VIRÁG LÁSZLÓ

Ha szemügyre vesszük a mai magyarországi „politikai élet” szereplőit, sajnos azt kell megállapítanunk, miszerint – azon kívül, hogy a jobboldaliság leghalványabb árnyalatát sem képviselik – intelligenciájuk és jellemszilárdságuk színvonala kritikán aluli. A legcsekélyebb mértékben sem törekednek ugyanis arra, hogy saját nyilatkozataikat komolyan vegyék, cselekedeteikben azokhoz tartsák magukat. Azt az embertípust, aki elveihez ragaszkodik, nemcsak hogy hülyének és élhetetlennek tartják, hanem egyenest rosszindulatúnak, mondván, hogy nem tanúsít kellő „rugalmasságot”. Persze az úgynevezett országgyűlésben megnyilvánuló polgároknak semmi komolyabb oka nincs arra, hogy egymással szemben ilyen jellegű kritikát gyakoroljanak, hiszen az említett „rossz tulajdonságok” veszélye őket nem fenyegeti. Mindazonáltal eme embertípus nemcsak a valódi, a létet alapvetően érintő elveknek van híján, hanem a politikai pragmatikum területét tekintve is. (Mindez meglehetősen egyértelműen mutatja, hogy a nyilatkozók nem saját elképzeléseiket teszik közzé, hanem a háttérben meghúzódó erők szándékait nyilvánítják meg és viszik keresztül, nyilatkozataik ellentmondásossága ebből fakad. Vagyis egyszerűen utasításokat hajtanak végre, amelynek során az intelligencia, az önálló elképzelések és a szilárd jellem még akár akadályt is jelenthetnek, sőt többnyire akadályt is jelentenek.)

Mindezen jelenség ellentételezéseként, valamint az autonóm elvekből származó következetes cselekvés pozitív példájaként természetes módon vetődhet fel, az 1945 áprilisa előtt aktív konzervatív vagy viszonylag konzervatív és szélsőjobboldali politikusokkal egyetemben, Tisza István személye. Nemcsak vasakarata és a népszerűségre mit sem adó következetessége lehet azonban kiváló példa a mai kor jobboldali orientációjú és történelmileg tájékozódni kívánó embere számára, hanem néhány olyan elve is, amelyek túlmutatnak a reálpolitika szféráján. Ezekből az elvekből, valamint a rájuk visszavezethető cselekedetekből szeretnénk felvillantani azokat, amelyek biztos támpontként szolgálhatnak e nagy formátumú egyéniség megítéléséhez. Az ultrakonzervatív eszmények szempontjából nem volt a legideálisabb ember, de azt is nyugodtan előrebocsáthatjuk, hogy tévedései az adott körülményeket tekintve a pozitívumoknál jóval kisebb súllyal esnek latba. Legelsősorban említendő a Monarchia, a „korona és a nemzet” egységének megőrzésére irányuló törekvése, amely törekvését már ifjúkorában megfogalmazta, és amely mellett élete végéig ki is tartott. Mindezt ’67-es alapokon elgondolva képviselte, amely alapokat – vagyis az ún. „Kiegyezést” – nem tartjuk ugyan a normalitás és az igazság jegyében állónak, hiszen a királynak feltétlen primátusa kell legyen a nemzettel szemben, a már létrejött megállapodáshoz való hűség mégis becsületesnek és korrektnek tekinthető. Nem állítjuk azonban azt, hogy Tisza Monarchiával kapcsolatos álláspontját ez a szempont dominálta volna, hiszen az döntően reálpolitikai megfontolásokból táplálkozott.

Meg kell látni, hogy a Monarchia egységének megőrzésére, és ezen keresztül az uralkodó tiszteletben tartására irányuló törekvés reálpolitikai szempontból, az akkori hatalmi viszonyokat tekintetbe véve is a leghelyesebb és legigazabb törekvés volt. Az Osztrák-Magyar Monarchia ugyanis meghatározó hatalmi tényező volt Európában. Ereje egységében rejlett, és erre az erőre igen nagy szüksége is volt – amint azt Tisza helyesen meglátta – a kis balkáni államok, valamint a pánszlávizmus, a demagóg szociális mozgalmak romboló célkitűzéseinek megfékezéséhez, amely romboló célkitűzések nemcsak az európai status quot, hanem a Monarchia létét is fenyegették. A Monarchia megszűnése viszont egészen az emberek fizikai jólétéig elmenő negatívumot jelentett volna, és később jelentett is. Egy levelében a következőket írja: „A jelen nemzetközi viszonyok közt mindenkinek be kell azt látnia, hogy a magyar nemzet a szlávizmussal szemben csak mint az osztrák magyar monarchia egyik fele tarthatja fenn magát s így bele kell abba egyezni, hogy e monarchia fennálljon.”1

Magyarország egymaga – bármilyen lett volna is az államformája – nem állhatta meg a helyét a térségben, ezért egyedül a szövetségre és kohézióra irányuló törekvés volt a helyes attitűd, nem pedig a felelőtlen és átgondolatlan „függetlenségieskedés”.

