Módszerünk és feladatunk is egyben, hogy azt a – tágabb értelemben vett – történelem-filozófiai megközelítést képviseljük, melynek elsőrendű célja bemutatni, hogy hogyan kell tradicionális alapelvekből kiindulóan látni általában a történelmet. Másfelől célunk az is, hogy a magyar történelem bizonyos kritikus időszakait illusztratíve felhasználva mutassuk be ezeket a tradicionális alapelveket – nem feledkezve meg arról sem, hogy a tárgyalt kritikus időszakokat más fényben, más megvilágításban lássuk és láttassuk, mint ahogy ez általánosan szokásos, elterjedt és tulajdonképpen »kötelező érvényű«.

Minket ez a »kötelező érvény« egyáltalán nem köt. Megközelítésünk merőben más lesz most is, mint ahogy az eddigiekben is mindenkor. Merőben másképp próbáljuk meg látni és láttatni a magyar történelemnek néhány fő vonulatát, az ezekben megnyilatkozó mozgatóerőket és tendenciákat, és azt, hogy mennyire helytelenül, hibásan, torzítottan állította be önmaga eszményképeit a magyarországi köztudat.

Legutóbb Magyarország törökök általi megszállásáról beszéltünk. Ez a folyamat – meglehetősen hosszas előzmények után – 1526-ban kezdődött el, és 1541-1542-ben perfektuálódott Buda és Pest elfoglalásával; szűkebb értelemben 1699-ben ért véget a karlócai békével, tágabb értelemben pedig 1718-ban pozsareváci vagy passorovitzi béke kapcsán.

A Török Birodalom tradicionális birodalom volt. Noha a tradicionális birodalmaknak nem állt az élvonalában a maga spiritualitása szerint, mégis volt egy bizonyos kitüntetettsége és érvénye. Valójában egészen másképpen kellett volna viszonyulni a török birodalomhoz, ha ez az Uráltól az Atlanti-óceánig és a Földközi-tengertől a Jeges-tengerig mindent elfoglalt volna, és ott egy iszlám birodalmat tudott volna kialakítani – oly módon, hogy a fennhatósága alatt álló népek áttértek volna az iszlámra.

Ez nem következett be. Európa számára a török invázió idegen és ellenséges inváziót jelentett, amelynek nem volt Európa ezen területeire vonatkoztatottan tényleges spirituális küldetése. Noha a Török Birodalom önmagában egy érvényesen tradicionális birodalom volt, a hódoltsága alatt álló területeken végül is nem egy tradíció által dominált világot hozott létre és valósított meg – bár valamilyen mértékben igen, de lényegileg mégsem. Az, hogy a török területen élők milyen életet éltek, eléggé nehéz megítélni. A török uralom ugyanis rendkívül szeszélyesen megnyilatkozó uralom volt. Békésebb és joviálisabb pillanataikban, napjaikban vagy éveikben az ott élők valójában nem éltek rosszul. Voltak azonban – nagyon rapszodikusan megjelenő – emocionalitás és indulatok által vezérelt időszakaik is, amikor igen nagy kegyetlenséget gyakoroltak az elfoglalt területek lakossága iránt.

Helyes egy – nem elhanyagolható – ténynek figyelmet szentelni. Az, aki áttért az iszlámra, és bizonyos tehetséggel rendelkezett, az – a megszállt területeken – bármit elérhetett; belekapcsolódhatott a török állami, társadalmi életbe, és valójában bármilyen karriert befuthatott. Annak ellenére, hogy ez igen nagy előnyökkel járt, megdöbbentően kevesen tértek át, szinte senki. (Ez a tény azért is érdekes, mert ha a megszállás 400 évvel később következett volna be, akkor önös érdekekből a lakosság zöme áttért volna az iszlámra.) Mindez azt jelenti, hogy valódi és pozitív szellemi jelentősége Magyarország török megszállásának nem volt. Ezt a nyilvánvalóságot – többek között – azért is kell hangsúlyoznunk, mert ma léteznek olyan – magukat törzsökös magyarnak valló – személyek, akiknek az a nézetük, hogy Magyarország török megszállása – mindaz, ami 1526 és 1542 között végbement – egy »második honfoglalás« volt. Az ilyesfajta torz nézeteket ki kell küszöbölni.

Magyarországon mindig voltak olyan – személyek által reprezentált – kvázi-politikai erők és személyek (azért »kvázi-politikai«, mert mai értelemben vett politikáról a XVI. században, sőt még a XVII. század elején sem lehet beszélni), akikben rendkívüli affinitás élt a diszharmónia, a disszonancia, a békétlenség iránt – összekapcsolódva erősen önös egyéni célokkal.

Más összefüggésekben már szóltunk Budai Nagy Antal, Dózsa György és a hozzájuk hasonlók szerepéről. A XVII. század legelejétől a XVIII. század elejéig tartó időszakban azonban mindaz, amit ők képviseltek, másképpen tudott megnyilvánulni.

