Az első ilyen hiányosság a transzcendencia és következésképpen az intellektus szó nem értése volt. Bár az intellektus szó továbbra is használatos maradt, a nyugati világ a szó tradicionális értelmét, amely a szanszkrit buddhinak felel meg, egyszerűen elfeledte. Guénon nem engedett abból, hogy e szót írásaiban eredeti értelmében használja. A transzcendens valóságok tapasztalása értelmében, olyan képesség értelmében, mely transzcendens dolgok észlelését teszi lehetővé. Ennek levetülése a lélekbe az intellektuális intuíció, mely a teljes értés megvalósulása előtti értésfelvillanásokat takarja.

Az ember benyomása az, hogy Guénon már igen korán intellektuális intuícióval rendelkezett. Intellektusával, értve ezt a szó valódi értelmében, közvetlen tapasztalást szerzett spirituális igazságokról. Hiátusokat tölt be azzal, hogy rítusok, szimbólumok értelmét, a világ hierarchiáit megmagyarázza. A modern oktatás a túlvilágról teljesen megfeledkezik, holott a Középkorban a diákoknak oktatták a képességek és ezekkel megfelelésben az univerzum hierarchiáját.

Most pedig egy rövid időre igen személyes síkra kell terelnem a szót, de talán nem érdektelenül. Amikor a kora harmincas években Guénon könyveit olvastam, úgy éreztem, mintha villám csapott volna meg, és ráébredtem, hogy ami bennük áll, az az igazság. Soha azelőtt nem kerültem szembe úgy az igazsággal, ahogy azt Guénon kifejtette, miszerint sok vallás van, és mindegyik tiszteletet érdemel. Különbözőek, mert különböző embereknek szólnak. A gondolat nem volt légből kapott, és ugyanakkor Isten dicsőségére szolgált, hiszen egy kicsit is intelligens emberben, amikor azt tanulta, amit mi tanultunk az iskolában, felvetődött a kérdés, hogy mi van a világ más részein? Miért így rendeztettek el a dolgok? Először miért csak a zsidók, egyetlen népcsoport, lettek az igazság letéteményesei? És aztán a kereszténység arra rendeltetett, hogy szerte a világon elterjedjen. De miért olyan későn? És mi volt a megelőző korokban? Ezekre a kérdésekre soha nem jött válasz, de amikor Guénont olvastam, tudtam, hogy igazat szól, és kezdenem kell ezzel valamit. Írtam Guénonnak. Egyik első könyvét, a Kelet és Nyugatot lefordítottam angolra, és ennek kapcsán levelezésben álltam vele.

1930-ban, első felesége halála után Guénon elhagyta Párizst és Kairóba ment. Itt élt húsz évig, 1951-ben bekövetkezett haláláig. Guénon könyveit olvasva első gondolataim között szerepelt, hogy legjobb barátomnak, akivel Oxfordban együtt tanultunk, küldjek ezekből a könyvekből, mert tudtam, hogy ugyanolyan gondolatokat ébresztene benne, mint bennem. Visszajött Nyugatra, és ugyanazt az utat kezdte járni, amit én, azt, melyről Guénon beszél könyveiben. Majd munkát keresve a Kairói Egyetemen lett előadó. Elküldtem neki Guénon post restante címét. Guénon különösképpen tartózkodó volt, és senkinek nem adta meg a címét; el akart tűnni. Ellenségei voltak Franciaországban, és azt gyanította, hogy mágikus úton akarják megtámadni. Erről nem tudok bizonyosat, de azt tudom, hogy Guénon nagyon tartott attól, hogy bizonyos emberek megtámadják, és ezért ismeretlenségben kívánt maradni. Elsüllyedni abban a világban, ahol volt, Egyiptom világában, az Iszlám világában. Így hát barátomnak hosszú ideig kellett várakoznia, míg Guénon hajlandó volt fogadni. Ám amikor végül a találkozás létrejött, Guénon azonnal megszerette, és ettől kezdve akkor lépte át háza küszöbét, amikor csak akarta.