Közvetlenül ebbe a vonalba illeszkedett Tisza véderő-reformmal kapcsolatos álláspontja. „A királynak, a dinasztiának dinasztikus és nagyhatalmi törekvései, a jól felfogott katonai érdekek és a magyar nemzetnek igazi érdekei teljes összhangban vannak egymással – a hadsereg katonai szempontból minden tekintetben elsőrendű, harcképes, nagy hadsereg legyen, olyan, amely biztonságunkat minden külellenséggel szemben meg tudja védeni – hogy ez a monarchia a Balkán félszigeten meg tudjon minden olyant akadályozni, mi a mi biztonságunkat, a mi érdekeinket fenyegeti, hogy a Balkán félszigeten a mi barátainknak biztos támasza és szövetségese legyen a Monarchia.”2 Ez az idézet jól illusztrálja a véderő-reformmal kapcsolatos kitartó – és természetesen nagyon is indokolt és jogos – harcainak hátterét, amely harcok mindkét miniszterelnöksége idején meghatározóak voltak. A hadsereg létszámának, harckézségének és hadrafoghatóságának fokozása elsőrendű feladatot jelentett számára, olyan primátust, amely mellett jelentéktelenek voltak a szolgálati nyelvvel és a hadsereg nemzetiesítésével kapcsolatos ellenvetések és az e körüli csatározások. Olyan célszerűség, reálpolitikai megfontolás mozgatta tehát ez irányú törekvéseit, amely ideálpolitikai szempontból is helyesnek bizonyult, tehát a monarchikus állapot szilárdítását és fennmaradását szolgálta.

A véderő fejlesztése melletti, valamint a választójogok kiterjesztése elleni küzdelmeiből fakadtak a Szabadelvű Párt (mely 1906. áprilisában oszlott fel, az 1905 év eleji súlyos választási vereség után) majd később a Nemzeti Munkapárt (1910 februárjától) tevékenységét gátolni szándékozó és igen destruktív parlamenti obstrukció letörését célzó — sikert csak házelnöksége, majd második miniszterelnöksége idején hozó – lépései, a házszabály reformjának kieszközlése útján. Az 1904. november 18-i, ún. zsebkendő-szavazás még sikertelennek bizonyult, 1912-ben azonban a házelnöki jogkör kibővítésével és a fegyveres parlamenti őrség bevezetésével (amely a renitenskedő ellenzéki képviselőket kivezethette) már sikerült működőképessé tennie az országgyűlést. 1911. október 31-én így nyilatkozott: „Elérkezett az idő, hogy a Nemzeti Munkapárt végre a saját útján haladjon, s a házszabályok szigorú alkalmazásával ismét helyreállítsa a parlament munkaképességét. Általános szokás, hogy az elnökség olyan kisebbséggel szemben, mely lojális módon él a házszabályokkal, egészen más magatartást tanúsít, mint olyan kisebbségekkel szemben, mely a házszabályok minden rejtett eszközét felhasználja arra, hogy garázdálkodhassék.”3

Az obstrukció letörése igen határozott módszerekkel történt, olyan módszerekkel, amelyek kissé nehezen fértek az adott viszonyok törvényadta keretei közé, de nem minősíthetők törvénytelennek, hasznosnak és célszerűnek viszont annál inkább. Mint érintőleg említettük is, az obstrukció egyik fő oka az volt, hogy a függetlenségi párti ellenzék a k. u. k. hadseregben a magyar szolgálati és vezényleti nyelv bevezetéséhez kívánta kötni a haderő létszámbeli és technikai fejlesztését. Ez a törekvés nem nevezhető jogosnak és reálisnak, hiszen a k. u. k. hadseregben az állomány többsége nem magyar anyanyelvű volt. Ez – a választójog reformjával együtt – igen hosszas és meddő huzavonát produkált a parlamenti életben. Mivel Ferencz József teljhatalmat gyakorolt a haderő felett, így ez a huzavona végül is csak lassítani tudta a fejlesztést, de annak útját állni nem.