A szorosan vett Magyar Királyság egy része török megszállás alatt állt – Budát is beleértve. Egy másik része felett a törvényes magyar királyok – Rudolf, II. Mátyás, II. Ferdinánd, III. Ferdinánd, I. Lipót, majd később I. József, III. Károly – uralkodtak. A későbbiekben I. Lipót, I. József és III. Károly gyakorlatilag már egész Magyarország felett uralkodni tudtak.

A tágabban vett Magyarországnak másik része Erdély. Az erdélyi fejedelem – lényegi mivolta szerint – a magyar királynak volt alárendelve, a magyar király fősége alá tartozott, ugyanakkor bizonyos szuverenitást élvezett. (A későbbiekben a nagyfejedelem címet felvették a magyar királyok.)

A török fennhatósága alatt a fejedelmek mindenkor háromféle politikát gyakoroltak egyidejűleg. Az egyik: a hűség a Habsburg-dinasztiából származó magyar király felé, a másik: hűség a szintén főséget gyakorló török szultán és szultanátus felé, a harmadik pedig egy önálló – mondhatjuk így, modern kifejezéssel – konjunktúra-politika volt. E három politika közül hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik arculatot helyezték előtérbe.

Mindez óriási veszélyeket jelentett a megmaradt Magyar Királyság számára, és ugyanakkor a Német-Római Birodalom és a Magyar Királyság perszonál-uniójára nézve is. E hármas politika egy, a török által nem veszélyeztetett, békésebb időszakban kisebb veszélyt jelentett volna, és sokkal radikálisabban fel lehetett volna lépni ellene. Most azonban a Magyar Királyság, a magyar király – aki egy személyben német-római császár is – nem akart túlságos élességgel fellépni az erdélyi fejedelmek ellen, mert ezáltal az amúgy is rendkívül konfliktuózus helyzetet csak tovább élezte volna. Ehelyett a háborús konfrontáció elhalasztására törekedett, mert ez idő szerint valójában egy igen lassú és viszonylag konfliktusmentes felkészülésre volt szükség ahhoz, hogy majdan mindent viszszavegyenek a törököktől. Mindezt felhasználva, az erdélyi fejedelmek egy jelentékeny része egy békétlenségi politikát kezdett gyakorolni, ami nagyon sokszor – bár nem minden esetben – a magyar királlyal való nyílt szembeszegülést jelentette.

Azok közül, akik viselték az ›erdélyi fejedelem‹ címet, ezen a helyen most kettőt emelnünk ki: Bocskai Istvánt és Bethlen Gábort. (Azért kettőt, mert másik kettő – aki szintén viselte ezt a címet – minden jogalap nélkül viselte. Továbbá olyan fejedelmek is, akik ambivalens megítélhetőségűek voltak, de jelen szempontjaink vonatkozásában szerepük kevésbé volt fontos.) Bocskai István még olymódon lett erdélyi fejedelem, hogy e méltóságában a magyar király is és a török szultán is elismerte. (Bethlen Gábor is támogatta Bocskait, aki egyben az egyik rossz szelleme volt Bocskainak.)

A kristálytiszta legitimitás szempontjából hangsúlyoznunk kell, hogy az erdélyi fejedelem – bár volt bizonyos szuverenitása – nem volt abszolúte szuverén fejedelem, sem jogilag (de jure), sem ténylegesen (de facto). De jure feltétlenül a magyar király alárendeltje volt, de facto pedig alárendeltje volt mind a török szultánnak, mind a magyar királynak. Ebből következően, az erdélyi fejedelemnek a magyar királlyal való szembefordulása: lázadás volt. Az erdélyi fejedelem bár egészen kivételes státusban, de alattvalója volt a magyar királynak, így semmiféle joga nem volt magyar királlyal – akárcsak elvileg is – szembehelyezkedni. Oly módon pedig semmiképpen, ahogyan azt Bocskai és Bethlen is tette.