1939 nyarán látogatóba mentem barátomhoz Kairóba, és ott tartózkodásom alatt kitört a háború. Akkoriban Litvániában tartottam előadásokat, és mivel nem térhettem vissza, Egyiptomban kellett maradnom. Barátom, ki szinte családtaggá vált Guénonéknál – ő ment el a post restante érkező levelekért, és sok más dolgot is ő intézett neki – elvitt Guénonhoz. Egy évvel később, amikor barátommal kilovagoltunk a sivatagba, lova megbokrosodott, balesetet szenvedett és meghalt. Soha nem fogom elfeledni, amikor be kellett jelentenem Guénonnak a hírt. Egy órán keresztül sírt. Eszembe sem jutott, hogy átvegyem a helyét. Már hamarabb szabad bejárásom lett a családba, és hamarosan mintegy családtag lettem. Természetesen ez hatalmas kiváltság volt. Guénon felesége nem tudott írni, és csak arabul beszélt. Gyorsan megtanultam arabul, hogy tudjak vele beszélgetni. Nagyon boldog házasságban éltek. Már hét éve voltak házasok, de gyerekük nem volt, és mivel Guénonnak, aki már korosodott és jóval idősebb volt, mint felesége, első házasságából sem volt gyereke, váratlanul érte őket, mikor felesége teherbe esett. Négy gyermekük lett. Szinte minden nap meglátogattam őket. Elsőként olvastam A mennyiség uralmát, az első könyvet, amit ismeretségünk alatt írt, hiszen többi műve korábbi. Fejezetenként kaptam a kezembe. Én is fejezetenként adtam oda neki első készülő könyvemet, A bizonyosság könyvét. Nagyon nagy kiváltság volt ilyen embert ismerni. Ebben az időszakban sikerült tisztáznunk egy fontos kérdést. A hinduk, akikkel Guénon Párizsban megismerkedett, nem megfelelően, nem egy igazán hindu elképzelés szerint interpretálták neki a buddhizmust. A hinduizmus Vishnu kilencedik avatarajának tekinti Buddhát, de néhányan nem tartják avatarának, hanem egy lázadó ksatrijának, azaz a királyi kaszt egy olyan tagjának, aki szembeszállt a Brahmanákkal. Ezen utóbbi nézeten volt Guénon is. Következésképpen nem úgy írt a buddhizmusról, mintha az is a világ nagy vallásai közé tartozna. Ananda Coomaraswamy, Frithjof Schuon és Marco Pallis együttesen elhatározták, hogy kifejtik erről nézeteiket Guénonnak. Guénon nagyon nyitottan állt a kérdéshez. 1946-ban elvittem hozzá Marco Pallist. Guénon a találkozás következtében elismerte, hogy tévedett, és kijelentette, hogy ezen hibákat korrigálni kell könyveiben. Marco Pallis postázni kezdte Guénonnak a kijavítandó oldalak listáját.

Guénon szinte soha nem hagyta el otthonát, kivéve amikor látogatóba jött hozzánk. Autót küldtem érte, és évente kétszer családostul meglátogatott. Akkortájt Kairó mellett éltünk, a piramisok közelében. Csak egyszer tettünk közös kirándulást: az al-Azhar melletti Sayyidna Husayn Mecsethez mentünk el. Megjelenése tiszteletet parancsoló volt. Megdöbbentő volt látni azt a tiszteletet, mellyel körülvették. Amint belépett a szentélybe, mindenfelől az ’Allahumma salli ’ala Sayyidna Muhhammad’ hallatszott, azaz ’Isten hullasson áldást Mohamed prófétára’, ami ott a tiszteletnyilvánítás egy módja. Sugárzó egyénisége volt, és nagyon szép szeme, ami egyik legszembetűnőbb vonása volt. Szeme kora öregségéig megőrizte ragyogását.

A Védantáról írt könyvével vetekszik szimbólumokról írt könyve, mely a Fundamentális szimbólumok: A szakrális tudomány univerzális nyelve címet viseli. Ez halála után jelent meg, és azon cikkek gyűjteménye, melyeket folyóiratába, az Études Traditionellesbe a szimbólumokról írt. Felemelő érzés volt ezeket a cikkeket olvasni hónapról hónapra, ahogy megjelentek. A könyv majdhogynem prehisztorikus időkbe visz vissza minket, mint Az ember és létesülése a Védanta szerint, csak az előbbi tágabb értelmezésre ad lehetőséget. Természetesen minden szimbólum – ha nem lenne az, nem is létezhetne –, de a fundamentális szimbólumok ékes nyelvezettel a szupremális igazságot és a szupremális utat fejezik ki. Például mind az útnak, mind az igazságnak, egyik ilyen aspektusa a ’világ tengelye’, a tengely, mely ezen állapot közepéből kiindulva minden magasabb állapoton keresztül fut. Ez az Élet fájának értelme. Az Élet fáját a világ különböző tájain különféle fák szimbolizálják: a tölgy, a kőris, a füge és még mások is. A tengely maga az út, az Abszolútumhoz visszavezető út, melyet ember készítette dolgokkal is szoktak szimbolizálni: létrával, árboccal, építmények főoszlopával, vagy olyan fegyverekkel, mint például a lándzsa. Mint ahogy azzal az építészek tisztában vannak, sok épület egy központi tengely köré épül, mely tengely valójában nincs ott, nem jelenik meg. Igen gyakran tradicionális házaknál a ház központja a tűzhely, és a kémény, melyen keresztül távozik a füst, szintén tengely-ekvivalens. Horizontálisan megjelenő dolgok is lehetnek tengelyszimbólumok: a híd is a világtengely szimbóluma. Vegyük észre a Pontifex szó jelentését: a hídalkotó. A rangot az Egyház legmagasabb szellemi méltósága kapja. Ő a híd Ég és Föld között.

