DR. LÁSZLÓ ANDRÁS

Napjainkban egyre több szó esik a Magyar Igazság és Élet Pártjának a kezdeményezéséről, amely egy szándékot foglal magában és e szándék Bárdossy László rehabilitálására irányul. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést kicsit alaposabban, és azt, hogy mi a rehabilitáció. Rehabilitációra akkor van szükség, ha igazságtalan ítélet születik, vagyis lényegében ártatlan embert ítélnek el a hatályos törvények alapján, de igazságtalanul. Bárdossy László elítélése kétségtelenül igazságtalan volt, de nem ez volt a lényege. Az elítélés elfogadhatatlanságának lényegével kapcsolatban beszélnünk kell azokról is, akiknek a rehabilitációját a MIÉP a legkevésbé sem szorgalmazza, sőt amitől a legélesebben és leghatározottabban elzárkózik. A magyar történelem kimagasló személyeiről a rehabilitálás vonatkozásában a MIÉP nem akar tudni. Itt elsősorban Szálasi Ferencet kell megemlítenünk, Magyarország mártírhalált halt Nemzetvezetőjét, akiről Csurka István a legnegatívabban nyilatkozott és akiről ifjabb Hegedűs Loránt alpári hangnemet megütően szólt; tehát egy ilyen rehabilitációs törekvés értékéről és érvényéről némileg fogalmat alkothatunk. Magától értetődő, hogy végül is – mondhatjuk így – örülnénk a rehabilitáció megtörténésének, ennek ellenére és emellett semmiféle igazi jelentőséget nem tulajdonítunk ennek, s így beszélnünk kell arról, hogy itt valójában mi történt. Az igazságtalanságnál, amire a rehabilitáció irányulhatna, messzemenően többről van szó.

Magyarországon 1945-ben (és ez működött ’45-ben, ’46-ban, és ’47-ben) létrehozták az úgynevezett népbíróságokat. A népbíróságokat egy olyan nemzetgyűlés hagyta jóvá és állította fel, amely az ellenséges szovjet megszállás által kreáltnak volt tekinthető. Tehát egy ellenséges szovjet megszállás alatt állt Magyarország. Az úgynevezett ideiglenes nemzetgyűlést a Szovjetunió hívatta össze, és egy ellenség által kreált nemzetgyűlés nem tekinthető nemzetgyűlésnek, hanem conventiculum illegitimumnak, egy törvénytelen összejövetelnek. Tehát egy törvénytelen összejövetel nem hozhat létre törvényes bíróságokat. A bíróságok, az ún. népbíróságok semmiféle jogalappal nem rendelkeztek, és nem tekinthetők bíróságoknak, és azok a törvények, amelyek alapján ítélkeztek, nem voltak törvények, de ha történetesen azok lettek volna, akkor sem feleltek volna meg semmiféle igazságbeli jogalappal rendelkező és morálisan elfogadható törvénynek. Ősrégi elv a jogban, hogy törvény nélkül nincs bűncselekmény. Nihil crimen sine lege, vagyis ami elkövetésének időpontjában nem számított bűncselekménynek, az nem bűncselekmény. Elővettek olyan törvényeket, amiket később hoztak létre. A Lex ex post-facto azt jelenti, hogy törvény, amely a cselekmény után született. Ezek nem törvények. Nem justitialis, nem justitian és veritason és moralitason alapuló törvények. Ezek nem törvények. Önmagukban sem lehetnének azok, ha egyébként bármiféle törvényes alappal rendelkező conventus hozná létre ezeket. Ez volt az egyik ok, a másik pedig, hogy maguk a népbíróságok törvénytelenek, tehát nem bíróságok voltak, és ha élet-halál felett nem bíróságok ítélkeznek, az „ítélkezők” tulajdonképpen gyilkos bandáknak tekinthetők. Az úgynevezett népbíróságok bűnszövetkezetek voltak, amelyek gyilkoltak és gyilkoltattak. Ha a MIÉP valóban a Magyar Igazság és Élet nevében gondolkozik, akkor nem fogadhatja el a népbíróságok meglétét sem, és a népbíróságok egyetlen ítéletét sem tekintheti törvényesnek.

