Gr. Tisza István első politikai levele¹

Budapest, 1876. május 21.

 

Kedves barátom!
Midőn hosszú hallgatásom után tollat veszek kezembe, ezt nem azért teszem, hogy pontról-pontra megtegyem leveledre megjegyzéseimet, hanem csak leveled végére akarok kiterjeszkedni. Az oly bő magában véve is, hogy arra sem fogok kellő részletesen kiterjeszkedhetni. Előzetesen is megjegyzem, hogy ezen levéltől korántsem remélek annyi eredményt, hogy az téged határozottan meggyőzzön, mert az lehetetlen, hogy pár lap elolvasása által porba dűljön benned több év alatt szerzett mindenféle előítélet, s csak arról kívánlak meggyőzni, hogy vannak hatalmas okok, melyek megtámadhatóvá teszik álláspontodat.

Ha egy ember megítélése van kérdésbe véve, bizonyára első feladatunk annak személyiségét tekintetbe venni, s egy igazságos bíráló előtt az illető egyén fáradozásainak eredménye mellékes dolog annak jelleme mellett. Ennélfogva nézzük elsősorban Deák jellemét, egy oly jellemet, melynél tisztábbat soha, impozánsabbat keveset látott a világ. Mindenesetre el kell ismerned, hogy Deáknál önzetlenebb politikus soha nem létezhetett, ha ez iránt skrupulusaid vannak, olvasd el Horváth Mihály történeti műveinek reá vonatkozó részeit a 48 előtti időkre nézve, s juttasd eszedbe tulajdon tapasztalataidat a közelmúltra nézve. Azt bizonyára tudod, hogy mily állást foglalhatott volna el Deák, ha akarta volna, s tudod azt is, hogy ő teljesen Cincinnátusként viselte magát, ki elfoglalta a vezéri állást az ország megmentésére, de azután visszatért, ha nem is az eke szarvához – minek oka, hogy ekéje nem volt –, hanem a csöndes magányba, követve, egynéhány búsmagyart kivéve, mindenki őszinte becsülésétől. Jellemének tisztaságát még a Verhovay-féle egyének sem merik megtámadni, hanem leginkább annak erélytelenségén lovagolnak. Tekintsük a dolgot közelebbről. Mi az erélyes jellem? Az olyan, mely nem habozik kockára vetni milliók életét és vagyonát, némely nemes célokért, s mely kész magát s társait tapintatlan nyilatkozatok által életveszélybe dönteni, azt hirdetve, hogy nem félti életét, vagy az, mely jól megfontolja minden szavát, minden tettét, mely ha éppen azért néha habozik is, de mit egyszer megtett, azt elviseli minden következményeivel együtt. Az első fajhoz tartozik Kossuth is. Ő szerintem (nem tudom, komoly történetírók és essayisták műveit olvastad-e ezen férfiakról, vagy csak az Egyetértésből ismered őket: félek, hogy így van) egy lángeszű, mély szívű s hazája javát önzetlenül akaró férfi, ki e tekintetben teljes elismerést érdemel, de kiben éppen a pozitív jellemerő roppant mértékben hiányzik. Arra elég erélyes volt, hogy merész, tapintatlan és hozzátehetjük céltalan nyilatkozatok által veszélybe döntse mind a saját, mind minisztertársainak életét, de az imminensveszély előtt annyira elveszti bátorságát, hogy például útlevelet kért Batthyánytól akkor, midőn Jellasich Budát fenyegette; s így csak Batthyánynak köszönhető, – ki az útlevelet tőle azon szavakkal tagadta meg, hogy nem küldi külföldre, nehogy ott is kompromittálja – hogy Kossuthból a magyar forradalom lángnyelvű vezére lett.² Deák éppen ellenkezőleg, magányba vonult akkor, midőn a felköltött szenvedélyek közt szava úgyis csak elhangzott volna s csak a hatvanas években veszi át az őt megillető vezéri polcot az alkotmányérti küzdelmekben. Ekkor is oly mérséklettel vezeti az egyesült szabadelvű pártot, hogy elkerül minden erőszakot s fegyveres szakadást, s végre műveinek koronájaként megköti a nemzet nevében a szent békét az uralkodóval, egy oly békét, mely saját nézetem szerint is előnytelenebb volt reánk nézve, semhogy elfogadható lett volna, de mely hazánk fejlődését biztosította, illetőleg tőlünk tette függővé (erre alább bővebben vissza fogok térni). Ő tudta azt, hogy a mű töviskorona is reá nézve, de sokkal inkább ura volt hiúságának, semhogy habozott volna népszerűségének kockáztatásában az ő meggyőződése szerint hazája javára, hasonlóan Lamartine-hoz, ki egyik fontos és népszerűtlen tettét ezen szavakkal követte el: »3 hónap múlva jó leszek a kutyáknak«. E két szembeállott jellem becsület dolgában egyenlően tiszta, hogy melyik volt inkább ura önmagának (hiúságának), s hogy melyiknek erélye volt hasznosabb hazánkra nézve, annak megítélését rád bízom. Most menjünk át Deák alkotásainak megítélésére.