Másik alapszimbólum a folyó. A folyónak három aspektusa van: a folyón való átkelés mindig az evilágról egy magasabb világba jutást szimbolizálja. De nézzük magát a folyót. Az árral szemben haladni nehézségekkel jár, mely a spirituális ösvény nehézségeit, az eredethez való visszatérést szimbolizálja, hiszen árral szemben kell haladni. A másik irányba, az óceán felé haladás, és végül az óceánba érkezés is az út szimbóluma. Ebben a könyvében sok más szimbólum mellett Guénon kifejti a hegy, a barlang, az időbeli ciklicitás szimbolizmusát is. A hinduizmus szerint az időbeli ciklusban a nyári és téli napforduló az istenek kapui. Az istenek kapuja, a téli napforduló, a bak jegyében, míg az ősök kapuja a nyári napforduló, a rák jegyében.

Ahogy már említettem, Guénon nem szeretett önmagáról beszélni. Én elfogadtam zárkózottságát: nem kérdezgettem, és azt hiszem, ezt örömmel vette. Összefoglalásképpen azt mondhatnánk, hogy küldetése abban állt, hogy egy olyan világban, melyben egyre nagyobb méreteket öltött az eretnekség és álvallás, emlékeztesse a huszadik század emberét az ortodoxia szükségességére, mely egyrészt isteni közbenjárást előfeltételez, másrészt pedig egy olyan tradíciót, mely hűséggel adja tovább generációról generációra a mennyei kinyilatkoztatást. Ebben az összefüggésben örök adósai maradunk azért, hogy helyreállította a világban az ortodoxia jelentését, a szó legszigorúbb és eredeti értelmében, azaz a vélemény helyességét, mely nemcsak arra sarkallja az intelligens embert, hogy elutasítsa az eretnekséget, hanem arra is, hogy elismerje mindazon hitek érvényességét, melyek megfelelnek azon kritériumoknak, melyeken saját hite nyugszik.

Ezen univerzalitás alapján, melyet gyakran religio perennisnek neveznek, Guénon feladatai közé tartozott, hogy emlékeztessen arra, miszerint a világ nagy vallásai nemcsak eszközként szolgálnak az ember megváltásában, hanem az életben ezenkívül még két ezoterikus lehetőséget is felmutatnak, melyeket a görög-római antikvitásban mint mysteria parva és mint mysteria magna ismertek. Ezek a nagy misztériumok és a kis misztériumok. Az első az ember bukásakor elvesztett primordiális teljességhez való visszatérés útja, a második, mely az első előfeltétele, a tudás útja, az ismerd meg magadat elv beteljesítése. Ez a végső cél a kereszténységben a deificatio, a hinduizmusban a yoga (unió) és a mokhsa (megszabadulás), a buddhizmusban pedig a nirvána, azaz minden illuzórikus kioltódása. Az iszlám miszticizmusban, azaz a szúfizmusban tahaqquq, ami realizációt jelent, és melyet egy szúfi sheikh Istenben való önmegvalósításként értelmez. Guénon írásainak fő témái akár explicit vagy implicit módon, a misztériumok, és főleg a nagy misztériumok. Ez jellemző úgy a Modern világ válságára, mint A mennyiség uralmára is.

Rámutattunk, hogy a felvetett problémák végső soron a misztériumokat érintő dimenzió elvesztéséből fakadtak, azaz abból, hogy az ezoterizmusban rejlő misztériumok távlatai feledésbe merültek. Guénon a modern világ minden problémáját a relígió magasabb aspektusainak elvesztésére vezeti vissza. Tudta, hogy úttörő munkát végez. Néhány magáról írt sorával fejezném be: „Minden, mit teszünk és mondunk, nem több, mint hogy olyan lehetőségeket adunk az utánunk jövők kezébe, melyek nekünk nem álltak rendelkezésünkre. Itt is, ahogy mindenhol máshol, még csak most kezdődik a munka neheze.”

Fordította: Hársfalvy Amália