Tudjuk, hogy a szultán Bocskainak királyi koronát küldött, amivel nemcsak erdélyi fejedelemségét ismerte el, hanem Bocskait magyar királyként is szándékában állt elismerni – természetesen önmaga vazallus-királyaként. A vazallus-király olyan király, aki teljes mértékben a szultán alá van rendelve. Bocskaiban volt annyi intelligencia, hogy ezzel a koronával – bár kacérkodott a gondolattal – nem koronáztatta meg magát. Ezt főként ›reálpolitikai‹ érzékből tette, tudva, hogy ennek beláthatatlan következményei lennének. Természetesen nem tudta pontosan, hogy mik lennének ezek a következmények, annyit azonban sejtett, hogy ezekből számára csak kedvezőtlenségek származnának: először a magyar király oldaláról, később – esetleg – a szultán oldaláról is. Ezért Bocskai állandóan cserélgette a magyar királyhoz való hűséget a szultánhoz való hűséggel és önnön konjunktúra-politikájával, a magyar királlyal való szembefordulást a török szultánnal való szembefordulással. Csakis önmaga konjunktúra-politikájával nem fordult szembe soha. Bocskai igen sok kárt okozott az országnak. Mentségére annyit azonban el lehet ismerni – ez azonban nagyon halvány mentség –, hogy végül – nem teljesen tisztázott körülmények közötti meggyilkolása-meggyilkoltatása előtt – egy béketeremtő fordulat állt be magatartásában: halála előtt szinte közvetlenül ő hozta létre az úgynevezett zsitvatoroki békét a magyar király és a török szultán között. Ez egy időleges béke volt, és ebben Bocskai a békéltető szerepében jelent meg. Valójában egész szerepe rendkívül vitatható volt, így ez sem egy nagy pozitívum – ennek ellenére ekkor kivételesen nem a békétlenség oldalán foglalt állást.

Némileg más a helyzet Bethlen Gábor esetében – más, de súlyosabb. Bethlennek már Bocskai fejedelemmé tételénél meghatározóan nagy szerepe volt. Közvetett és közvetlen módon befolyásolta Bocskait – mindig a legrosszabb irányba. Bethlen – fejedelemként – maga is folytatta ezt a három arcú – tehát uralkodói hűség, szultáni hűség, önálló konjunktúra-politikát, állandóan váltogatva ezeket, de Bocskainál messzebb merészkedett: el tudta érni azt, hogy egy conventiculum illegitimum (egy törvénytelen gyűlés) – nem országgyűlés! – őt 1721-ben »magyar királlyá« válassza. A legelvadultabb Bethlen-hívek sem szokták – visszatekintve – azt mondani, hogy ő magyar király volt, mert ezt komolyan venni nem lehetett. Nem is vette senki komolyan, még ő sem. Ennek ellenére ragaszkodott ehhez a címhez, és minden jogalap nélküli »magyar királyként« – erős török alávetettség és függőség mellett! – szembefordult a magyar királlyal. Mit sem változtat megítélésünkön, hogy ő időnként a törökök ellen is harcolt. Időnként a saját királya ellen, időnként – annak ellenére, hogy a vazallus pozíciójában állt – a török ellen nyilatkozott meg. Végül lemondott a »magyar király« címének viseléséről – mintha ez valami ténylegesség lett volna, amiről le kellene mondania.

A legtöbb erdélyi fejedelem hasonló volt ehhez a két alakhoz – bár csekélyebb, tompítottabb mértékű expanzió mellett. Tevékenységük a hűtlenség magasiskolája volt. Még az árulói mivoltukhoz való hűség sem volt meg bennük – mintha a hűség teljesen ismeretlen lett volna számukra.

Ez a magatartás sajnos az ország főuraira – a szintén illegitim – Szapolyai-Zápolya János ellenkirály és Ferdinánd magyar király idejében is jellemző volt. Igen sok példát lehetne idézni, mikor is az ország valóban legkiválóbb főurai évente, havonta, hetente váltogatták azt, hogy éppen kit tekintenek királyuknak. Ötletek és hasznossági elvek szem előtt tartásával váltogattak; »most János a királyom«, »most az én királyom a Ferdinánd« – ilyen és ehhez hasonló kijelentések hangzottak el. Mindezt komolyan meg merték tenni.

Meg kell említeni, hogy Dobó István, aki Eger várát hősiesen és sikeresen megvédte, a későbbiekben börtönbe került. Természetesen nem szokták elmondani – mert a magyar történelemtanítás olyan, hogy az összefüggéseket nem tárják fel a gyerekek és az ifjak előtt –, hogy miért került börtönbe. Általában úgy tanítják, hogy ő azért volt börtönben, mert hűségesen védte a királyát. Dobó nem ezért került börtönbe, hanem azért, mert a teljesen törvénytelen alapokon álló János Zsigmond erdélyi fejedelmet a magyar trónhoz való eljuttatásában próbálta összeesküvés révén segíteni.