A népbíróságok törvénytelenül működtek, nem volt semmiféle jogalapjuk, és azok a „jogszabályok”, amiket felsorakoztattak, azok pedig egyáltalán nem voltak olyanok, amelyeket akár egy törvényes bíróság kimondhatna. Hiszen, amiket „elkövettek” azok, akik felett a népbíróság ítéletet mondott politikai ügyben, ott az elkövetés időpontjában semmiféle „bűncselekmény” nem volt. A miniszterelnök vagy egy miniszter felett, ha súlyos politikai bűncselekményt követett el hivatalból, az Országgyűlés – országgyűlési bíróságot kreálva önmagából – mondhatott volna ítéletet – erre nem volt példa, tehát soha országgyűlési bíróság nem ült össze. Bárdossy esetében sem tekintették úgy, hogy ő bármiféle törvényt sértett volna, hiszen Magyarországot, Magyarország légterét, magyarországi területeket a Szovjetunió megtámadott. Nemcsak kassai bombázás volt, más is volt, és nem üzent hadat, hanem bejelentette az országnak, hogy hadiállapot áll fenn. Ezért őt az Országgyűlés nem vonta felelősségre, hanem teljesen egyetértett ezzel és az ezután hozott intézkedésekkel. Magyarországnak volt egy Országgyűlése, ami 1939-ben választtatott meg, Magyarországon azóta sem volt törvényes választás. Itt kell rátérni arra, hogy nem csupán a népbíróságok nem voltak népbíróságok, hanem Magyarországon a szovjet megszállást követően nem volt államiság, mert az ellenséges megszállás lehetetlenné teszi de iure is és voltaképpen de facto is azt, hogy önálló államiságról lehessen beszélni. És, ha az államiság nem önálló, akkor nem államiság. Tehát Magyarországon nem volt államiság 1945-ben, sem azt követően, sőt miután 1990-ben az ún. rendszerváltozás időszakában a magyar politikai vezetés nem szakított a múlttal, vagyis önmagát a kommunista rendszer – az ellenséges megszállás által létrehozott rendszer – jogutódjának tekintette, ezáltal és ennek következtében a mai napig nincs államiság. Vagyis, ha egy korcsmában összejön tíz ember és azt mondja, hogy törvényeket hoz, annak sincs kisebb ereje és megalapozottsága, mint a mai ún. országgyűlésnek. Tehát magyar állam nincs és magyar államiság sincs és nem is lesz addig, amíg nem jön egy olyan politikai vezetés, amely, egyszerűen elvágja a törvénytelenség időszakával alkotott szálakat. Ugyanis arra, hogy egy állam nem tekinti magát jogutódnak, arra példa: a kommunisták nagy eszményképe, Lenin, a szovjet-orosz államot nem tekintette a cári birodalom jogutódjának. Mao Ce-tung nem tekintette az egykori Kína jogutódjának önmagát és országát.

Magyarország számára, miután szerződések és egyebek éltek, meg lehetett volna oldani külön rendelkezésekkel, hogy mit hagynak érvényben és mit érvényesítenek újra. Nyilvánvaló, hogy az ún. népbíróságok által közönséges bűncselekmény miatt elítélt személyeket egy törvényes magyar bíróság is elítélte volna. Magától értetődik, hogy egy retrospekcióban külön rendelettel lehetett volna elintézni, hogy ezek ne élvezhessenek büntetlenséget, de ez mit sem változtat azon, hogy a népbíróságok törvénytelenek voltak.

Rehabilitációról akkor van szó, ha igazságtalanság történik ugyan, de érvényes törvények vannak, érvényes bíróság van, és ahová benyújtják ezt, az is egy jogalappal rendelkező bíróság. Most Magyarországon nincs olyan bíróság, amelyik tényleg jogalappal rehabilitálhatna. A jelenlegi bíróság pontosan azért, mert a magyar történelem talán legnagyobb haza- és nemzetárulója, Antall József – akinek a bűne felülmúlja Károlyi Mihályét, Tildy Zoltánét, Rákosi Mátyásét és Kádár Jánosét – mindent elkövetett, hogy értékelhető – jelképesen kilencven fokos elfordulásnak tekinthető – változás se jöhessen létre. Cinikusan és gusztustalanul azt mondta, amikor ezt felhánytorgatták neki: „tetszettek volna forradalmat csinálni”. Sajnos nem csináltak forradalmat, de neki kötelező lett volna végrehajtania a változtatást. Ezt, természetesen, a szabadkőműves Antall József nem tette meg. És bármennyire is voltak személyiségének rokonszenves vonásai, ez semmit nem változtat azon, hogy – ezt már máskor is kimondtam és leírtam – a magyar történelem legnagyobb haza- és nemzetárulója volt. Mert neki lett volna lehetősége, beszűkített lehetőségei lettek volna, de lett volna lehetősége egy sokkal ténylegesebb változtatást létrehozni.