Deák ama kevés nagy jellemek s alakok egyike, kiknek működése nyilvános életük első percétől halálukig egy nagy terv mellett vívott csatak láncolata, melyek mint a mathézis tételei, mind csak alapjaiul szolgáltak a következő kőzetnek, azt lehetővé tették, s melyek fokonként – lassan, de biztosan – közelebb hozták őt céljához. Ő át volt hatva azon nagy és üdvös eszméktől, melyek a jelen században Európát mozgalomba hozták, de hozzátehetjük, ezeknél magasabb pontra emelkedett fel, honnan tiszta szemmel hozhatott ítéletet azok felett, s tudta azokat hazai viszonyainkhoz alkalmazni. Kossuthtal együtt átlátta azt, hogy a nemzetnek első feladata magának oly helyzetet biztosítani, melyben elég hatalma legyen határozottan az anyagi s szellemi haladás terére lépni, mi, mint tudod, az akkori viszonyok közt lehetetlen volt. Evégből mindketten óhajtottak oly közjogi reformokat, melyek az akkori helyzet nyűgét eltávolítsák.

Ezen reformok közt voltak olyanok, melyek létesíthetők voltak tisztán a magyar törvényhozás többsége által, ezekben mindketten egyetértettek, de legnagyobb részük olyan volt, mely az egész császári központi kormánygépezetnek, az osztrák politika alapelveinek felforgatásával járt (a magyar alkotmány történetéből ismered, milyen volt azon politika). Ennek elérésére különböző utat választottak. Ha egy szóval akarjuk mindkettő eljárását definiálni, Kossuth egy jogász, Deák egy államférfi álláspontját foglalta el. Kossuth csak arra tekintett, mire van joga Magyarországnak? Kétségtelenül joga van a teljes önállásra s függetlenségre. Ezt látva, Kossuth nem számolt a körülményekkel, s az ügyet oly pernek tekinté, melyben egy felsőbb bíróság fog dönteni s mely ezért nyert ügy. Deák, kinek — újra megjegyzem — magasabb műveltsége folytán álláspontja is magasabb volt, azon természetszerű (bár fájdalmas) igazságot tartva szem előtt, hogy politikai kérdésekben a hatalom szempontja győz, átlátta, hogy Magyarország, miután a hatalom az osztrák császár kezében van, egyedül az igazság nyílt, leplezetlen kívánata által mit sem érhet el, sőt növeli Ausztria azon elhatározását, hogy ne engedjen mit sem Magyarországnak, hanem egyfelől bizalmat kell gerjeszteni az osztrák kormányban az iránt, hogy nem szándékunk a kenyértörés velök s másfelől pozitív reformok terén elébb azokat hódítani meg, melyek Ausztriában kevesebb ellenvetésre találnak s így idővel oly sorsra tenni szert, mely végre képes legyen az Ausztriára gyakorolt presszió útján kierőszakolni a többi jogos kívánalmak teljesítését. A 39-40-es országgyűlés vezérférfia Deák volt: ez országgyűlés alatt több pozitív előny éretett el, mint utána bármelyik alatt 48-ig. 41-ben a Pesti Hirlap megindul, Kossuth rohamosan növekszik népszerűségben, 43-ban Deákot egy szerencsétlen esemény megfosztja képviselői székétől, s így a 43/44-es gyűlésen Kossuth vezeti az ellenzéket.