Az itt tárgyalt időkben ezek a viszonyulások még erősebben nyilvánultak meg. Valami különös mozgatóerő működött ezekben a történelmileg egyébként nem jelentéktelen személyiségekben, ami a legkifejezettebb és legvégletesebb hűtlenségekben nyilatkozott meg, s mindez oly módon, mintha ez nyilvánvaló és természetes követelmény lenne. A félreértések elkerülése végett: itt konjunktúra-politikáról volt szó; ám igazi politikai stratégiáról vagy politikai taktikáról nem lehet beszélni. A különböző oldalakra való átállásoknak számukra lehetett – innen nem átlátható – pillanatnyi előnye, de az ország számára ez semmiféle előnyt nem jelentett – csakis kárt, nagyon nagy és messzemenő kárt. A magyar királyok oldalán minden időben harcoltak olyanok is – magyarok is, csak kevesebben –, akik évtizedekig, zsenge ifjú koruktól hajlott korukig, életük végéig hűek voltak az uralkodójukhoz, és fel sem merült bennük – a legkisebb mértékben sem –, hogy őt esetleg el is árulhatnák. Nem tudunk arról például, hogy Lotharingiai Károly – Buda visszafoglalója – élete bármelyik pillanatában is hűtlen lett volna I. Lipót császárhoz és királyhoz. A Lotharingiaiak, Lothringenek, Lohrenek Európa legmagasabb nagyságrendjeiben álló uralkodó család volt, ennek ellenére soha fel nem merült Lotharingiai Károlyban és a hasonlókban a fellázadás, az árulás, vagy az önálló konjunktúra-politika űzésének a legcsekélyebb igénye sem, a legcsekélyebb jele sem.

Ezeket követően egy negatív irányú nagyságrendi változás következett be, s ez Thököly megjelenése volt. Thököly nem volt semminek sem a fejedelme. Thököly elsősorban a Bocskai- és Bethlen-féle lázadásokban életben maradt résztvevők lezüllött szegénylegény életmódot folytató fiait, unokáit gyűjtötte maga köré – és ezekkel együtt rendelte magát alá teljes mértékben a töröknek.Miután Thököly valóban egy jelentékenyebb erőt képviselt Magyarország és Erdély vonatkozásában, a Török Szultanátus ténylegesen jelentőséget is tulajdonított neki, nem személyének és méltóságának, hanem kizárólag azoknak a pragmatikumoknak, amelyek ebből a »szövetségből« következhettek.

Amíg a Német-Római Birodalom és a Magyar Királyság – lassan, fokozatosan – készült a törökök kiszorítására, a törökök is készültek arra, hogy egy nagyszabású offenzívával a Német-Római Birodalom jelentékeny területét elfoglalják. Egyelőre azonban egyik fél sem akart éles konfliktust.

Thököly bejáratos volt Ibrahim budai pasához, aki mintegy Magyarország török kormányzója volt, s aki a szultán előzetes és utólagos jóváhagyásával Thökölyt Felső-Magyarország »királyává« tette meg és nevezte ki. Ezt a kinevezést tehát Thököly még csak nem is a szultántól kapta. Gondoljuk meg, hogy ha Ibrahim budai pasa valakit olyan »királlyá« nevez ki, aki nemcsak a szultán, hanem még az ő fennhatósága alatt is áll, akkor egy ilyen »királyságnak« – vagy akár fejedelemségnek – a szuverenitása mit ér. Thököly érezte, hogy egy ennyire alávetett állapotot nem lehet királyságnak tekinteni, ezért a királyi címet nem fogadta el. Önmagát Felső-Magyarország fejedelmének nyilvánította – a kinevezése azonban mint királynak szólt. Thököly elfogadott egy olyan kinevezést, amely valójában egy megalázás volt – Thököly megalázása személy szerint és ugyanakkor a magyarság és a magyar királyság megalázása. Azt fejezte ki, hogy a magyar királyság méltóságban annyi, hogy az Ibrahim budai pasa – a szultán egy helytartója – alá tartozik. És ezt a kinevezést Thököly gátlástalanul elfogadta.

Ezt megelőzően Wesselényi Ferenc nádor, Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf – akik az ország legnagyobb főurai közé tartoztak – állandóan öszszeesküvéseket szőttek a király ellen. Amikor ez eljutott a kivitelezés fázisáig – a dolog megdöbbentő –, feljelentették egymást és önmagukat a bécsi udvarnál. Majd Bécsbe utaztak, leborultak Lipót előtt, és kegyelmet kértek. Lipót jóságosan elbocsátotta őket, és ők megígérték, hogy többé ilyesmit nem tesznek. Amint hazaértek, azonnal újabb összeesküvésbe kezdtek, majd újból feljelentették egymást és önmagukat.

Időközben Wesselényi meghalt. A végső kibontakozásnál mindezt még egyszer – harmadszor is – végigcsinálták. Valószínűleg azt gondolták, hogy ezt a végtelenségig folytathatják. Nem folytathatták, a harmadikat Lipót már nem tűrte el, bíróság elé állíttatta, amely halálra ítélte és lefejeztette őket. Lehet-e ebben bármiféle igazságtalanságot találni? Józan ésszel nem. Magyar szabadságért küzdöttek volna? Magyarország nem volt rabságban, eltekintve azoktól a területektől, melyek török megszállás alatt álltak. Magyarország annyira nem volt rabságban, hogy ilyeneket – kétszer is – megengedtek embereknek.Ebben az összeesküvésben rajtuk kívül más is részt vett, többek között I. Rákóczi Ferenc is. Rákóczi anyját azonban annyira kedvelte az uralkodó, hogy a kedvéért Rákóczi ellen – holott jól tudta, hogy ellenség – megszüntettette az eljárást.

