Legutóbbi összejövetelünk óta átlépett az örökkévalóságba s ezzel be a magyar históriába az a férfiú, aki homerosi harcaiban a magyar nemzetnek mondhatni megtestesítője volt és akit Barras emlékiratairól írt tanulmánya, meg Szadovától Szedánig című érdekes dolgozata révén a magyar történetírás is a magáénak tekint: Tisza István. Ennek a nagy magyar embernek élete sommáját én három nagy felismerésben látom, melyek közül a két első valósággal reveláció szerű. Korán észrevette a nemzeten erőt vevő disszoluciót, a köztünk elharapódzó féktelenséget és fegyelmezetlenséget, amely a végén lehetővé tette az 1918. év őszének és az 1919. év tavaszának siralmas eseményeit. Ebből a felismerésből folytak küzdelmei az obstrukció ellen, a parlamenti rend érdekében. Megsejtette a világháború közeledését s a nagy erőpróbára katonailag is erőssé akarta tenni nemzetét. Ezért pártolta a véderő fejlesztésére irányult katonai javaslatokat. De világosan látta a monarchia gyöngeségét is. Ezért mindent elkövetett a háború elkerülésére. Amidőn azonban ennek dacára belesodortak bennünket, fajunk nagyszerű erőkifejtése alapján világtekintélyt szerzett Magyarországnak, a nagy akcióban a magyar államot erőteljesen és méltóságteljesen képviselte. Ez az ő életének sommája. Tisza István életének nagy problémája pedig az, hogy ha látta a monarchia gyengeségét, ha sejtette az elkövetkező veszélyeket, ha ennek a meglátásnak alapján ellenezte a háborút, akkor, feltartóztatni nem tudván, miért nem mondott le, miért nem vonta ki ezzel magát a formális felelősség alól. Hiszen történelmi tanulmányából is tudjuk, mennyire hibáztatta a preventív háborút, vagyis az olyan háborút, melyet azzal az indokolással indítanak, hogy azt ne az ellenfél indítsa meg neki kedvezőbb időben és körülmények között. Hiszen éppen ezért ítéli el az Olivier-kabinet 1870-iki hadüzenetét. Hogy a feltett kérdésre válaszolni lehessen, ahhoz kettőt kell ismerni: az 1867-től 1918-ig fennállott Osztrák-magyar monarchia belső természetét és Tisza Istvánnak gondolkozását, egész lelki szerkezetét. Az Osztrák-magyar monarchia úgy létesült, hogy a századokon át előkészített és 1849-től 1867-ig tényleg fennállott osztrák összbirodalom két részre vált. Az összbirodalomból a monarchiába azonban már csak a történeti egymásután következtében is átszivárgott igen sok politikai elem s ezek között a legszámottevőbb az volt, hogy a külügyeket és a hadügyeket az uralkodó tényleg nagy önállósággal intézte. A delegáción kívül a magyar miniszterelnöknek megvolt ugyan alkotmányszerű befolyása a külügyek vezetésére, de ugyanezt a befolyást a paritás révén az osztrák miniszterelnökök is igénybe vették a maguk számára. Az ügyekben folytonosan benn lévő közös külügyminiszterekkel és katonai tanácsadókkal szemben a magyar miniszterelnök befolyása a dolog természeténél fogva csak korlátoltabb lehetett, egyes kimagaslóbb elhatározásokra szorítkozhatott, melyeket azonban az előzmények, a diplomáciai akciók folytonossága, a külpolitikai események összefüggő sora már döntően befolyásolt. Az Osztrák-magyar monarchia ilyen tényleges szervezete mellett a magyar miniszterelnök kabinetválság formális felidézésével az események sodrát fel nem tartóztathatta. Ennek a kérdésnek eldöntésénél nem szabad szem elől téveszteni, hogy Tisza a háború kitörésekor Bécsben még távolról sem bírt azzal a különös politikai súllyal és befolyással, melyet éppen a háború folyamán a magyar nemzet tüneményes erőkifejtésének méltó politikai képviselésével I. Ferenc Józsefnél utóbb kivívott. Ha pedig egyszer feltartóztathatatlan volt a háborúhoz vezetett diplomáciai akció, akkor Tisza István erkölcsi felfogása mellett egyenesen lehetetlenség volt a visszalépés, a formális felelősség alól lemondás révén való szabadulás, Jellemének alapvonása, legegyénibb sajátsága volt a heroikus kötelességteljesítés, a kötelességteljesítés különösen akkor, ha azt hitte, hogy az odiózus, hogy ha a munkát maga elvégezni nem fogja, másokat a népszerűség elvesztésétől való félelem attól vissza fog tartani. Ilyen pillanatokban valóságos ihlet vett rajta erőt és nagy erkölcsi magasságokba tudott emelkedni. Itt a magyarázata annak is, hogy időnként nagy ellenállásokat korbácsolt fel maga ellen. Mikor látta, hogy a háborút nem tudja feltartóztatni, egyenesen gyávaságnak tartotta volna a kormányrúdtól való távozást, midőn már villámlott és dörgött és éppen belekerült a viharba a hajó. Érezte azt is, hogy erélyes, akaraterős lénye őt különösen alkalmassá teszi, hogy háborús időkben nemzetének vezére legyen. Mert valóban, ha lombikban vegyileg akarnók összeállítani mindazokat a szellemi és erkölcsi elemeket, melyeket egy háborús miniszterelnöknek magában egyesítenie kell, akkor erre a hivatásra így mesterségesen sem állíthatnánk össze más egyéniséget, mint amilyen a Tisza Istváné volt. A lövészárokban küzdő magyar nemzet méltó megtestesítője volt ő, nem hiába ki is kívánkozott a lövészárokba, mikor politikai missziója véget ért.