³ Egy Deákhoz sok tekintetben hasonló szellem, Széchenyi, megrémülve a Kossuth által folytatott akadékoskodó, tapintatlan, izgató politikától, szenvedélyes hangon támadja meg a meggondolatlan népvezért, s felemészti önmagát kétségbeesésében. Deák mély fájdalommal bár, de biztos reménnyel várja az események előre megjósolható, Széchenyi által nyíltan s általa bizalmas magánlevelekben megjósolt bekövetkezését, tudva, hogy ő meg nem állíthatja az oly dagadó áramlatot, de tudta azt, hogy majd el fog az idő jönni, midőn rekonstruálni fog kelleni azt, mit a nemzet, a lázas ingerültség percében szétrongált s még szét fog rongálni. Az események láncolatát tudod. Kossuth küzdött s vele együtt a nemzet kevés eredménnyel s növekvő ingerültséggel. A kormány mindinkább megijedve a magyar közvélemény fenyegető hangjától, alkotmányellenes intézkedésekkel mételyezi meg az alkotmány legfőbb támaszát, a megyét, s az ügyek már a válság küszöbén álltak, midőn a francia forradalom híre Pozsonyba eljutott. Az alkalom elérkezett a Kossuth eddig eredménytelenül megvalósítani kísérlett terveinek létesítésére, s Kossuth rendkívül fel is használta az epochalis 48-iki törvények létesítésére. A minisztérium többsége a szabadelvű párt mérsékelt egyéniségeiből állott, kik Batthyány, Deák, Szécheny elveihez állottak, de oly nagy volt Kossuth népszerűsége, hogy bátran packázhatott a vele szemben levő minisztertanácsi többséggel, s legjobb akaratból eredt tapintatlan nyilatkozatai által képes volt elvágni a békés fejlődésnek útját. Már 48 nyarán kedvezőbbek lettek az európai viszonyok a bécsi abszolutizmusnak, s te tudod, hogy miként volt képes az a legkülönbözőbb veszélyekkel hirtelen elborítni Magyarországot. Bizonyára olvastad Deáknak nemrég közzétett néhány ez időről szóló magánlevelét, ezekből láthattad, mily tisztán tekintette ő át az akkori helyzetet, s láthatod azt is, mily mély érzelmek voltak ezen csendes, higgadt fővel párosulva, s hogy hideg külseje alatt mily rokonszenves, mily nemes szív dobogott.

A szakítás vesztünket okozta, s Kossuth az európai diplomácia akkori magatartásából beláthatta azt, hogy nemzetközi kérdéseknél nem lehet mindig a jogi igazság álláspontját elfogadni, hanem azt is kell tekinteni, mi lehető, s nem csak azt, mi jogos. Ezen lecke reá nézve késő volt, az ő szerepe le lett játszva, hanem szolgáljon az közelebbről nekünk tanúságul, akkor, ha vádolni akarunk olyanokat, kik némileg feláldozták Magyarország jogait, de oly jogokat, melyek századok óta érvényesíthetlenek voltak s oly előnyükért, melyek lehetővé tették Magyarországnak azt, hogy szabadon haladjon előre mind az anyagi, mind a kultúrfejlődés terén s hogy belügyeiről teljes szabadsággal rendelkezzék. Ezt tette a 67-iki kiegyezés alkotója, Deák. Tekintsük most e hírhedt tényt közelebbről.