A MIÉP kezdeményezését – bár valamilyen szempontból tényleg jó lenne, ha sikerre vezetne – nem tartjuk lényegesnek, és princípiumzavarból származónak tekintjük, mert elismeri a népbíróságokat, elismeri az akkori magyar államiságot, a mai államiságot, a mai bíróságokat, ami mondjuk érthető abból a szempontból, mert politikai pártként akar exsistálni, de a népbíróságok elfogadása még így is képtelenség. Hiszen, ha valakit egy gyilkos megöl, azt nem rehabilitálják, hanem a gyilkos felkutatására és megbüntetésére törekszenek. Legalábbis deklarálni kellene tehát a népbíróságok elítélését, és annak a kimondását szorgalmazni, hogy a népbíróságok nem voltak bíróságok. Erre lenne szükség. Nem rehabilitációra. És ha a népbíróságok generális tevékenységét elítélnék, ez az ott „elítéltek” számára – bizonyos értelemben – egy elégtételt jelentene. Ilyen elégtételre szükség volna. Az ún. rehabilitációra nincs szükség. Mert az igazságtalanság bár fennállt, ezen határozottan és sokrétűen túlmenő bűnök álltak az egész népbírósági szisztéma működésének a hátterében. Magyarország nem volt szuverén állam, sőt egyáltalán állam sem volt. Magyarországnak nem volt Nemzetgyűlése vagy Országgyűlése, pontosabban volt, az 1939-ben megválasztott, de az nem működhetett. Ez nagyobb részt az emigrációba szakadt, az elfogott képviselők nagy részét megölték, meggyilkolták, bebörtönözték, a törvényes magyar kormány tagjait négy személy kivételével megölték. (Jurcsek Béla már korábban meghalt, Szakváry Emilt nem ítélték halálra, Hellebronth Vilmos kegyelmet kapott, és Henney Árpádot nem tudták elfogni.) Egyébként az egész utolsó magyar királyi kormányt, és az azt közvetve megelőző Sztójay kormány legtöbb tagját is meggyilkolták. Ez volt az ún. halálos ítélet. Magyarország miniszterelnökei közül meggyilkolták Imrédy Bélát, Bárdossy Lászlót, Sztójay Dömét, Szálasi Ferencet, az ideiglenesen miniszterelnöki hivatalt ellátó Szőllősi Jenőt, a magyar kormányok vezetőit; a miniszterek jelentős részét szintén megölték. Az ilyen bíróság nem bíróság. Az ilyen bíróság ítéletét ítéletnek tekinteni, ami ellen tiltakozni kell, nem lehet. Azért kell tiltakozni, hogy ezek egyáltalán lehettek és voltak. Nem pedig azt mondani, hogy nem ítéltek igazságosan. Ebben az esetben, tehát Bárdossy László esetében nem volt igazságos, mondják, mert nem követte el azokat a bűnöket, amivel őt vádolták, és ezért az ítélet igazságtalan és ezért rehabilitálni kell. Nem csupán erről van szó. Bárdossy László sem így látta; ha valaki áttanulmányozza a Bárdossy-pert és azt, amit ő mondott „tárgyalás” közben és a végén, abból pontosan látni lehet, hogy ő nem így ítélte meg ezt a helyzetet. Tehát másra lenne szükség. Arra lenne szükség, hogy a Magyar Igazságot és Életet a nevébe felvevő párt valóban az igazság szellemében járjon el, és akkor nem elégednénk meg holmi rehabilitációval.