Rendületlen híve volt a dualizmusnak, mert az ország területi épségét csak úgy látta fenntarthatónak, ha Ausztriával összefogva nagyhatalmat alkotunk, az Ausztriához való viszony legcélszerűbb megoldását pedig a Deák koncepciójában látta, melyet nem konfliktusok, hanem meggyőzés útján, az összbirodalmi eszme fokozatos, de következetes leküzdésével valóban paritásos dualizmussá igyekezett kialakítani. Jelentős lépés volt ezen az úton az együttes címer kérdésének szabályozása, mely a paritásos dualizmusnak lett volna a szimbóluma. Több jel arra mutat, hogy bizonyos centralista körök a háborút azért is óhajtották, mert a katonai tényezők hatáskörének és befolyásának a háborúval járó természetes növekedését kihasználhatónak vélték a dualizmus visszafejlesztésére, a magyar nemzet érvényesülésének visszaszorítására. Ezekkel a veszedelmekkel szemben különösen éber volt s a katonai hatalom túlterjeszkedése elé a magyar államhatalom függetlenségének védelmére áttörhetetlen gátakat emelt. Midőn felmerült Lengyelország csatlakozásának gondolata, azt inkább Ausztriával kívánta volna olyan lazább kapcsolatba hozni, mint aminőben a délszláv országok velünk állottak, illetve kerültek volna, csakhogy elkerülje a trializmust, vagy éppen a Habsburgok jogara alatt álló országok négyes csoportosítását és fenntartsa a dualizmust, mely kizárja a leszavaztatást, a magyar állam szuverén akaratának alkotmányjogi korlátozását. A magyar nemzet gyönyörű hűsége, hatalmas háborús erőkifejtése valóságos reveláció volt az agg Ferenc Józsefnek, ki Tiszát a dualizmus védelmében, utóbb végső következményeinek levonásában növekvő meggyőződéssel támogatta. Király és vezető minisztere így emberileg is mind közelebb jutottak egymáshoz s így növekedett boldogult nagy királyunk utolsó idejében Tisza befolyásával a magyar államnak a monarchiára gyakorolt befolyása.

Tisza a nagy kérdésekben és a kormányzat folyóügyeiben egyaránt bámulatos személyes munkát fejtett ki. Ezért jól tenné a kormány, ha sajátkezű és tollbamondott államiratait a történelem számára való megőrzés végett a miniszterelnökség irattárából mielőbb átutalná az Országos Levéltárba. Államférfiúi képességei kifejlődésének teljességében volt, midőn a hatalomról távozott, de akkor sem maradt tétlen, hanem küzdött tovább karddal és szavának szuggesztív erejével, hogy mentse a menthetőt.

Amidőn pedig ránkborult a balsors, amikor annyian elvesztették a fejüket és a szívüket, midőn Németországban és Ausztriában, Bulgáriában és Törökországban a háború korának szereplői szertefutottak s oly sok nagy a végén dicstelenül omlott össze, akkor mint igazi férfi, szembelépett a végzettel és elesett, mint hős és mártír. A velencei köztársaság utolsó dózséja: Lodovico Manin, Lavaletta utolsó aktív nagymestere: Hompesch, puhán kapituláltak és örökre vége lett Velence önállóságának. Az 1849-iki összeomlás után az aradi tizenhárom vére, a világháború elvesztése után a Károlyi-féle lázadás becstelenségeinek közepette is a Tisza István vére a nemzeti balsorsba belevitte a heroikus elemet, a katasztrófába az erőt, a halálba a szépséget. Mint minden mártírvér, az ő vére is mag lesz, a magyar erő megújhodásának magva akkor, ha az áldott magyar földet és a magyar kultúra mezejét mi, akik ittmaradtunk, arcunk verejtékével megmunkáljuk.