Milyen volt Magyarország helyzete 1526-tól 1867-ig. Magyarország bírt egy névleges alkotmánnyal, de melynek végrehajtása teljesen egy oly kormány kezében volt, mely az alkotmánynak folyton elszánt és veszedelmes ellensége volt, s mely Magyarország felett pénzügyi tekintetben is rendelkezvén, mindenféle haladásnak útját elvághatta, sőt a status quo ellen is mindinkább támadólag léphetett fel. E helyzet ellen első próba volt a 25-48 közti reformmozgalom. Ez célját a 48-iki törvényekben el is érte, de mint fentebb említém, oly bizalmatlanságot gerjesztett vezetőinek túlbuzgalma s tapintatlansága által az uralkodó dinasztiában, hogy az nem mert szakítni hagyományaival, hanem újólag megbuktatta az új intézményeket, sőt evvel együtt az alkotmányt is. De az alkotmányellenes törekvés kénytelen volt kevesebb erőszakot s több cselt használni, s így visszaállítá 61-ben az alkotmányt, de azon tervvel, hogy Magyarországot alkotmányos úton centrálparlamentbe viszi be, mint egy ausztriai provinciát. Deák ekkor ismét az ügyek élére állott, s megkezdte azon működést, mely célját 67-ben érte el. Ő a magyar szellem valódi reprezentálója, azon szellemnek, mely makacsul konzerválja alkotmányának régi intézményeit mind abszolutisztikus, mind úgynevezett liberális törekvésekkel szemben (ezekre nézve olvasd el Eötvös munkáját a XIX. század uralkodó eszméiről), de mely beveszi magába mindazon elveket, melyek magukat kiforrva is jóknak, egészségeseknek nyilatkoztak. Mint ilyen, ő 61-től kezdve egyfelől ellenszegült minden jogfeladásnak, másfelől biztosította a trónt a magyar nemzet lojális törekvéseiről egy lojális uralkodóval szemben. Azon uralkodót eközben, ki mint fél-gyermek engedett családja befolyásának s alkotmányunkat eltiprá, az események logikája meggyőzte arról, hogy a jelen helyzet fenn nem tartható s miután meggyőződött, hogy a magyar szabadelvűek törekvései trónját korántsem fenyegetik, elfogadható ajánlatokat tett a nemzetnek. A béke megkötése Deákra volt bízva a nemzet által. E békét Deák is bizonyára úgy óhajtotta megkötni, hogy abban több önállóság biztosíttassék számunkra, de mindenesetre fődolognak kellett annak lenni, hogy a nemzet előtt lehetővé tétessék az, hogy az hasznos reformok által a szomorú helyzetből kiemelkedjék. Ez a nemzetnek biztosíttatott, de követeltetett tőle reális egyesülés Ausztriával kül-hadügyi s némely tekintetben közgazdasági tekintetben, – Deák bizonyára pórbált enyhíteni e feltételeken, de tagadhatlan jogosult volt abbeli félelme, hogy az uralkodó, kinek a tényleges hatalom még mindig kezében volt, ne adjon újra fölényt az előítéletek s családi hagyományok már egyszer elnyomott hangjának, s így érthető az, hogy Deák ettőli félelmében hajlandóbb volt elfogadni a súlyos feltételeket, semhogy vonakodás által az egészet kétségessé tegye. Az én meggyőződésem az, hogy nagyobb ellenállással többet lehetett volna kivinni, de azért, mert másodrendű kérdések nem oldattak meg kielégítően, lehetetlen megvonni az elismerés szuperlatívuszát attól, ki a nemzet 300 évi függőben levő életkérdéseit kielégítőleg oldotta meg. Hogy a 67-ben származott úgynevezett közös ügyek másodrendű pontjai a nagy békének trón és nemzet közt, ezt bizonnyal kétségbe fogod vonni. Én mindjárt először megjegyzem, hogy magukban véve én nem kicsinylem e dolgokat s most csakis annyiban nevezem őket másodrendűeknek, amennyiben ezektől nem függ a nemzet léte vagy nem léte, míg attól, mit 67-ben Deák által nyertünk, igenis az függött. Egyike a legnagyobb csalódásoknak a kiegyezést vádolni azon minden tekintetben észrevehető süllyedés okaként, mely 67-től fogva a legújabb időkig észlelhető, ezt azon tény már megcáfolja, hogy 67-ben s az azt követő 2-3 évben a budget bevétele határozott többletet képezett a kiadások felett. Éppen ezért nem a kiegyezés, hanem azon minden tekintetben gyalázatosnak nevezhető kormányzás juttatott minket a jelen helyzetbe, melyet az úgynevezett Deák-párt elkövetett, értem a 70-től 74-ig tartó időket, ezért pedig vádolni, a már akkor teljesen gyenge Deákot vádolni, abszurdum. Innen következik az is, hogy a jelennek nem az a feladata, hogy új alapot teremtsen magának, hanem az, hogy a jelen alapon hozza helyre, mit az utolsó évek elhibáztak. Ez gyorsan menni nem fog, de ha tíz év múlva találkozunk, akkor bizonnyal be fogod látni, hogy menni fog.