1673. február 27-én Magyarország élére Johann Caspar Ampringen-t – magyarosított nevén Ampringen János Gáspárt – a Német – más néven Teuton – Lovagrend nagymesterét Magyarország kormányzójává nevezték ki.

Közben a török megtámadta Bécset (ott volt Thököly is és a kis Rákóczi Ferenc is, mint néző). A törökök Bécs határáig jutottak el, ekkor azonban a város védelmében jelentékeny erőket vontak össze, Sobiesky János lengyel király csapatait és más csapatokat, így a törökök nem tudták Bécset elfoglalni. Ettől az időponttól kezdve a törökök már soha többé nem tudtak előre jutni – helyi csatáktól eltekintve –, már csak hátráltak és hátráltak.

Miután az Ampringent visszahívták, egy olyan személy lett Magyarország nádora, akit a történelem legnagyobbjai között kell megemlíteni (és sokkal nagyobb tiszteletet érdemel, mint Thököly, Rákóczi és a hasonlók, akik megvetésen kívül másra nem méltók). Ez a személy Esterházy Pál volt, aki megkapta az aranygyapjút, a német-római birodalmi hercegi rangot, a tábornagyi – tehát a legmagasabb katonai – rangot, nádorrá választtatott és végül Magyarország – a király által megerősíttetett – nádora lett. Esterházy Pál szerepe Buda várának visszafoglalásában egészen eminens jelentőségű. Az összes – mondhatjuk, hogy minden – erő, ami kelet felé összevonható volt Magyarországról és a Német-Római Birodalomból, megindult Budavár visszavételére. A legfőbb vezetés – a császár és király – I. Lipót kezében volt. A második pozíció Badeni Herman őrgróf tábornagyé volt, a haditanács elnökéé. A harmadik Lotharingiai Károly herceg-tábornagyé, aki voltaképpen a Budavára felé induló csapatok főparancsnoka és fővezére volt. De ott voltak a legprominensebb tábornokok is, Kaprara, Caraffa, és mások.

Sajnálatos módon – egy történelmi tévedés révén – Budán, a királyi várpalota előtt nem Lotharingiai Károly, hanem Savoyai Jenő szobra áll. Nem mintha Savoyai Jenő ezt nem érdemelné meg, hiszen ő is jelentékeny részt vett Buda felszabadításában, de az ő igazi nagy tettei (a »zentai győző« – így nevezték) később következtek be. Lotharingiai Károlynak is feltétlenül szobrot kellene állítani Budán.

Budavár visszavétele az összefüggések ismeretében a magyar történelem egy rendkívül fontos, elengedhetetlenül szükséges, dicsőséges, gloriózus tette és történése volt. Ezt azért is hangsúlyoznuk kell, mert egyes »nemzeti beállítottságú« újságok – a Nemzeti Újság például – Budavár viszszavételét egy szégyenteljes eseményként állítják be, és párhuzamot vonnak Magyarország 1945-ös megszállásával, melyet egy bestiális ellenség hajtott végre, és ugyanennek a bestiális ellenségnek az 1956. november 4-ei támadásával. Ez az »álláspont« ép ésszel nem felfogható. Megadja ugyan a rendkívül homályos, zavaros, kaotikus, úgynevezett magyarázatát, de azt értelmetlensége miatt lehetetlen pontosan interpretálni. (Közbevetett megjegyzés: nemcsak a nyíltan baloldaliaktól kell óvakodni, hanem azoktól a baloldaliaktól is, akik azt hiszik magukról, hogy jobboldaliak. Ez utóbbiak ugyanis rendkívül veszedelmesek.)

Budavár visszavétele 1686-ban történt. 1687-ben – ekkor Lipót uralkodott, tehát még Lipót életében – koronázták I. Józsefet magyar királlyá, a magyar országgyűlés keretein belül. A Budavár viszszavételénél való jelentékeny szerepvállalás mellett Esterházy Pál nádornak egy rendkívülien nagy érdeme volt, hogy nem kellett többé minden alkalommal külön királyválasztást rendezni, hanem a magyar király törvényes utóda – rendszerint legidősebb fia – már elődje életében királlyá lett koronázható. A koronázás az országgyűlés keretein belül ment végbe, de nem a szokásos választás révén – noha egy formális választási aktus végbement –, hanem: szükségszerűen. Ez a változás rendkívülien kiegyenlítette azokat a belső viszályokat, amelyek egy új király fellépésekor mindig újból és újból fellángoltak, s melyek mindenkor eredmény és következmény nélküliek maradtak.