A vita és huzavona tárgyát képező – és így az obstrukció ürügyéül szolgáló – másik jelentős kérdés a választójog kiterjesztésével, illetve általánossá és titkossá tételével függött össze. Tisza álláspontja ebben a kérdésben ambivalens volt, de mindenképpen pozitívabb, mint amit ellenzéke képviselt. Nem kifogásolta ugyan a szavazásra jogosultak körének kiterjesztését, de ezt csak az esetben látta kivitelezhetőnek, ha az érintettek műveltsége, ezáltal pedig politikai ítélőképessége a megfelelő színvonalat eléri: „Ha igazán a szabadság ügyét akarjuk szolgálni – akkor neveljük ennek az országnak társadalmát a demokratikus kormányforma számára. Akkor gondoskodjunk mindenekelőtt ennek az országnak szegény néposztályáról, hogy olyan kereseti viszonyok közé, olyan megélhetési viszonyok közé, általában: olyan emberhez illő életviszonyok közé jusson, amelyek mellett azután gondolkozásra ideje, módja maradjon és amelyek mellett részt vehet idővel az ország kormányzásában. Terjesszük a kultúrát az országban és mindenekelőtt gondozzuk és ápoljuk azokat a szellemi és erkölcsi szálakat, amelyek ezt az ezerfelé széttagolt magyar társadalmunkat az érzelemnek, a gondolkozásnak, az érzületeknek szálaival egy élő egész nemzeti egységgé foglalják össze. Addig, amíg a mi társadalmunkat annyi ellentét, annyifelé szaggatja széjjel; addig, amíg a mi társadalmunk legnagyobb részében hálás talajra talál minden demagóg izgató, aki vagy az osztályellentétet, vagy a vallási ellentétet, vagy a fajbeli ellentétet használja fel a maga céljaira: addig a mi társadalmunk nem érett a teljes demokráciára. Addig a demokrácia kormányformájának, a demokrácia közjogi intézményének megvalósítása a dolognak élő előzményei nélkül nem a szabadság, nem a haladás ügyét szolgálná, hanem kompromittálná, megrontaná és romba döntené a magyar nemzet szabad intézményeit.”4 A fenti idézet igen jól summázza Tisza álláspontját a demokráciával, s így a választójogokkal kapcsolatban. Jó szándékát azonban naivitás itatta át, s ez a naivitás mutatkozik meg abban, miszerint a demokratikus eszményt valamilyen formában magáénak vallotta, nem vévén észre, hogy az maga is a legnagyobb demagógiák egyike. Ugyanez vonatkozik a kultúrára, kulturáltságra is, hiszen egy adott személyt nem elsősorban az általa felhalmozott racionális vélekedéshalmaz minősít, hanem önátélésének foka, az önmaga feletti – legtágabb értelemben vett – uralom intenzitása, amely végső soron meghatározza a földi-emberi életben a valódi, benső értelemben felfogott rangját és hierarchiabeli hovatartozását. Magától értetődő, hogy mindezt csak igen kevéssé lehet külső eszközökkel befolyásolni, s az is, hogy a valódi „kulturáltság” e benső rang folyománya. Az izgatással szembeni immunitás hiányát tehát egy benső bizonytalanság és zaklatottság külső jeleként kell értékelnünk. Mindezen megjegyzésekkel semmiképpen sem a polémia volt a célunk, mert úgy véljük, hogy Tisza arisztokratikus attitűdje lényegibb, erősebb volt racionális nézeteinél. Feltétlenül javára kell írnunk azt is, hogy ezen elveit is következetesen és becsületesen képviselte. Az is az igazsághoz tartozik, hogy a magyarországi politikai életben ez idő tájt az ókonzervatív eszmének már nem volt meghatározó reprezentánsa.

Mindezen irányultságok jelentették tehát annak az eltökélt szándéknak a megnyilvánulását, amely nemcsak a Monarchia megszilárdítását, hanem egy olyan nemzeti alapokon nyugvó, erős Magyarország megteremtését célozta, ami ereje által teremtheti meg tekintélyét és vívhatja ki vezető szerepét az Összmonarchián belül.

Tisza életútjában paradigmatikus értékűnek tekintjük, s még egy arcképvázlat esetén is mellőzhetetlennek tartjuk megemlékezni arról a higgadtságról és bátorságról, amelyet az ellene irányuló három merényletkísérlet – melyek közül a harmadik sajnos elérte célját – során tanúsított.