Hogy végezhessem levelem, csak egy dologra reflektálok még, elhagyva magát e hálás tárgyat, melyről köteteket lehetne írnom, s ez Kossuth figyelemreméltó levelének sarkállítása. Kossuth szerint Deák csalódott, midőn azt hitte, hogy az osztrák és a magyar nemzet kibékülhet egymással, s ezt bizonyítja azon személyes harc által, mely legújabb időben e két nemzet közt újra kifejlődött. Ebből következtetést levonni szerintem épp oly dolog volna, mint egy oly országban, hol egy osztály a másikat elnyomja, kijelenteni, hogy e két osztály soha jó viszonyba nem jöhet, mert hosszas küzdelmek folynak a kettő közt az egyenlőségért. Pedig ily esetet számtalant mutat fel a történelem. Az ellenségeskedés tartott, míg a jogegyenlőség helyre nem állott (pl. francia forradalom), épp így lesz köztünk és egymás ellenségei leszünk mindaddig, míg érdekeink ki nem békülnek a szabad kereskedésben.

Leveled átolvasva még egy pontot látok, mire válaszolnom kell. Te megbotránkozol azon, hogy én érdemnek tekintem azt is Deák részéről, hogy magunkat Ausztria-Magyarország polgárainak mondhatjuk. Én készakarva használtam ezen rosszul hangzó kifejezést, de mely legkorrektebben kifejezi azt, mit mondani akartam. Mi volt a magyar ember 67 előtt? Teóriában egy független ország polgára, de ki in praxi egy alkotmányellenes irányú kormányzat minden szekatúrjának ki volt téve, s mi a tényleges állapot? Mi most igaz, hogy nem vagyunk teljesen önálló nemzet, igaz, hogy kezeink közjogi dolgokban is kötve vannak sok irányban, de míg egyfelől egy hazai többségből alakult hazafias kormányunk van, mely egyesülve egy tágkörű önkormányzattal, belügyeinket teljes önállósággal intézi, addig másfelől a külügyekre s így a hadügyre is bírunk annyi befolyással, mely képes megakadályozni minden érdekeinkkel ellentétes politikát, mint ez a Beustéval történt – s e változás létrehozatala mindenesetre érdem volt. Azt elhiheted, hogy nem viseltetem valami nagy szimpátiával a Reichseinheit iránt s hogy sokkal jobban szeretném, ha Magyarország mint külön önálló alkotmányos királyság, lemondva minden nagyhatalmi pretenziókról, saját érdekeinek kielégítésén dolgozhatnék, de a jelen nemzetközi viszonyok közt mindenkinek be kell azt látnia, hogy a magyar nemzet a szlávizmussal szemben csak mint az osztrák-magyar monarchia egyik fele tarthatja fenn magát, s így bele kell abba egyezni, hogy e monarchia fennálljon, már akár mint reális, akár mint perszonális unió.

Most már lehetetlen többet is írnom. Mit eddig írtam, azt sem volt időm jobban megfontolni, s így légy elnéző irántam, ha okoskodásom néhol hiányos, vagy rövidsége miatt nehezen érthető, de a vizsgák előtt több időt nem szakíthattam magamnak. Pár hét múlva Debrecenben leszek, akkor kölcsönösen megbeszélhetjük e dolgokat; én minden tárgyilagos vitatkozásba szívesen beleegyezem, de ha személyeskedésre kerülne a dolog, ne felejtsd, hogy én a Tisza Kálmán fia vagyok, s hogy ennélfogva kötelességem az én személyes megsértésemnek venni minden oly megjegyzést, mely atyám jellemét vagy becsületét támadná meg.

Végül szabad legyen téged újólag arra figyelmeztetnem, hogy ha ily fontos kérdésekkel tisztába akarsz jönni, olvass minél több európai hírű munkát, mert a napi sajtóból s az öregek állításaiból lehetetlen biztos ismeretre jutni e tekintetben.

Barátilag üdvözöl igaz barátod

TISZA.

1 Lovassy Ferenczhez

2 Tisza ezt Kemény Zsigmondnak »A két Wesselényi Miklós« c. tanulmányából vette át. Szerk.