Elvben uralkodót is lehetséges választani, de uralkodót csak uralkodók választhatnak – maguk közül. Ilyen volt például a német-római császár megválasztása. A Német-Római Császárságban ugyanis nem volt trónörökös, faktuálisan általában a császár legidősebb fia lett német-római császár. Már apja életében német király, cseh király és római király lett, és – a birodalmon kívül – magyar király is (mert Magyarország nem tartozott a Német-Római Birodalomhoz). Ezek együttesen végül biztosították számára, hogy őt válasszák meg német-római császárrá a választó fejedelmek. A választó fejedelmek közül elvileg bárki császárrá volt választható – valójában csak ilyen nagyságrendű személyek választhatnak királyt. Ugyanígy választhatott volna a főhercegek konklávéja is, persze csak a Német-Római Birodalom megszűnte után.

Esterházy Pál herceg, nádor, tábornagy a magyar történelemnek valóban egy dicsőségteljes alakja volt, aki – mellesleg jegyzem meg – zeneszerzőként is kiváló volt. Időnként a szerzeményeit játszani is szokták.

Thökölyről még el kell mondanunk egyet s mást. Thököly számára a törökök egy igen rövid időre az erdélyi fejedelemséget is biztosították. Akkor, amikor I. Apaffy Mihály meghalt, és II. Apaffy Mihály Erdélyből elmenekült, akkor, amikor Teleki Mihály kancellárt – akinek magának is voltak fejedelmi aspirációi, de átlátta, hogy a király iránti hűsége többet ér – megölték, akkor Thököly – török segédlettel – elfoglalta Erdélyt, és egy rövid ideig fejedelem lett. Erdélyből és máshonnan is időnként be-betört Magyarországnak azon részeire, amelyek a király fennhatósága alatt álltak. Thököly nemcsak magyar seregeknek volt közvetlen parancsnoka, hanem török seregeknek, kötelékeknek is. Ekkoriban történt, hogy pennát ragadott, és írt egy levelet Bécsbe a királynak és császárnak, amiben felajánlotta, hogy lemészárolja a vele egy kötelékben harcoló törököket és áttér a katolikus hitre, feltéve, ha visszakapja a birtokait, és még további javadalmakhoz is jut, és ha megkapja a német-római birodalmi hercegi címet, és a hadseregben a tábornagyi rangot. Ezt a levelet Bécsben lemásolták, és az eredetijét elküldték Isztanbulba a szultánhoz. És Thököly igencsak meglepődött, hogy a törökök bizalma megcsappant irányában; ezt ő igazságtalannak tartotta. Thökölyt egyébként az országból – Erdélyből is és minden más helyről –, sőt Törökország európai részéből is száműzték Kis-Ázsiába – ez a karlócai béke egyik feltétele volt. Száműzték és kikapcsolták tulajdonképpen mindenből. A törökök méltányosságból nem akarták kiadni Thökölyt, noha erre a méltányosságra egyáltalán nem szolgált rá. (Nem akarták kiadni Zrínyi Ilonával együtt, mert akkor Zrínyi Ilona már ismét nála volt, miután Heister tábornokért kicserélte.)

Ne feledjük az 1699-es évszámot, a karlócai béke időpontját. Magyarországnak a szorosabb értelemben vett török megszállása ekkor szűnt meg. A karlócai béke megkötésekor gyakorlatilag már – a határ- és peremvidékektől eltekintve – a törökök elhagyták Magyarországot, és ekkorra már nagyrészt Erdély is felszabadult a török befolyása alól.

II. Rákóczi Ferenc I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia volt – és Thököly mostohafia. Miután iskoláit befejezte, visszatérhetett Magyarországra, és az udvarban is a legnagyobb szeretettel fogadták – a legfőbb gyám szerepét ugyanis Lipót vállalta magára, az operatív gyám teendőit pedig Kolonics Lipót érsek és bíboros. Miután a császár többször fogadta, a fiatal József király is fogadta; együtt sétálgattak a laxemburgi parkban, és József azt mondta Rákóczinak – valóban nagy szeretettel –, hogy »milyen boldoggá fogjuk mi tenni a Birodalmat és Magyarországot«; – nyilván Rákóczi lett volna a nádor.

Közben lefutott Magyarországon a Tokaji Ferenc féle rendkívül obskúrus és bűnözői, tehát egészen kriminális karakterű lázadás, amihez Rákóczinak volt valami köze – hogy mennyi, még fel kell deríteni.

Rákóczi visszatért Magyarországra, ahol mindene megvolt, kb. két millió hold földje, várai, kastélyai, stb. Mindezek ellenére már 1700-ban megkezdte a konspirációt a király és a császár ellen, melynek Bécsben rövidesen neszét vették. Rákóczi értesült erről, ezért Bécsbe sietett, ahol Lipót lábai elé vetette magát, mondván, hogy a történtek az ő tudtán kívül történtek, és hogy bocsásson meg neki, és ünnepélyesen megesküdött, hogy soha nem fog semmit tenni a király és császár ellen. Lipót megbocsátott. Rákóczi hazament, és azonnal öszszeesküvést kezdett szőni, illetőleg folytatta azt, amit már elkezdett.