Miután 1912. május 22-én Tisza házelnök lett az országgyűlésben, nekifogott, hogy megszüntesse a törvényhozás menetét akadályozó körülményeket. Főbb eszközei e tekintetben a felszólalások időtartamának korlátozása, valamint a fegyveres teremőrség felállítása – amely fegyveres őrség a szabályokat be nem tartó képviselőket kivezethette – voltak. Június 4-én kivezettette a lábdobogással, zenével, kurjongatással „tiltakozó” ellenzékieket, majd a mentelmi bizottság különböző ideig szóló kitiltásokat foganatosított. Erre való „reakcióképpen” június 7-én egy Kovács Gyula nevezetű ellenzéki képviselő a karzatról három lövést adott le az elnöklő Tiszára, akit azonban nem ért találat. Ezt követően Kovács fejbe lőtte magát, de mint kiderült, sérülése nem volt halálos. Tiszát egyáltalán nem billentették ki az események, nyugodtan folytatta az elnöklést. Mivel azt hitte, hogy a merénylő meghalt, a következőt mondta: „A most lefolyt eset szerencsétlen őrültnek cselekedete volt, aki elvonta magát az igazságszolgáltatás keze alól. Azt hiszem az ő eljárása és a sorsa felett azzal a részvéttel térhetünk napirendre, amivel minden őrült embernek szomorú viselkedése felett.” Kovácsot később elmeszakértői vélemény alapján felmentették, mivel „a vádbeli cselekményt mélyebb öntudatzavarban követte el”.

A második eset 1918. október 16-án történt. Ez már szervezett volt, s egy Lékai János nevezetű illetőt bíztak meg a végrehajtással. Lékai 1917-ben belépett a szélsőbaloldali szabadkőműves filiáléba, a Galilei-körbe, majd később Korvin-Klein Ottó bandájához csatlakozott. Az Országházból autója felé Tiszára Lékai rá akart lőni, de fegyvere csütörtököt mondott. Megbízói „forradalmi szocialisták” voltak, s ezzel kapcsolatban felettébb érdekes, hogy a letartóztatott Lékai már a Károlyi-rendszer idején szabadlábra helyeztetett.

Mikor meggyilkolták, Tisza István ugyanolyan bátran, ugyanolyan hősiesen, nyugodtan és megalkuvás nélkül fogadta a merénylőket s a halált, mint ahogyan életében viselkedett mindig. A gyilkosok között meg kell említeni két elvetemült gazember, Kéri-Krammer Pál „újságíró” valamint Pogány-Schwartz József mint „vezetők” nevét, hogy a merényletet közvetlenül motiváló talmudi gyűlöletre felhívjuk a figyelmet. 1918. október 31-én a Károlyi-féle nemzeti tanácsból a fent említett alakok többedmagukkal elhajtottak a Hermina útra, a Róheim-villához, ahol Tisza lakott. Kéri-Krammer az utcán maradt, miközben nyolcan behatoltak a villába, s a Tisza védelmére kirendelt csendőrséget lefegyverezték. Hárman léptek be a szobájába, ahol felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő társaságában tartózkodott. Tisza, miután a három gonosztevő rászegezte fegyverét, eldobta a kezében tartott revolvert, mert nem akarta bajba sodorni a két hölgyet. A lövések szinte azonnal a halálát okozták. Ezután a merénylők jelentették tettüket az Astoriában a nemzeti tanácsnak, ahol Fényes László az erkélyről hirdette ki: „a nemzet ítélete végre van hajtva”. Állítólag Károlyi nem tudott a készülő merényletről, de mindez – bár kétségtelenül nem bizonyítható – számunkra igen valószínűtlennek tűnik. Hiszen az a Károlyi, akit Tisza a képviselőházból kivezettetett (s aki ezért dühében sírva fakadt), akit párbajuk során a kardlappal elverve szégyenített meg, aki egyébként egy ostoba és degenerált nemzetáruló volt, engesztelhetetlenül gyűlölte ellenfelét. Olyan verziót is ismerünk, mely szerint Károlyi már a merényletet megelőzően elkészíttette a Tisza ravatalára küldendő koszorút...