Az egész dolog bizonyos levelezéseken bukott meg. Ő nemcsak összeesküvést szőtt, hanem leveleket is írt; pl. a francia királynak, amelyben együttműködést kért, illetőleg biztosította a francia királyt együttműködéséről; hangsúlyozta, hogyha kitörne a háború, a Német-Római Birodalom és Franciaország között, igen sokat jelenthetne a francia királynak az, hogyha közben ő fegyveres támadást indítana a király és császár ellen, s azt is, hogy számára milyen óriási jelentőségű lenne, ha a francia király megtámadná a királyt és császárt.

Ezek a levelek azonban a kormányzat kezébe jutottak, Kinsky miniszterelnök és Kolonics kezéhez, akik bemutatták a császárnak és a nádornak. Akkor rájöttek arra, hogy Rákóczi veszélye óriási mérvű, és elrendelték az elfogatását. Rákóczi, azonban – mint tudjuk –, megszökött a Wiener-Neustadt-i katonai börtön várfogságából.

Ismeretes, hogy – szintén conventiculum illegitimumok – Rákóczit fejedelemmé választották, és azt is tudjuk, hogy ő, bár Franciaországot kereste meg első számú szövetségesének, azt is latolgatta, hogy Törökországnak felajánlja-e Magyarországot, vagy sem. Arra a megállapításra jutott, hogy Törökország – bár nem lehet teljesen kihagyni – már nem hathatós tényezője a helyzetnek. Ezért a magyar koronát – ami egyébként nem volt a birtokában – felkínálta Nagy Péter orosz cárnak; (soha nem tanították ezt az iskolákban).

A már említett Savoyai Jenő érdekesen írta nevét: Eugenio von Savoy. Eugenio: olasz, von: német, Savoy: francia; ő ugyanis magát főképp európainak tekintette. Minden idők egyik legnagyobb – ha nem a legnagyobb – hadvezére volt. Emellett volt egy tulajdonsága, melyről legendákat meséltek: az emberismerete. Legendák szóltak arról, hogy milyen rövid idő alatt milyen mélyrehatoló emberismeretre tudott szert tenni. Eugenio von Savoy igen jól ismerte Rákóczi Ferencet, és többször kijelentette, hogy szilárd meggyőződése, hogy Rákóczi álnok és képmutató ember. Bár erre lehet azt mondani, hogy bármilyen nagy is volt emberismerete, ő is tévedhetett. De nem tévedett, mert minden tekintetben beigazolódott mindenki előtt, hogy Rákóczi valóban ilyen volt. Rákóczinak volt két igen tehetséges fia, Rákóczi József, és Rákóczi Leopold György. Az egyiket József király tartotta keresztvíz alá, a másik keresztapja pedig Lipót császár és király volt. Rákóczi Ferenc német-római birodalmi herceg volt, és a monarchia történetében az egyetlen eset, amikor valakit degradáltak főúri címét tekintve az volt, mikor fiait gróffá degradálták. Bár ők valóban tehetséges és érdemes emberek voltak, ezáltal a politikai élet főbb vonulataiból kizárták őket – s ezért sem mást, mint Rákóczi Ferencet terheli a felelősség.

Mindegyik »nagy szabadsághős« valójában vazallus államot akart létrehozni Magyarországból, egy olyan országból, melynek volt abszolúte szuverén királya, aki a világ legnagyobb hatalmának az uralkodója is volt egy személyben: német-római császár és magyar király egyszerre; a Magyar Királyság nem olyan királyság volt, mint a Cseh Királyság, amely a Német-Római Birodalomnak csupán egy része volt.

Ezek »szabadsághősök«? Miért szabadsághős az, akinek – mint fejedelemnek – a felettese még csak nem is a szultán, hanem a szultán helytartója? Miért szabadsághős az, aki a magyar koronát az Európa peremén lévő Oroszország cárjának ajánlja fel?Ahogy arról később beszélni fogunk, a koronát – ami nem volt a sajátja – Kossuth Lajos is felajánlotta: István főherceg nádornak, Batthyány Lajos grófnak, a cárnak, a cár második fiának, sőt a legvégén még Paskievich hercegnek is. Ez utóbbi ajánlatokat nem is méltatták válaszra a megvetés kifejezéseként.