Részben összefügg a merényletekkel Tisza István, mint „háborús miniszterelnök” megítélése. Hiszen a baloldal, az Est és a hasonszőrű orgánumok, az egész forradalmi felforgatás ostoba rosszindulattal őt tette felelőssé a háborúért, a háborús megpróbáltatásokért. Egyértelmű azonban, hogy sem ő, sem az egész Monarchia nem volt militarista. Az is közismert, hogy a hadüzenetet ellenezte. De épelméjű ember számára nem lehet kétséges, hogy a háború kényszerű vállalása, a háborúban való kitartás nemcsak becsület és heroitás kérdése volt, hanem létkérdés is. Ha tudjuk, hogy a világháború legfőbb célja az európai monarchikus struktúrák megszüntetése volt, s hogy a szabadkőművesség a területi „rendezést” már 1917-ben körvonalazta, úgy a hősies kitartás még inkább és utólag is indokolt. Idézzük Tiszát a problémával kapcsolatban: „Ne gondolj sikerre, bízd csak az Istenre, de ha azt hiszed, hogy veszély fenyegeti a hazát, nem mérlegelve azt, hogy van-e chance a sikerre vagy nem, tégy meg mindent, amit képes vagy megtenni.”5 A heroikus attitűdöt jelzik a következő sorai: „Az emberi életnek egyetlen más megpróbáltatása sem állítja ezt a kérdést oly elemi erővel az emberiség elé, mint a háború. És ebben rejlik a háború minden borzalmassága mellett annak megtisztító, felemelő, nemesítő hatása. A lét és a nemlét problémája elé állít mindent, embert, családot, nemzetet: az egyént.”6

Mélyen elkötelezett református hívő volt, mégis távol állt tőle a felekezetieskedés. A nemzet egységét kívánta megteremteni, tudomásul véve, hogy a vagyoni, osztálybeli és felekezetbeli különbözőségek végső soron természetesek és megváltoztathatatlanok. Bár a század elején a katolikus néppártot demagógnak tartotta, eme ítéletét nem a katolikus mivoltra vonatkoztatta elsősorban. A felekezeti ellentéteken való felülemelkedését jól illusztrálja Csernoch János hercegprímáshoz fűződő őszinte barátsága.

A haladás babonája sugalmazásának sajnos ő sem tudott ellenállni. (Nyilván ezt racionálisan megmagyarázni nem lehet, mégis valamilyen szinten köthető a kálvinizmushoz, az abból fakadó racionalizmushoz.) Ezt az elvi álláspontot kell megjelölnünk legfőbb ideálpolitikai hibájaként, valamint ebből fakadóan a demokrácia helyeslését és távlati célként való kitűzését. Nem látta át, hogy az általa egyébként elfogadott különbözőségek nivellatív, lefelé irányuló megszüntetéséhez vezet ezen eszmények gyakorlati megvalósítása; s nemcsak a nemzeten belüli különbözőségek mosódnak el ezáltal, hanem – mint az manapság már nyilvánvaló – maguk a nemzetek is elenyésznek lassan. Tisza nemzetben gondolkozott, tehát a Monarchiához és az uralkodóhoz való hűsége eszközt jelentett számára a magyarság távlati érvényesülésének céljához. Nyilván nem mondhatjuk, hogy hűségét kizárólag ez motiválta, mégis elvi tévedést rejt az a nézet, ha egy soknemzetiségű birodalomban az uralkodóhoz való hűségbe nemzeti indítékok is beleszövődnek, és azt nem kizárólag a szupremácia elismerése és az annak való teljesen szabad és férfias alárendelődés hatja át.

A Tisza Istvánról itt megrajzolt arcképet minősítsük egy olyan szénrajznak, amely az arcot a maga kissé vázlatos módján ábrázolja, s így – a horoszkóp és a festmény közötti átmenetként (Hamvas Béla) – a jellem alapkarakterisztikumait mutatja meg. Összegzésképpen mondjuk el, hogy Tisza István egész politikai pályáját benső meggyőződés és az ebből fakadó következetesség hatotta át. Mindez egy hallatlan műveltségből, rendkívüli racionális képességekből és hatalmas munkabírásból, energikusságból fakadt. Nem érdekelte mások véleménye, azt tette, amit jónak látott, a saját elveit szolgálta. Ez az, ami manapság kihalt a politikából, s amit leginkább meg kell jegyeznünk vele kapcsolatban.

Jegyzetek

1 Gróf Tisza István első politikai levele. Tisza évkönyv, 1922, 34. o.

2 Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. Budapest, 1937, 303. o.

3 Gróf Tisza István képviselőházi beszédei. Budapest, 1937, 284-285. o.

4 Országgyűlés Képviselőházi Napló, 1914. február 19.

5 „A háború hatása a nemzetre.” Tisza István öszszes munkái, I. k., 673. o.