Ezeket az összefüggéseket szándékosan és rosszhiszeműen elhallgatják az általános iskolákban, a gimnáziumokban és a főiskolákon. Talán, ha valaki egy egyetemen történelemszakra jár, és erre a korszakra specializálja magát, akkor esetleg találkozik ezekkel az eseményekkel; de egyébként nem, mert mindez mélyen el van süllyesztve. Magyarországnak, a magyaroknak nagyon sok dicsőséges történelmi alakja van. Ezek nevét ki kellene fejteni azok alól a rétegek alól, amelyeket mesterségesen eltakarásukra létrehoztak. Vannak példaképek, akiket valóban tisztelni lehetne – ezek nem azok a példaképek, akiket úgynevezett »példaképként« tisztelni szoktak. Akiket általánosan tisztelni szoktak, azok nem érdemelnek semmiféle tiszteletet. Teljesen át kellene értékelni az ezzel kapcsolatos szemléletet.

Az említett Esterházy Pál herceg, nádor, tábornagyot például – miután ő annyira jelentős alak volt, hogy nem lehet teljesen elfeledetté tenni – mintegy negatív alakként szokás beállítani a jelenkori történelemírásban. Módszerük, hogy akit nem lehet teljesen nemlegesíteni, azt negatív alakként állítják be – ez is egy ismert és baloldali módszer –, olyan baloldali módszer, amelyet – ismétlem – olyan baloldaliak is gyakorolnak, akik önmagukat jobboldaliaknak nevezik, s talán tényleg elhiszik, hogy jobboldaliak.

Magyarország úgynevezett szabadságharcai nem voltak szabadságharcok – több okból kifolyólag sem. Egyrészt azért, mert egyetlen nép sem folytathat szabadságharcot a törvényes királya ellen. Másrészt, Magyarország és a magyar nemzet nem volt elnyomott állapotban, amiért is szabadságharcot kellett volna vívni. Erre a szokásos felelet: »De hát a Habsburg elnyomás?!«. Habsburg elnyomás nem volt, a Habsburgok soha nem nyomták el a magyarságot – ez a történelem gondosabb tanulmányozásából feltétlenül kiderül. Természetesen az embereknek hátulgombolós koruk óta azt töltögetik a fejükbe, hogy a Habsburgok elnyomták Magyarországot – s az emberek nem néznek utána gondosan, hogy ez igaz-e, vagy sem. Nekem is azt tanították, hogy Habsburg elnyomás volt, csakhogy én utánanéztem, hogy vajon ez igaz-e. Mindent elolvastam, ami a Habsburg elnyomást bizonyítja, és azt is, ami azt bizonyítja, hogy ilyen nem volt. Az elsőről úgy találtam, hogy az nem igaz, a másodikról pedig úgy, hogy igaz: nem volt Habsburg elnyomás. Nagyon jól ismerem az ezzel kapcsolatos uralkodó közfelfogást, csak éppen nem fogadom el.

Általában jó módszer – amely majdnem mindig beválik –, hogy azt, amit az embernek otthon és az iskolában tanítanak, amit a közvélemény hangoztat számára, azt el kell vetni, mert általában annak éppen az ellenkezője igaz. Ez nem 100 %-osan biztos módszer – kb. 98 %-osan biztos. Nem kell megriadni, ha a megszokottól nagyon eltérő megállapításokat hall az ember, mert sajnos a manipuláció roppant erősen hatott és hat.

Például az 1940-es és 1950-es években senki sem hitte el, hogy a bolsevisztiko-kommunisztikus propaganda olyan erősen hat, mint amilyenként hatott. Mindenki azt gondolta, hogy bár kényszerítő erővel közlik a gyerekekkel, a gyerekek ezt majd mégis hülyeségnek tartják és kinevetik. Valóban hülyeségnek tartották, ennek ellenére igen erősen hatott. Emlékszem azokra az ifjakra, akik elutasították ezt a propagandát, de 30 évvel később már nem utasították el annyira. Az ő gyerekeik pedig még kevésbé utasították el. A legutóbbi úgynevezett választások megmutatták, hogy a propaganda igen erőteljesen működött. És az a propaganda, ami ott működött, valójában ugyanaz a propaganda, amelyik Thökölyt és Rákóczit nagy embernek állítja be, és ugyanaz, amelyik Esterházy Pál herceg, nádort pedig nem tekinti példaértékű embernek.

Egy népnek, egy nemzetnek kellenek eszményképek, de ezek ne hamis és méltatlan eszményképek legyenek. Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és a hasonlók egyre fokozottabb mértékben álltak nagyon sötét ügyek szolgálatában. Magánemberként valószínűleg Thököly volt a leghitványabb ember közöttük, de a politikai veszélyessége Rákóczinak volt a legnagyobb. Nem csupán az a célom, hogy ledöntsek személyeket a piedesztálról, úgy, hogy oda ne kerüljön senki más. Az is célom, hogy meglássam és megláttassam azokat az alakokat is, akik valóban megérdemlik, hogy a piedesztálon álljanak.